Magyar Themis, 1878 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1878 / 52. szám
412 Ügyvédi sérelmek. Motto : Az ügyvéd sérelme az igazságszolgáltatás sérelme. III. Praemium non appellandi. Tisztelt szerkesztő ur! »Ügyvédi sérelmek« czim alatt lapjában egy állandó i’ovatot nyitott, s azt hiszem hazai jogéletünkre tekintettele rovat állandóságra számíthat is. Voltak ugyan szaklapjainkban hason- fajta jelenségek, teszem »jogi curiosumok«, »irtványok« czim alatt, de | igenis szórványosan. Az anyag meg volt úgy azelőtt, mint most, csak ! a bátorság s ebben való kitartás hiányoztak. Az állandó j rovat eszméje elannyira helyes, hogy még az ügyvédi kamarák is biró- ság-ellenörző törvény adta kötelességüknek megfelelőleg akkor járhatnának el eredménynyel, ha hivatalos közlönyben — persze csak úgy szárazon — bizonyos eseteket közölnének. A jogász »galgenhumor«-ja nem talált eddigelé biztatásra, pedig az szabad és felkarolt nyilvánulásában meggyőződésem szerint igazságügyi bajaink orvoslásának egyik hathatós g y ó g y-forrása lehet. A cura igen természetes ; a h i d e g-v i z gyógy-módra emlékeztet; elég azonban belőle a gyógyvíz p okró ez vagyis gorombaság nélkül; mint tudjuk, a hidegvíz egyébbel kapcsolatban, minő a séta — mit egy kis jogi elme-futtatás pótolhat — pokróczoztatás nélkül is képes izzadást előidézni. Szóval, nem akarnám, hogy a dolog chronique scandaleuse-é váljék, minek látszata is el van kerülve, lia személyek neve mindenkép elhagya- tik. Én, ki czikk-adómat lapja iránt már régebben nem róvtam le : az anonym-rovatban, a hol a személyeskedés kétszeres bűn lenne, egy jogesettel a bakk-lövés jelentőségű döntvények tárát gyarapítani szándékozom. Ügyvéd vagyok, tehát közel áll a következtetés, hogy a saját jajomat hallatom; hagy kaczagjak mellé másokkal együtt. A budapesti e. f. kir. törvényszék a napokban 33594/878. sz. a. \ kelt ítéletében acondemnálásnak egy disz-példányát nyújtottas elannyira tele van condemnálással, hogy szinte lehetetlen — ha már ő kezdette el — a condemnálást nem folytatni. Oly condemnálás, mely minden lehetőséget, mi egy Ítélet ellenében szerepelhet — megnyugvás avagy felebbhivatkozás — expressis verbis (!) számba vesz, csak talán úgy a nagy, mint szakközönség birka türelménél fogva azt nem, hogy kirakatba kerül. Igaztalanok volnánk azonban, haacsupa condemnálás következtében csak vérszopó kegyetlenséggel vádolnék; a condemnatiók közül a félnek választást (!) enged s azon esetre, ha a bűnös fiú a jövőben engedelmesnek bizonyulna vagyis ellenébe felebb nem hivatkoznék, enyhébb büntetést (marasztalást) helyez kilátásba. Az Ítélet határozati részének a szerkezete a következő: »Alperesek kötelesek felpereseknek azon esetre, ha jelen ítélet 1879. évi február hó elseje előtt jogerőre emelkedik, 1879. február 1-én, ellenkező esetben pedig 15 nap alatt végrehajtás terhe mellett 8000 frt tőkét és 120 írtban megállapított perköltséget fizetni, valamint a kiszabandó Ítéleti illetéket viselni. Apraemium non appellandi világosan adva van. Ha alperes megnyugszik: a fizetés 1879. február 1-re van szabva, hanem: úgy a fizetés végnapja arra tekintettel, hogy az Ítélet kézbesítése 1878. évi decz. 4-én teljesített 1878. decz. 19-ére esik. A differentia 12 nap és egy hónap! A laconicus mosoly, melylyel az, ki magát találva érzi, e kijelentést — mert a törvényszék mint ilyenről (ad analogiam, hogy jogi személy bűntettet nem követhet el) szó sem lehet — fogadja: azt válaszolja nekem, hogy hisz felebbhivatkozás esetén fizetni úgy sem kell! Ezen pénz-elvi mosoly egy jogász ajkán talán elsa- vanyodhatik, ha meggondolja, hogy feltétlen marasztaló s felebbhivat- kozott ítélet alapján biztosításnak lévén helye, 1879. február 1-e előtt állhatnak be a magát foglaltatni nem akaró s a letéteményezést igénybevevő alperesre nézve a fizetéssel analog következmények. Ha már gazdászatilag veszszük fel a dolgot, a biztosítás hatása olyan lehet, mintha csak fizettünk volna. Lefoglalt s továbbadásra szánt dolgok forgalmát, azt hogy értük pénztkapjunk, leköti. Tény az, hogyha csak az első marasztalás mondatik ki (1879. február j 1-én) az ítélet marasztaló volta s a felebbhivatkozás daczára sem kő- [ vetkezhet be 1879. feb. 1. előtt a biztosítás, mert a marasztaló ítélet alapjáni biztosítás a fizetési határidőt, mint intervallum nélküli és pedig rövid időre szoritott (legfeljebb 8, illetőleg 15 nap)tempus conti n u u m o t feltételezi. Az intervallum — a mi visszatérőleg megítélt szolgáltatásoknál képzelhető — a biztosítást kizárja, a mint is az utóbb emlitett szolgáltatásokra lejáratuk előtt biztosítást sem kérhetni. A második marasztalás alapján a biztosítás 1879. február 1. előtt bekövetkezhet és pedig ugyancsak körülbelül 12 nap és egy hóval előbb tehát a praemium nonappellandi mindenkép megállapítható. A laconicus mosoly azonban a mondottak lekötő momentán hatása után újra feldereng s azt mondja: egy toll- hiba az egész, magis autem voluntas spectanda est quam exitus. A második condemnatiónak tulajdonképi értelme az . elsővel való logicai összefüggésnél fogva: a »jogerőre emelkedéstől | számított (mely szavak a toliban maradtak) 15 nap«. Erre j egyszerűen avval lehetne felelni : »Des Kaisers Wort soll man nicht deuteln« (O Felsége a király nevében); de a második marasztalás még ily szerkezetben is apurgatoriumba való, melynek tisztító tüze azt mondja, hogy az eljáró bíróságnak saját hatalmánál fogva (vi propria) saját hatáskörében kell marasztalni. így (a jogerőre emelkedéstől számított 15 nap) a condemnatió nem teljes. Hogy többet ne mondjunk: ha a feltétlen marasztalások a fizetési határidőre nézve a jogerő re emelkedéstől számitandólag lennének mindig megállapítva, f e 1 e b b v i- t e 1 esetén biztositást sohasem is lehetne kérni. Igen cardinalis dolog, hogy az elsőbiróságok oly időszámítás mellett marasztaljanak, mely minden elemében a saját hatáskörébe esik. Ez az ugynevezhető alap-marasztalás, melyhez a felsőbb biró alkalmazkodik, habár az Ítélet helybenhagyásakor a marasztalás határideje már eltellett. A helyes viszony tehát az, hogy nem az elsőbiróság alkalmazkodik a felsőbbhez, de ez az alsóbbhoz. Purgatoriumunk tisztitó tüze azonban úgy látszik ha a condemnatiók szövegét újra emlékünkbe hívjuk — nem tetszik elégnek arra, hogy szerző iajogi elme-világ mennyországába eíjut- | hassanak. Ezen jó akarattól eltelve őket egy »dies irae, dies illa« elé állítjuk, melyből n e kün k a har a g, n e ki k a nevezetesség (dies illa) jut o s z t á 1 y r és z ü 1. »1879.feb. 1-én« ; igy van az első rendbeli condemnatióban a fizetés ideje megállapitva. A használt szavak nem határidő, de határnapra vallanak; pedig a p. t. r. 252. §-a szerint a kötelezettség teljesítésére bizonyos határidő szabandó. A kérdés nem szőrszálhasogatás. Tudjuk, hogy általános magánjogi elv szerint a kötelezettségteljesítésére meghatározott nap nyitva áll (L. 70. D. de solut. 46. 3 .......totum enim médium tempus ad solvendum promissori liberum relinqui intelligitur. — Osztrák polg. törv. 903. §.); de állhat-e ezen interpraetatio (»intelligitur«) egy ítéleti formulára vonatkozólag. »Des Kaisers Wort soll man nicht deuteln« (O Felsége a király nevében)! — A condemnatió magyar arázatra ne szór ülj on, vagy ha már épen elkerül- hetlen, »úgy az szigorú magyarázat legyen«. 1879. feb. 1. nem annyi mint »1879. feb. I. egy nap alatt«. Ha a fizetés feb. 1. délelőtt kéretvén, nem teljesittetik: a végrehajthatóság ugyanaz nap, teszem délután már beállott, kérhető s elrendelhető. Az Ítélet szigorát én úgy fogom fel, mint a váltójog azon intézkedését, hogy a váltó a lejárat napján ovatolható és perelhető. A bár polgári biró által megítélt dologban kell legalább is annyi szigornak rejleni, mint a még meg nem Ítélt váltókövetelésben. Azt ítélet szavai kell, hogy olyanok legyenek, mint a jól vert pénz, melynek biztos cur- susa van; azokat ne szabadjon devalválni. De ne komolykodjunk tovább; kevéssé van helyén. Petur (»Bánk-Bán«) is a sok morfondirozás után végül kaczajban tör ki. így kell nekünk is tovább haladni! Tudjuk, hogy laconicus mosolylyal saturált jogászunk j o g- lelke üdvösségéért pietistákká lettünk, mert hisz bizonyos betegséget vallással is szokás gyógyitgatui. A purgatoriumba küldöttük, s a mennyország, — melyet vele eléretni akarunk — még nem elégelte meg lelke szendvedéseit. A mennyország a p. t. r. szelleme (!) képében egy könyvet tart elé, melynek arany betűi (!) a 252. §-t jelzik. E szellem — akár mint Baphael angyalkája — oly szelíd; csak azt látszik mondani, keveset követeltem tőled s ezt sem tartottad meg, csak is annyit, hogy a kötelezettség teljesítésére »mindenkor bizonyos meghatározott idő« szabandó. Erre már a próféták és szüzek is mosolyognak. Hogy »laconicus mosolylyal telt jogászunk« a reá nézve jogi túlvilág mosolyát jobban — mint az eddigiekből — megértse, azt röviden avval tolmácsoljuk, hogy az idézett törvény-hely »minden szava, betűje ellen« halálosan vétkezett. A »mindenkor« szó juttassa eszébe, hogy olyasmit »soha többé« nem fog tenni; a »b i z o n y o s« szó, hogy az annyit tesz, mint egy (!) bizonyos, mert egy-ugyanazon kö-
