Magyar Themis, 1879 (9. évfolyam, 1-55. szám)

1879 / 13. szám - Az életbiztosítási díjtartalék

91 szerző halála után kiadott müvek a szerző halálától számitott harmincz évre részesülnek védelemben.« Az álnév alatt, a névtelenül, az akadémiák, egyetemek, tudományos testületek, nyilvános tanintézetek s jogi személyek által kiadott müvek első kiadásuktól számítandó 30 évig részesülnek védelemben,-—a szerző örökösei pedig a posthum munkát illetőleg, (melyet még csak kikeli adni) már a szerző halálától kell hogy számitsák! E kérdésnél az egyes államok törvényei nagyon szétágaznak, de a német törvény s a javaslat felfogásom szerint a legszerencsétlenebb alapon áll. Tervezetem az osztrák törvény nyomán a posthum munkát 30 évig védi a mü első kiadásától számítva. A javaslat 13. §-át tervezetem elejti, mint teljesen feleslegest. Különben roszul mondja a javas'at, hogy az akadémia, egyetem, stb. mint kiadó a szerzővel egyenlőnek tekintendő. A kiadónak nincs originar szerzői joga, hanem igenis a szerkesztőnek (2. §.). A kiadó csak akkor élvezheti a szerző jogait, ha ezek reá ruháztattak. (3. §.). De ekkor nem mint kiadó, hanem mint a szerző jogutódja élvezi. — Az akadémia, egyetem, stb. azonban sem mint szerző, sem mint szerkesztő nem jelenkezhetik, mert akadémia, egyetem stb. nem tud sem írni sem szerkeszteni. Szerző vagy szerkesztő csak élő ember lehet. Az akadémia stb. kiadványai tehát, ha a szerzők, illetőleg a szerkesztő nincsenek megnevezve, anonym jelennek meg. Eziránt nem lehet kétség. Névtelenül megjelenő munkára azonban már van dispositio a 10. (jav. 11.) §-ban. E részben tehát nem helyeslem az osztrák törvény rendelkezését sem. Dr. Herich Károly. Az életbiztosítási díjtartalék. Dr. Bróde Lipót budapesti ügyvédtál. A »Magyar Igazságügy« f. é. martiusi számában fenti czim alatt Dr. Beck Hugó bpesti ügyvéd úrtól egy értekezés jelent meg, melyben kimutatni ügyekszik, hogy az életbiztosítási díjtartaléka biztosítottnak tulajdonát képezi, s melynek vége így hangzik: »e lm élet, gyakorlat és törvény egyaránt támogatják felállított tételünket, mely szerint az életbiztosítási díjtartalék a biztosítottnak tulajdonát k é p e z i.« Miután én ellenkező nézetben vagyok, a következőkben kimutatni fogom, hogy: törvény, gjakorlat és elmélet egyaránt támogatják az é n állásponton at, mely szerint az életbiztosítási díjtartalék nem a biztosítottnak, hanem a biztosítónak tulajdonát képezi. Azon theoria, mely szerint az életbiztosítási szerződés részben takarék-, részben biztosítási szerződés, és a biztosított által fizetett biztosítási dij k e 11 ő s természetű, t. i. az egyik része t a k a r é kbetét, másik része koczkázati dij, nézetem szerint tökéletesen önkényü, semmi alappal n<m bír, magával az éUtbiztositási eszmével is tökéletesen ellentétben van, és ilyen distinctiónak sem a törvényben, sem az életbiztosítási szerződésekben, sem az ügy termész'-tében még csak legcsekélyebb nyoma sincsen. Valójában és tényleg az életbiztosítási szerződés oly kétoldalú szerződés, mely által egyrészről a szerződő (biztosított) kötelezi magát, hogy vagy egyszer-mindenkorra egy bizonyos szá > itásilag és összegileg (minden distinctio nélkül) megállapított dijt, vagy pedig folytatólagosan, bizonyos számitásilag és előre meghatározott időig egy bizonyos, összegileg (minden distinctio nélkül) előre megállapított évi dijt fizet, ellenben másrészről a biztosító a szerződésben foglalt feltételek értelmében kötelezi magát, hogy ellenteljesitésként a szerződfnek (biztosítottnak), illetve kedvezményezettnek az előre meghatározott időpont beálltával egy bizonyos előre meghatározott összeget (a biztosított összeget, nem pedig a felgyűlt tartalékokat) fizetend, — feltéve, hogy a szerződő, a biztosított és a kedvezményezett minden a törvény és a szerződés feltételei által előirt kötelezettségüket teljesítették. Világos ebből, miszerint azon állítás, hogy a takarékbetét kizárólagos czélja, miként ebből a biztosító tartalékot gyűjtsön a végből, hogy azt a biztosítási összeg esedékessége időpontjában a biztosítottnak, illetve kedvezményezettnek kifizesse, — alaptalan, mert a biztosító köteles a biztosított összeget kifizetni, akár eléri azt a gyűjtött tartalék, akár nem. Az életbiztosítási szerződésben arról, hogy az részben takarékszerződés, hogy a fél a dijaknak egy részét mint takarékbetétet fizeti, és hogy e biztosító köteles ezen betétből tartalékot alkotni s ezt a fél számára kezelni, egy szóval sincsen említés téve. A biztosító kötelezettsége — feltéve, hogy a másik szerződő fél kötelességeit pontosan teljesiti — positiv és p. o. halálesetrei biztosításoknál a legelső díjrészlet fizetésénél (ha az p. o. havonkinti is) a kötelezettség már épen oly positive áll fen, amint folytatólagosan a biztosított haláláig évek hosszú soráig tarthat. E szerint a biztosító azon esetben, ha egy biztosítottért a dij havi részletekben fizettetik, és a« az első részlet fizetése után elhal, a biztosítási összeg fizetésére époly positiv köteles, a mint köteles, ha a biztosított halála csak sok év múlva történnék. Ezt szem előtt tartva — ha már abstract theoriákba bocsátkozni akarunk — sokkul inkább lehet állítani, hogy az életbiztosítási szeiződés: a positiv törvény által bizonyos határok között megengedett szerencseszerződés, ennek fogalma pedig a takarékszerződés fogalmával merően ellentétes. Tényleg az, a ki é'etét biztosítja, nem azon intentióval köti a biztosítási ügyletet, hogy ez által megtakarítást eszközöljön, hanem azon szándékkal, hogy a véletlen, de bármikor beállható eshetőség (p. o. halál) esetére egy bizonyos összeget biztosítson. Kétségtelen ugyanis, hogy a biztosított az életbiztosítási szerződés megkötése alkalmával nem azon feltevésből indul ki, hogy ö még számos évekig élni fog, és ilyképen magának az életbiztosítás által jelentékeny megtakarítást eszközlend, hanem épen ellenkezőleg azon feltevés által vezettetik, hogy az eshetőség, a melyre a biztosítás köttetik, bármikor beállhat, és ezen veszély tudatában a biztosított nem a megtakar it h s t, hanem a szerencse esélyt (Glücks chance-t) tartja szem előtt a biztosítás megkötésénél. Ezekből folyölag az életbiztosítási szerződés takarékszerződés nem lehet, mert annak megkötésénél a biztosítottnak intentiója nem megtakarításra van irányozva, és mert az életbiztosítási szerződés arra nézve, hogy a biztosított a díjfizetések által megtakari' tás utján czélját elérheti, biztonságot nem nyújt, sőt ellenkezőleg az életbiztosítási szerződés már lényegében a biztosított szempontjából csak a szerencse-esélyre van állapítva a végre, hogy azon esetre, ha az eshetőség, melyre a !:iztositás köttetett, beáll, és ez által a biztosítottnál a továbbbi szerzési képesség megszűnik, egy bizonyos összeget biztosítson. Köztudomásilag a biztosító társaságok által a biztosítási dij a biztosított életkorához képest a társasíig által alapul elfogadott halandósági viszonyok tekintetbevételével állapittatik meg, melynél fogva a biztosított a biztosítás kezdetétől fogva folytatólagosan mindig és változatlanul ugyanazon évi díjösszeget köteles fizetni. Szintén köztudomású dolog, hogy a biztosító társaság a vállalt koczkázat fedezésére évről évre tartalékot gyűjt, melynek összege azon esetben, ha a biztosított a halandósági táblázat szerinti legmagasabb életkort elérte, a vállalt koczkázat összegével hasonértékü, miért is a biztosító társaság azon koczkázatra, a melyet a legmagasabb életkort már elért biztosított életére vállalt, tovább fedezetet, tartalékot nem gyűjt, de a biztosított köteles, mint odáig, ugy ezentúl is az évi díjösszeget folytatólagosan fizetni. Ily esetben tehát a biztosított a folytatólagos díjfizetés által nyilván veszteséget, károsodást szenved, mert tényleg a biztosító társaságnak a biztositásban kikötött esély beálltáig többet fizet, mint a mennyit a biztosító társaság az esély beállta után fizetni köteles leend. Itt tehát találjuk az életbiztosítási szerződésnek mint szerencseszerződésnek második oldalát, a biztosítottra nézve annyival hátrányosabb chance-ot, a mennyiben a veszteséget folytatólagosan szenvedni kénytelen; mert ha ezen veszteséget a dijak további fizetésének megszüntetése által elkerülni akarná, ez által még nagyobb veszteségbe esik, miután a díjfizetés megszüntetése a biztosítás érvénytelenségét vonja maga után. Ezekből láthatni, hogy azon felfogás, mely szerint az életbiztosítási szerződés szereDcseszerzödésnek tekintendő, igen erős alapokon nyugszik, mig a takarék- és biztosítási szerződés-féle dualisticus theoria csak tarthatatlan alappal bir. Tényleg több ország törvényei a biztosítási szerződést szere- cseszerződésnek tekintik, mi minden esetre azt bizonyítja, hogy ezen felfogásnak józan logicai alapja van, holott a takarék- és biztosítás-féle theoriát törvény által elfogadva sehol sem találjuk. így p. o. a/, ált. osztrák polg. törvénykönyv 1269. §-a a biztosítási szerződést világosan szerencseszerződésnek declarálja. Ugyanazt teszi a Code Napóleon III. könyv 12. fejezet, a mely az aleatorius szerződésekről (szerencseszerződésekről) szól, és ezen szerencseszerződések közé a biztosítást is felveszi, és pedig 1964. §-ában, mely igy szól: »Le contrat aléatoire est une convention reciproque, dont les effets quant aux avantages et auxpertes, sóit pour toutes les parties. sóit pour l'une ou plusieurs d'entre elles, dépendent d'un évenement incertain. Tels sont le contrat d'a ssurance; le prét a grosse aventure, le jeu et le pari; le contrat de rente viagére. Les deux premiers sont régis par les lois maritimes.« (Decrété le 10 Mars 1804, promulgué le 20 du merne mois). Azon további theoria: hogy a biztosítási dij részben takarékbetét, részben koczkázati dij, szintén tarthatatlan, mert valójában a biztosítási dij, melyet a biztosított fizet, a társaság által elfogadott matbematikai alapok szerint számított mathematikai tiszta díjból és ezenkívül a kezelési pótlékból áll. A mathematikai tiszta dij, mely már a koczkázatra (risiko) való tekintettel van megállapítva, magában foglalja nemcsak azon összeget, mely a végre szükséges, hogy a biztosító társaság abból a vállalt kötelezettségnek a számitásszerü tartam elérésének idejében való fedezetére tartalékot gyűjtsön, hanem azon összeget is, mely azon tartam lejárta előtt beállható esélyek által létező koczkázat kiegyenlítésére szükséges, mihez képest a társaság által gyűjtött díjtartalék összegében a koczkázat kiegyenlítése is benfoglaltatik, miért is azon állítás, hogy a supponált koczkázati dijat a társaság felhasználja, helytelen, mert ily felhasználás csak azon esetben és csak a lefolyt számadási évet illetőleg történhetik, ha azon évben a valóban beállott halandóság a várt halandóságnál csekélyebb volt, és ez által *