Magyar Themis, 1878 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1878 / 50. szám - Az alapító fogalma a magyar kereskedelmi törvény szerint

- 395 — vagy ha az 1836 : XXV. t,-cz. rendelete alá tartozó vállalat létrehozását szándékolja, akkor az eléhbi pontokban megemlített okleveleket (alapszabály stb.) elébb még a helytartó-tanácsnak is be kell mutatni*. Hogy az állami engedélyezés rendszere semminemű garantiát nem képes nyújtani arra nézve, miszerint a vállalat alapítás solid alapon nyugodjék s a közönség ki ne zsákmányoltassék, a tapasztalat eléggé megmutatta nálunk is, másutt is. Helyesen jegyeztetett meg a keresk. törvényjavaslat tárgyalására összehívott értekezleten : »A kormány nem alkalmas és hivatott közeg sem annak megítélésére, szükséges-e valamely vállalat vagy nem, sem megbirálására, alkalmas és képes egyének folyamodnak-e a társulat megalakításáért. A vállalat gazdászati szükségét a gyakorlati élet, a forgalom igényei, a concurrentia követelményei határozzák meg, a vállalkozók alkalmas volta iránt nem a rendőri szempontból megítélt kifogástalanság, de az őket felkaroló közönség bizalma dönt. Az engedélyezési rendszer nem biztosit a szédelgés ellen, de arra mintegy kiváltságot ad. Az alapítási kedv terjedésének idejében a kiadott engedélyek a legveszélyesebb üzérkedés tárgyát képezik, melyet megtörni nem bizonyult más mód, mint az alapitások lehető tág körű felszabadítása. Az engedélyezés rendszere a gazdászati fejlődést gátolja, mert hozzászoktatván a közönséget a kormány gyámkodásához, azt elszoktatja a vállalatok életrevalóságának önálló megbirálásától. A kormánynak nem feladata a közönség helyett gondolkozni és az üzleti életet gyámkodása által akadályozni, ily beavatkozás sokkal többet árt, mint használ* (Jegyzőkönyvek 135. és 136. 1.). Csak elvétve találkozik ma még oly hang, mely az engedélyezési rendszer védelmére kel, s csak azon lehet csodálkozni, hogy még igen tekintélyes közgazdák és jogászok (igy pl. a hires franczia kommentátor Bédarride: Des sociétés cz. munkájának 323. s k. pontjaiban) találkoznak az engedélyezési rendszer védői sorában. Az engedélyezési s az azzal többnyire kapcsolatos államfelügyeleti rendszer fölöslegéssé nem tette ugyan oly intézkedések törvényes felállítását, melyek az alapítási eljárás részleteit s nevezetesen az alapítók fe 1 e 1 ő s s é g é t szabályozzák. Mindazonáltal könnyen megmagyarázható, hogy ily szabályok tényleg fel nem állíttattak, tényleg sem a Code de commerce-ben, sem más az engedélyezési rendszert statutáló törvényekben nem találhatók. Az államhatalom direkt befolyása és közreműködése lévén szükséges valamely részvényvállalat alapításához, ugyancsak az államhatalom volt hivatva az alapítás egyes mozzanatait gondosan megvizsgálni, s arra ügyelni, hogy az alapítók visszaéléseket, nevezetesen a büntető törvény súlya alá nem eső visszaéléseket, vagy oly visszaéléseket, melyek miatt magánjogi kártérítési igénynyel fellépni nem lehet, el ne kövessenek. Az alapítók büntethető vagy kártérítési kötelezettséget szülő cselekményei ellen pedig ott volt a büntető s a magánjog, melyek a közönséget megvédeni hivatva voltak, ily cselekmények ellen tehát szintén szükségtelennek látszott külön rendszabályokat felállítani. A tapasztalat megmutatta, hogy valamint az állami engedélyezés és felügyelet rendszere nem biztosítja a közönséget az alapítók kisebb visszaélései ellen, ugy a közönséges büntető- és magánjogi szabályok nem elégségesek az alapítás körül felmerülő nagyobb visszaélések meggátlására. Misem volt tehát természetesebb, mint hogy azon áramlat, mely az állami engedélyezés és felügyelet rendszerének mellőzésére irányult, arra is kiterjedjen, miszerint a lehető legkielégitőbb és legkeményebb rendszabályok felállíttassanak az alapítók felelősségére nézve és mindazon visszaélések ellen, melyek a részvénytársaságok alapításánál előfordulnak; és pedig nemcsak annyiban, a mennyiben ily rendszabályok szükségesek voltak azért, mert az állami engedélyezésben és felügyeletben rejlő biztosiékot más biztosítékkal pótolni kellett, hanem nevezetesen annyiban is, a mennyiben ily rendszabályok az állami engedély, nemkülönben a közönséges büntető- és magánjogi szabályok elégtelensége és hiánya-'miatt váltak nélkülözhetlenekké. Ezt tűzték ki maguknak feladatul majdnem kivétel nélkül az ujabb törvényhozások, melyek a részvénytársaságok jogviszonyait akár önállóan akár kapcsolatban az összes kereskedelmi joggal szabályozzák. így nevezetesen az 1862. augusztus hó 7-én kelt angol C o m p a n i e s A c t, (An Act for the Incorporation, Begulation, and Winding-up of Trading Compames and other Associations 25/26. Vict. Cap. 89.), mely épen az alapjtók felelősségére vonatkozólag lényeges kiegészítést nyert az 1867. augusztus 20-án kelt Comp. Act (30/31. Vict. Cap. 131.) által. Továbbá az 1867. július 24-én kelt franczia Loi sur les sociétés, mely a Code de Commerce-nek a keresk. társaságokra vonatkozó szabályait részben hatályon kivül helyezte; az 1870. június hó 10-én kelt német birodalmi novella, mely a német keresk. törvénynek a betéti részvény- és részvénytársaságokra vonatkozó több rendbeli szabályainak derogált; a revideált belga Code de Commerce, illetve az 1873. május 18-án kelt belga Loi surles sociétés; végre (eltekintve az osztrák és olasz javaslatoktól) a m a g y a r kereskedelmi törvény. Bármennyire kevéssé nyugodjék is a magyar kere6k. törvény önálló állapokon, s bármennyire kétségtelen, hogy a recipiálásban, az utánzásban, tovább mentünk, mintsem kellett volna, annyit mégis meg kell engedni, hogy a magyar keresk.törvénynek a részvénytársaságokra vonatkozó határozatai tetemes haladást mutatnak szemben az imént felsorolt többi európai törvényhozásokkal, melyek nagyrészben a magyar keresk. törvény alapját képezték. Ez áll nevezetesen azon intézkedésekről, melyek az alapítási stádiumra és különösen az alapítók felelősségére vonatkoznak, ugy hogy bátran azt lehet mondani, miszerint a közönség nálunk az alapítók szédelgései ellen sokkal jobban van biztosítva mint bárhol másutt. A magyar keresk. törvénynek az alapitókra vonatkozó intézkedései általában következők: Az alapítók a 150. §. értelmében tartoznak tervezetet (Prospekt) adni, melynek többi közt ki kell tüntetni az alapítók vagy mások nem készpénzbeli betéteiéit s ezek értékét, valamint az alapitóknak vagy másoknak biztosítani kivánt előnyöket (pl. hogy az első igazgatóságot az alapítók nevezik ki [183. §.], a mi azonban csak 3 évre történhetik). Ezen tervezet minden részvényaláirási ívbe felveendő s az alapítók által, polgári állásuk és lakhelyük kitüntetése mellett, aláírandó. Az alapítók a tervezetben foglalt adatok valóságáért egyetemlegesen felelősek. A 152. §. szerint az alapitók a részvényekre befizetett pénzekért az aláíróknak vagy ezek jogutódainak egyetemlegesen mindaddig felelősek, míg ez alól az alakuló közgyűlés határozata folytán fel nem oldatnak. A 154. §. értelmében az alapitók a részvényaláirás záridejétől számítandó két bó alatt az aláírókat alakuló közgyűlésre meghíni tartoznak, mit ha elmulasztanak, vagy ha az aláírás siker nélkül maradt, az aláírók befizetett pénzeiket levonás nélkül visszakövetelhetik. A viszszafizetés kötelezettsége az alapitókat egyetemlegesen terheli. Ha az alapitók vagy a részvényesek valamelyike oly betétellel kiván az alaptőkéhez járulni, mely nem készpénzben áll, akkor a 156. §. szerint, a betétel értékét az alakuló közgyűlés állapítja meg ; egyszersmind meghatározván az átvett tárgyakért adandó részvények számát, vagy azon árt, melyben a kérdéses tárgyak átvétetnek, annélkül azonban, hogy a betéteinek a tervezetben megállapított árát felébb emelhetné. Az e részbeni megállapodások épugy, mint azon különös előnyök, melyek az alapitóknak vagy másoknak biztosittatnak s a tervezetben megállapított mértéket meg nem haladhatják, az alapszabályokba felveendők, ellenkezőleg a társaságra nézve kötelező erővel nem bírnak. Végre a 219. §. az alapitókat három hónapig terjedhető fogsággal sújtja, ha ők a tervezetben tudva valótlan adatokat közölnek. Látni való ebből, hogy a magyar kereskedelmi törvény az alapitókat eléggé szigorú rendszabályoknak veti alá. Egyrészt gondoskodik a törvény arról, hogy az alapitók köztudomásra nem hozott titkos clausulák által maguknak jogtalan előnyöket ne biztosítsanak; másrészt intézkedik az iránt, hogy az alapitók felelősségre vonassanak, ha ők a közönséget direkte tévútra vezetik vagy a törvénynek az alapításra vonatkozó szabályait megszegik. Csak egyről feledkezett meg a törvény (e hiányban különben valamennyi idézett európai törvény szenved), t. i. arról, hogy meghatározza, kik azon személyek, kiket »a lapító k« alatt ért, s kiket esetleg felelősségre vonni lehet? Pedig ez mindenesetre a főkérdés; mert mit használnak a legdrakonikusabb rendszabályok, ha nem tudjuk azt, hogy kikre lehessen azokat alkalmazni. Annyival szükségesebb lett volna a törvényben az alapító fogalmát, ha nem is kimerítően, de legalább néhány kritérium felállításával meghatározni, mert sem az elmélet, sem a gyakorlat az iránt megállapodásra még nem jutott s igy a kérdés vitássága miatt alapos a félelem, hogy a törvény dicséretre méltó intentiója esetleg nem fog teljesen érvényre emelkedni. Hogy az »alapitó« (Grründer, fondateur, promoter) fogalma iránt megállapodásra sem az elmélet, sem a gyakorlat terén még nem jutottak, részben annak is tulajdonitható, hogy a kérdéssel eddigelé még igen keveset foglalkoztak. A kérdés tudtunkkal először anürnbergi tanácskozmányon lett felvetve, azonban annak tárgyalásába a tanácskozmány nem ereszkedett s igy a kérdés megoldatlan maradt, (L. Protocolle der Commission zur Berathung eines Alig. D. Handelsgesetzbuches 316. 1.). A magyar kereskedelmi törvényjavaslat tárgyalására összehívott Értekezleten a kérdés szintén szőnyegre került, s a értekezleti jegyzökönyvek 138. lapján erre vonatkozólag következőké