Magyar Themis, 1879 (9. évfolyam, 1-55. szám)

1879 / 13. szám - Az életbiztosítási díjtartalék

— 92 az előző évi díjtartalékból, mely mindig a várt lia'andóságnál magasabb, az abbeli hiányt, veszteséget az illető évi támadás viseli, a díjtartalék sfámitásánál azonban változatlanul a várt halandóság a mérvadó. Ebből kifolyólag a koczkázat évenként a társaságnak nyereséget vagy veszteséget eredményez, a mennyiben t. i. a valóságos halandóság a várt halandóságnál csekélyebb vagy magasabb. Azon része a díjösszegnek, a mely a dijtartartalék számításának keretén kívül és mint ezzel összefüggésben nem álló, a társaságnak rendelkezésére marad, a kezelési pótlék által képeztetik. Ebből látható, hogy azon állítás, miszerint a biztosító a takarékbetétet tartalék gyűjtésére fordítja, a koczkázati dijfehtt pedig biztosítási czélokra korlátlanul disponal, helytelen, mert a mathematikai díjnak ilynemű elkülönítését sem a theoria, sem a gyakorlat nem ismeri, és mert a díjtartalékban a koczkázat is tényleg számításba van vonva, e szerint a koczkázati díj nem képezhet egy oly összeget, mely a tartilék gyűjtésén kívül áll. Azon további állítás is, hogy a biztosító a takarékbetéti dijat takar ékdij czimén a kamatokkal és a kamatok kamataival együtt minden egyes biztosítottnak külön javára írja mindaddig, míg a biztosítási összeg esedékessé válik és neki kiszolgaltatik, helytelen. Tényleg igen kevés tár.-aság kivételével a biztosító társaságok a díjtartalékot nem is külön minden biztosításra számítják ki és állapítják meg, hanem cumulative az egymással hasonló és azonos biztosításokra csoportonként (Gruppén). Ezen számításnál pedig annak lehetősége, hogy a díjtartalék az egyes biztosítottnak k ü 1 ö n j a v á r a irathassék, teljesen ki van z á r v a. Egyébiránt a törvény sem szabályozza sehol, hogy a dijtartartalék minden biztosításra külön kiszámítandó, mert a kereskedelmi törvény e tekintetben irányadó 455. §-a a társaságot csupán a számítási alapoknak bejelentésére és arra kötelezi, hogy az alapoknak netáni változtatása esetében a már vállalt bztositások díjtartalékát tovább is a vállalás idejében követett alapok szerint számítsa, — arról azonban, hogy a tartalék minden biztosításra k ü 1 ö n számíttassák ki, a törvény egy szóval sem tesz említést, pedig ha a törvényhozásnak az lett volna akarata, ugy ez a törvényben bizonyára nyilváníttatott volna. De — eltekintve is a mondottaktól — arról, hogy a díjtartalék a biztosított tulajdonát képezi, eg) általában szó sem lehet. Ily tulajdoni jognak sem a biztosítási szerződésben, sem a törvényben, sem az ügy természetében legcsekélyebb nyomát sem találjuk. A kereskedelmi törvény a 498. — 507. §§-ban azon kellékeket, melyekkel az életbiztotitási szí rződésnek bírnia kell, tökéletesen, kimerítően és teljes praecisitással állapítja meg, és ez által azon jogi viszonyt is teljesen szabályozta, mely a biztosító és a biztosított között létezik. Ámde a kereskedelmi törvény 498.—507. §-aiban sem oly distinctióról, hogy a biztosított takarék- és biztosítási dijt fizet, sem í-.rról nincs a legcsekélyebb említés is téve, hogy a biztosító által g\ üjtött díjtartalékra a biztosított tulajdoni igénynyel bír. A kereskedelmi törvény 498. §-a csak egyszerűen »ellenérték«-et (dijt) említ, melyet a biztosított a biztosító által vállalt kötelezettség ellenében fizet, s nem szabályozza, hogy ezen ellenértéknek egy része di tartalékként felszaporitandó. Azon állítás, hogy a keresked. törv. 502., 504. és 505. §-ai által, a mennyiben a szerződésnek bizonyos előre meghatározott okokból való megszűnésének esetében a dijak 1/3-a d á n a k visszafizetését rendeli, * biztosítottnak a díjtartalékra való tulajdoni jogát állapítja meg, tökéletesen téves. A keresk. törvény ugyanis a hivatolt §§-ban csak egy a biztosítási üzletben folyton fenallott elvet, illetőleg feltételt erősített meg, mert tényleg bebizonyitbatóan a társaságok majdnem kivétel nélkül, majdnem mindazon esetekben, melyek a keresk. törv. 502., 504. és 505. §§-aiban előrelátva vannak, a biztosítottnak mindig, és már évtizedekkel a kereskedelmi törvény életbeléptetése előtt a dijaknak egy részét méltányossági szempontból visszatérítik. A kérdéses határozmányok által tehát a kereskedelmi törvény egy már régóta dívó üzleti szokást, elvet, egyszerűen megerősített. A mi már most az 502. §-ban körülirt esetet illeti, ugy a törvény ezen határozmánya nemcsak a biztosítottnak, hanem a biztositónak is előnyt nyújt, és igy ezen §-ból a biztosítottnak a díjtartalékra való tulajdoni jogára legkevésbé sem lehet következtetni. Ha ugyanis a törvény egyrészről azon méltányossági szempontból indul ki, hogy a biztosított a kötött biztosítás által az erre odáig fizetett díjnak teljes elvesztése által foglalkozásának megváltoztatásában ne akadályoztassék, ugy másrészről ugyancsak méltányossági szempontból a biztositót sem akarja kötelezni, hogy a biztosítást a biztosított uj foglalkozása folytán beállott fokozottabb koczkázat dczára folytatni köteles legyen, és megengedi, hogy magát a dijak ^3-adának visszatérítése által minden kötelezettségtől felmentse. így tehát a törvény a méltányossági indokokat a biztosított és a i iztositó között reciprocitásba tette, mi által már természetszerűen annak log cai lehetősége is ki van zárva, hogy az 502. §. határozmánya csakis a biztosított javára, előnyére, interpretaltathassék, és hogy ebből pláne a biztosított számára tulajdoni jog (!) kiokoskodtathassék. Sőt ellenkezőleg a kérdéses §-nak azon határozmánya, mely szerint a díj x/3-adának visszafizetését teljesen a biztosító elhatározásának és feltétlen akaratának engedi át, épen azt bizonyítja, hogy a biztosítottnak az ^-adra tulajdoni joga nincsen, hogy ellenben az 1j3-a.d visszatérítése képezi azon feltételt, melynek teljesítése által a biztosító magát a koczkázat további viselése alol felmentheti, de ha a biztosítást folytatni akarja, ebben semmikénen nem gátoltathatik, és ez esetben a legcsekélyebb visszatérítésre kötelezve nincsen. Ezekhez képest az 502. §. semmi egyebet nem tartalmaz, mint a biztosítási szerződésnek egy a körülirt esetben érvényes, változtathatatlan feltételét, illetve ennek imperativ szabályozását, távolról sem azonban a biztosítottnak a díjtartalékra nyújtott vagy csak nyújtani is szándékolt tulajdoni jogot. A mi az 504. §. határozmanyait illeti, ugy ezek határozottan csak a biztosító előnyére szolgálnak a nélkül, hogy a félnek a díjtartalékra a legcsekélyebb tulajdoni jogot adnák. Az 504. §. ugyanis világosan azt határozza, hogy a biztosító azon esetben, ha a biztosított halálos ítélet, párbaj, öngyilkosság folytán, csatában, vagy az ott nyert sebek következtében elhal, a biztosításra kitűzött esemény (halál) tényleg megtörtént beállásának daczára a biztosítási összeg fizetésére nem — és csak a díj Va-adának visszatérítésére köteles. Ebből világos, hogy ezen §. nem a fél, hanem a biztosító előnyére irányul, s nem hogy a félnek tulajdoni jogot nyújtana, sőt épen ellenkezőleg tőle a jogot a biztosítási összegre megvonja és a dij »/3-adának aránylag csekély összegére reducálja, sőt az 504. §-nak 3-dik pontjában érintett esetben a biztositót minden fizetés alól felmenti. Nem hiszem, hogy a törvénynek egy oly határozmányából, mely valakitől egy elől>b birt jogot megvon, illetve ezen jogot egy aránylag csekély fokra leszállítja, józan logicával következtetni lehet, hogy a díjtartalékra tulajdoni jogot nyújt, midőn valójában épen ellenkezőleg az esemény beálltának esetére a biztosítási összegre birt jogot majdnem teljesen megsemmisíti. Az 504. §. határozmánya egyébiránt a biztosítottnak a díjtartalékra állítólag birt tulajdoni jogával semmi őszszekött etésben nem áll, és nem is állhat, mert az illető §. oly esetekről szól, midőn a biztosított elhalálozása bekövetkezett, ő tehát mint jogalany, és a közte és a biztosító között fenálló jogi viszony létezni megszűnik, és a midőn a biztosítási szerződés alapján és ebből kifolyólag egyedül és kizárólagosan csak a kedvezményezett bír és bírhat jogokkal; hogy pedig a kedvezményezett számára a törvény a díjtartalékra való tulajdoni jogot nyújtott, vagy csak nyújtani akart volna is, minden erőltetett logica mellett sem lehet állítani. Tényleg a kedvezményezett a biztosítási S'.erződés folyamában, illetve a biztosításra kitűzött esemény beálltáig a biztosító irányában a legcsekélyebb joggal sem bir, sőt még arra nézve sincsen biztosítva, hogy ez esemény beállta után a biztosítási összeget követelni jogosítva leend; mert a biztosított, illetőleg a szerződő jogosítva van a kedvezményezett helyett, ennek megkérdezése nélkül, mint olyant, bármikor szabad akarata szerint egy más személyt megjelölni. Szem előtt tartva, hogy ehhez képest a kedvezményezett a biztosítás folyama alatt a biztosító irányában a legcsekélyebb joggal sem bir, kétségtelen, hogy a biztosítási esemény (halál) beállása után lépvén a szerződés által minden tévedést és kételyt kizáró módon megállapított és csakis a biztosított elhalálozása folytán életbelépő jogaiba, a kedvezményezett sem a szerződőnek, séma biztosítottnak jogutódjaként nem tekintethetik, mert a biztosítottnak tényleg bekövetkezett halála folytán i biztosítási szerződés befejezve, consumálva van, és ennélfogva mindazon jogok és kötelezettségek, melyek a szerződésben a szerződő, illetve biztosított és a biztosító között megállapítva voltak, valamint az azok által fenállott jogi \ iszony tényleg megszűntek, és csak a bizto>itó azon kötelezettségé maradt fen, melynélfogva magát kötelezte a biztosítási összeget a kedvezményezettnek kifizetni. Miután tehát a kedvezményezett a jogutód minőségével nem bir, annak a díjtartalékra tulajdoni joga még akkor sem lehetne, ha a biztosított, illetve a szerződő ilyen joggal valójában birt volna is, miért is az 504. §-ra való hivatkozás merőben téves és helytelen, már csak azért is, mert a hivatolt §. világosan a kedvezményezettet jelöli meg, mint azon személyt, mely a dijak l/„-adának visszakövetelésére jogosítva van. Mindezekből kitűnik, hogy a törvény az 504. §. által távolról sem szándékolt a biztosítottnak, illetve a szerződőnek a díjtartalékra tulajdoni jogot nyújtani, hanem hogy egyrészről méltányossági szempontból azon esetre, ha a biztosított nem természetes halál által mu t ki, — miután a biztosítás csak a természetes elhalásra irányulhat, — a biztositót a biztosítási összeg fizetésétől felmentette, és csak a dij ^a-adának visszatérítésére kötelezte, másrészről pedig szintén méltányossági szempontból a kedvezményezettet egészen meg nem fosztani, és (az 504. §. 3-dik pontját kivéve) legalább a dijak Va-adával kárpótoltatni kívánta. Ennélfogva az 504. §-nak nem az volt szándéka, hogy a biztosítottnak a díjtartalékra tulajdoni jogot adjon, hanem az, hogy a méltányosság reciprocitása mellett az ezen §-ban megjelölt esetekre nézve a szerződési feltételt imperative szabályozza. Hasonlóképen az 505. §-nak kérdésben álló határozmánya! szinten csak a kijelölt esetekre nézve a szerződési feltetelnek imperativ szabályozását képezik, és a legcsekélyebb vélelmet sem engedik arra nézve, hogy a biztosítottnak a díjtartalékra t u 1 a j d o n i j o g o t akart volna nyujtam. Az 505 §-nak első pontjában a dijak • 3-'adának megtérítése azon esetre van határozva, ha az eseménv. melynek bekövetkeztetol a brztositási összeg kifizetése függővé tétetett, már azon időpont előtt beállott, a melytől fogva a biztosító a koczkázatot vállalta. Itt a törvényhozás nyilván azon nézetből indult ki, hogy miután az esemény már idő előtt bekövetkezett, és a biztosító tényleg koczkázatot az esemény beálltakor még nem is viselt, de az esemény bekövetkezése által a b.ztosrtás czélját vesztette, és továbbra fen nem tartható.