Magyar Themis, 1879 (9. évfolyam, 1-55. szám)

1879 / 13. szám - Az életbiztosítási díjtartalék

— 93 — — mert hiszen az esemény, melyre köttetett, már bekövetkezett, ésigy többé már be nem következhetik, — a méltányosság kívánja, hogy a szerződő a szerződésnek az ö akaratán kívül történt vétlen hatálytalanná válása folytán, a jóhiszemüleg és jó szándékkal befizetett egész dijak összegéig ne károsittassék. Kétségtelen, hogy itt azon körülmény volt mérvadó, mely szerint bebizonyitottan a biztosító a szerződés hatály vesztése idejében még koczkázatot nem viselt, és így a befizetett »ellenérték« (díj) ellenében ellenteljesitési kötelezettségben (Gegenleistungs-Verpflichtutig) még nem állott, s hogy a szerződés, habár már megköttetett és jogilag ugyan már létezett, de a biztositás tárgyát és kezdetének idejét illetőleg tényleg érvénybe nem lépett. Tényleg tehát egy oly ügylet van supponálva, mely szerződésileg ugyan már megköltetett, de a biztosítót csak feltételesen, azaz egy bizonyos időponttól fogva kötelezte; miután azonban a kikötött esemény még ezen időpont előtt beállott, a biztosító minden kötelezettségtől feltétlenül menten maradt, és tényleg koczkázatot egy pillanatig sem viselt. Azon feltevés pedig, hogy a körülirt esetben a biztosító koczkázatot még nem viselt, kizárja az illető biztosításra nézve a I díjtartalék alkotásának szükségességét, ésigy akkor, midőn a törvény a körülirt esetben a befizetett dijak ^-ának viszszatéritését rendeli, ezen J/3-a a díjtartalékkal nem azonosítható Valójában a törvény nem is akar egyebet, minta körülirt esetben a szerződőt attól megóvni, hogy az egész befizetett dijat elveszítse, és e tekintetben kétségtelen, hogy a törvény nem a szerződőnek a díjtartalékra való tulajdoni jogát (hiszen díjtartalék még nem is létezett), hanem csak és egyedül a méltányosságot tartotta szem előtt, és ebből kiindulva a befizetett dijak J/3-át a szerződőnek visszafizetni, ellenben 2/3-át a biztosító által megtartani rendelte, ez utóbbi irányban a méltányosság annak elismerését követelvén, hogy a biztosító azon tudattal szerződött, hogy koczkázatot fog viselni, miért is saját vétsége nélkül meghiúsult üzletért compensatiót kell nyernie. Az 505. §-nak 2-ik pontja a dijak ^-adának visszatérítését rendeli: a) ha a kijelölt kedvezményezett meghal, b) ha az esemény, melynek bekövetkeztétől a fizetés függővé tétetett, többé be nem következhetik. Kétségtelen, hogy ezen két esetre nézve a törvény egyedül a feltételezett körülmények között igen jogosult és teljesen indokolt méltányosság által volt vezettetve. Ha ugyanis a kijelölt kedvezményezett meghal, az által azon személy hiányzik, a kinek a biztosított halála esetében a biztosítási összeg fizetendő volna, mihez képest a biztositó kötelezettsége is megszűnt, nem létezvén többé azon személy, kinek irányában azt teljesíteni magát kötelezte. A kedvezményezett halála által tehát a szerződés kivihetienné vált. A szerződő (biztosított) szempontjából pedig tekintve, a biztositás a kedvezményezett halála által czélját vesztette, mert a czél, melyet a szerződő a biztositás megkötése által elérni akart, az volt, hogy egy bizonyos összeg a biztosított elhalálozása esetére a kedvezményezett számára biztositassék, mely czél az utóbbi halála folytán | többé el nem érhető. Igen térmészetes, hogy a törvény ily körűimé- j nyek között abból kiindulva, hogy a kedvezményezett halála folytán a l biztosítónak kötelezettsége megszűnt, másrészről pedig a szerződés- I nek a kedvezményezett halnia folytán beállott kivihetetlensége, meg- | szünése .a szerződő vétsége nélkül létesül, de ö nyilván csakis azon ' czélból szerződvén, hogy a kedvezményezettnek egy bizonyos összeget j biztosítson, — terinész-tes, hogy a törvény ily tényállás mellett egy j oly vál oztathatatlan feltételt kivánt és akart megállapítani, mely által a kérdéses esetben az ügylet a méltányosság elvei szerint szabúlyoztassék: mert amint egyrészről a törvény méltánytalannak találta, hogy a biztositó a kedvezményezett halála által minden ellen teljesítés nélkül kötelezettségeitől felmentessék, ugy másrészről méltányosnak vélte, hogy a szerződő a szerződésnek saját vétlensége mel'ett való hatálytalanná válása esetében legalább némi kárpótlást nyerjen. A törvénynek ezen intézkedése azonban nagy mértékben a biztositó előnyéi e van irányítva, miután a szerződőnek tényleg joga van, az elhalt kedvezményezett helyett egy más személyt kedvezményényezettként megjelölni, minek folytán a biztositónak kötelezettsége folytatólagosan és változatlanul fenmarad; ha tehát a szerződő más kedvezménytzettet meg nem jelöl, és az által a biztositót a kötelezettség alól feloldja, igen méltányos, hogy ezért a biztositó részéről némileg kárpótoltassék. Ebből látjuk, hogy a törvénynek szóban álló határozmánya semmiképen sem a díjtartalékra való tulajdoni jog kifejezésére irányul, hanem arra, hogy a körülirt esetre nézve a biztositó és a szerződő közötti viszonyt egy imperativ határozniány által méltányosan szabályozza. Ha az esemény, melynek bekövetkeztétől a biztositónak fizetési kötelezettsége függővé tétetett, többé be nem következhetik, ez által tényleg a biztositó kötelezettsége elenyészett, megszűnt; mert hiszen az esemény, melynek bekövetkezése képezte a fizetési kötelezettség határidejét és feltételét, többé be nem következhetik, mihez képest a . szerződés kivihetetlenné válik. A szerződő (biztosított) szempontjából tekintve a dolgot, a biztositás, ha az esemény többé be nem következhetik, czélját vesztette. Itt tehát egészen hasonló körülmények forognak fen, mint azon esetben, ha a kedvezményezett meghal. Egyrészről megszűnik a biztositónak kötelezettsége, másrészről azonban a szerződés kivihetetlensége, megszűnése, a szerződő vétsége nélkül létesült, így tehát ugyanazon indokokból, melyek a törvényhozót a kedvezményezett elhalása esetében vezették, az itt szóban álló esetnél is a törvény csak egy imperativ szerződési feltételt akart a méltányosság alapján szabályozni, de távolról sem szándékolt a biztosítottnak (szerződőnek) a díjtartalékra tulajdonjogot nyújtani. A mi pedig az 505. §-nak 3. és 4-ik pontjait illeti, ezek világosan csak a biztositó javára szólnak ugyan, de nyilván téves azon okoskodás, hogy ezen esetekben a törvény a biztositó javára a biztosítottnak a díjtartalékra vonatkozó tulajdoni jogát elenyészteti, és a roszhiszemü szerződő tulajdoni jogát a jóhiszemű szerződő javára confiscálja. Ott, a hol tulajdon nincsen, tulajdoni jog elenyésztetéséről vagy confiscálásáról szó sem lehet. Ezen esetekben a biztosított roszhiszemüen járván el, nem létezik méltányossági ok. hogy neki a befizetett dijaknak legkisebb része is visszatérittessék. Nem hiszem, hogy a szóban forgó tulajdoni jog védői hajlandók volnának azt állítani, miszerint a biztosított a tűz- és jégüzletben is a díjtartalékra tulajdoni joggal bír; de ha állítják ezt az életbiztosítási üzletre nézve az 502., 504. és 505. §§-ra való hivatkozás mellett, ugy ép oly módon állithatják azt a tűz- és jégbiztosításra nézve a 486. §-ra való hivatkozás mellett, jóllehet a jégbiztositási üzletben díjtartalék egyáltalában nem létezik, a tüzbiztositási üzletben pedig az év zárta előtt lejáró biztosításoknál díjtartalék nincsen! A 486. §. ép ugy, mint az 502., 504. és 505. §§. azon bizonyos eseteket sorolják fel, melyekben a biztosítottnak a díj J/3-ada visszatérítendő, a mit tehát az 502., 504. és 505. §§. bizonyítanak, ugyanazt és tökéletesen azonos módon bizonyítja a 486. §.; ha tehát az 502., 504. és 505. §§-ból a biztositottnak a díjtartalékra való tulajdoni jogára következtetni lehetne, ugy a 486. §. ugyanazon következtetést engedné; ámde a jégbiztosításoknál díjtartalék általában nem, a tüzbiztositási üzletben pedig csak oly biztosításoknál létezik, melyeknek tartama az első év végét túlhaladja. Nem hiszem, hogy bárki is komolyan állithatja, hogy a 486. §-ban megállapított 1/3-i)yi visszatérítés a biztositottnak a díjtartalék tulajdoni jogát involválja, —már pedig a 486. §. az 502., 504. és 505. §§-kal tökéletesen analóg értelmű, és ezen §§. bármelyikéből csak egy és ugyanazon következtetést lehet vonni, és pedig c^ak azt: hogy a törvény egyes meghatározott esetekben ^3-nyi viszszatéritést imperative szabályozott, és ez által egy meg nem változtatható szerződési feltételt előirt. A 468. §-nak az 502., 504. és 505.§§-kal való tökéletes analógiája által világosan be van bizonyítva, hogy azon állítás, melyszerint az 502., 504. és 505. §§. a biztositottnak a díjtartalékra való tulajdoni jogát involválják, tökéletesen helytelen és alaptalan. Fentebb már emiitettem, hogy a törvény azon kellékeket, melyekkel az életbiztosítási szerződésnek imperative bírnia kell, a 498.—507. §§ ban kimerítően és teljesen praecise megállapítja és igy azon jogviszonyt is, mely a szerződés által a biztositó és a biztosított között létesül. Ha a törvénynek szándéka lett volna a díjtartalékra a biztosítottnak tulajdoni jogot megállapítani, ugy kétséget sem szenvedhet, hogy ezen szándék a 498.—507. §§. keretében világosan és félreérthetetlenül nyilváníttatott volna, mert az ily tulajdonjog megállapítása e g y felette lényeges szerződési feltételt képezett volna, melyet a biztosítási szerződés imperativ feltételeinek szabályozásánál a 498.— 507. §§-ban mellőzni lehetetlen lett volna. Tényleg azonban a kérdéses tulajdoni jog a 498.—507. §$-ban megállapítva nincsen ; a mennyiben pedig az 507. §. szerint a felek kölcsönös jogaira és kötelezettségeire nézve, — a mennyiben azok a 497.—507. §§-ban megállapítva nincsenek, — a szerződés határozatai irányadók, bizton merem állítani, hogy senkisem képes oly életbiztosítási szerződést felmutatni, melyben a biztositottnak a díjtartalékra tulajdoni jog engedtetik. A kereskedelmi törvény a biztosítási ügyletet a VII. ezim alatt négy különleges felírású fejezetben szabályozza, mely négy fejezetnek mindegyike egy-egy külön keretben különleges czélra irányul. Az első fejezet a 453.—462. §§-ban: » Altalános határozatok* felírás alatt a biztosítási vállalatoknak azon kötelezettségeit állapítja m^?, melyeket ezek az a 1 a p i t ás, czégbejegyzés, tőkeelhelyezés és az életbiztosításokat illetve, a díjtartalék kiszámításánál vett alapoknak bemutatása, továbbá az évi számadás modora és a szerzési költségek elosztása tekintetében viselnek. Ezen első fejezet tehát a biztositó és a biztosított közötti jogi viszonynyal legkevésbbé sem foglalkozik. Ellenben a második fejezetnek »Kárbiztositás« felírás alatt a 468.—497. §§-ban és a harmadik fejezet »Eletbiztositás« felírás alatt a 493.—507. §§-ban kizárólagosan, egyedül és különösen az a czélja, hogy a kárbiztositási, illetve életbiztosítási szerződésnek feltételeit és igy a biztositó és a biztosított közötti jogi viszonyt szabályozza, illetőleg, hogy megállapítsa azon feltételeket, melyek imperative kötelezők és a szerződők akarata által meg nem változtathatók. Végre a negyedik fejezet »Viszontbiztositás« felirat alatt az 508.—514. §§-ban a viszontbiztosító és a viszontbiztosított közti jogi viszonyt szabályozza. Kétséget sem szenvedhet, hogy az első fejezet határozmányai a biztosítási szerződés feltételeire semmi vonatkozással nem birnak, mert azon kötelezettségeket, melyeket az első fejezet előír, a biztositó társaság nem a biztosítottak, hanem a törvény irányában viseli, és ezen kötelezettségek a biztositó és a biztosítottak közötti szerződéses jogi viszonynyal semmi összefüggésben nem állanak, sem azzal csak legkevésbbé is identificálhatók. Ellenben világos, hogy a törvény a harmadik fejezetben a 498.—507. §£. által egy külön keretben önállóan az életbiztosítási szerződés feltételeit és az ebből kifolyó jogi viszonyt