Magyar Themis, 1878 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1878 / 5. szám - Büntetőjogi reformunk és a sajtókérdés

Ma, közelebb a független egyének gazdaságának korához, rcmedmm a felelősség kiterjesztése a munkás kártételééért a munkaadóra, ki avval egyetemlegesen felel és csak regressussal bir. A munkás mint gazdasági eszköz szerepel, a munkaadó tőke felelős. Az egyetemleges felelősségnek még fontosabb kiterjesztése a testületek, jogi személyek végre az államnak kártérítési kötelezettségében az orgánumok, alkalmazottak, hivatalnokok kártételeért, érvényesül. Az ígazságérzet finomulása végre a feltétlen, souverain egyéai jogot aláveti a társadalmi érdekek korlátjainak azon irányban is hogy a jogok, gyakorlásának összeütközését elhárítja részben rendőri uton, részint az által, hogy e collisio okozta káréi t is kártérítési igényt nyújt. A felelősség emelése s kiterjesztése, az oltalmazott javak és jogok szaporítása, az egész és minden kár megtéritése a gazdasági és erkölcsi haladás eredménye és emeltyűje. A meg nem téritett és megtérített károk arányán a népek miveltsége mérhető. S e részben sajnálattal kell constatálnunk hátramadásunkat. Ha civilisatiónk tükrének bírói gyakorlatunkat veszszük, mely bizonyosan megfelel népünk átlagos jogérzületének, azt tapasztaljuk, hogy Nyugot-Európa által rég meghaladt miveltségi sphaerában, jogi szellemben tengünk. E jogi szellem még nem rendőri államé, még kevésbbé a jogállamé, hanem a magukra hagyott egyének harczáé jogaik megőrzésében. Caveat quisquis! Kiki álljon a résen és védje a jogát! Mert ha csalás végett panaszt emel, döntvényt talál kapni, hogy módjában lett volna vigyázni vagy jogtanácsost megkeresni mielőtt megcsalatott. És ha kártérítést követel, megbotlik a bizonyítás chicanejában, a iuramentum Zenonianum megközelithetlenségében, és végre ismét döntvény ered: hogy megelőzhette volna kellő vigyázat által a kárvallást, tehát mulasztása okozta a kárt. A mulasztás mindig döntő érv, a kártevőt mentő körülmény, mintha a negatív ok lenne az okozat nagyobb része. Az önvédelem és önkielégítés szelleme leng e döntvényeken át, a harczok és puszták szelleme, azon szellem, melyet oly nagyszerűen ecsetelt Ihering a római jog primitív stádiumának jellemzésében, melyet a germán jog nyomán az ellenállás, visszahelyezés, elévülés elbirtoklás stb. körül is bevettünk. Mindig kell óvni, gyakorolni, védeni, reserválni a jogot, mert minden hallgatás feladásának vélelmeztetik, minden mulasztás elvesztését eredményezi. Volenti non fit iniuria — az alapelv. S mindenki volens, ki végsőig ellen nem állt. Ezért oly kevés nálunk az iniuria! Jogirodalom. I Büntetőjogi reformunk és a sajtókérdés. Dr. Emmer Kornél értekezése. Budapest. 1878. Nagy társadalmi és politikai forrongások korszakai nem alkalmas időpontok arra, hogy a fenálló állami intézmények értéke kritika tárgyává tétessék. Vannak politikai körülmények, melyek között az igazságügyi orgánumok működése szükségképen megzavarodik, amint vannak természeti külviszonyok, melyek a legegészségesebb testi szervezet tevékenységét is megakasztják. A társadalom mélységeit érő rázkódtatások mindig érezhetők lesznek az igazságszolgáltatáson is, melynek közegei utóvégre is —emberek; s ha ellentét áll elő a között, a mi erkölcsileg kívánatos, és a között, a mi törvény szerint megengedett, a biró, legyen az esküdt vagy »tudós«, nem fog megfelelhetni azok követelésének, kik tőle minden körülmények között egyenlően higgadt bölcseséget várnak. A jó igazságszolgáltatásnak első feltétele az államrend szilárdsága, a népakarat és a törvény közötti összhang; s ha a fogalmak arra nézve, mi jó és mi rosz, megzavarodnak, amint ez válságok idején megtörtén letik, akkor hiba, az intézmények becsét ily abnorm állapotok között kifejtett működésük szerint mérlegelni. Bizonyos körülmények között az esküdtszék, mások között a rendes biróság fogja megtagadni az igazságosztás eszményi követelményeit. Ha a fenálló rend fenyegettetik, a rendes biró, kinek létalapját az erős államhatalom képezi, természetesen hajlandó lesz a kisebb jogsérelmet is keményebben sújtani; ha pedig az államhatalom ellenszenves, az esküdtszék, mely vér a kormányzottak véréből, könnyen kész lesz a súlyosabb rendzavarást is bűntelennek nyilvánítani. »In Zeiten grosser politischer Erregung ist es kaum möglich zugleich politisch thátig und vor dem Gesetze schuldlos zu bleiben, auch wird es niemals mit juristischer Scharfe ausgemacht vverden, wo die Grenze des erlaubten Widerstandes anfángt.« (Dahlmann.) A ki ezen igazságokat elismeri, el fogja ismerni azt is hogy a jelenlegi kritikus korszakban esküdtszékünk életrevalósága folott ítéletet mondani nem időszerű. Nem mintha a közönség ilynemű discussiók iránt nem érdeklődnék; ép ellenkezőleg, mohón meg fog ragadni mindent, amit ilyenkor e tárgyról írnak vagy mondanak mert kedvere •van minden, a mi ellenzéki viszketegének táplálékot szolgáltat. Az is valószínű hogy mostani képviselőházunk, mely alapos Ítélet hiányában nagyon kedveli a momentán sugalmakat, termékeny talaja vo'na a/ agitatiónak. J De mi nem ezen opportunitásokra gondolunk. Mi a vitát azon sokkal fontosabb okból nem tartjuk kívánatosnak, mert izgalmas időkben magának az értekezönek tudományos nyugalma forog veszélyben, s félő, hogv a vizsgálódás, vagy legalább az érvelés módja a napi áramlat vagy ellenáramlat szenvedélyes színezetét fogja magán viselni. Dr. Emmer értekezése a sajtótörvényhozásról, melvet a »Jogászkör«-ben hallottunk s mely most nyomtatásban is megjelent, nem° tartozik a pamphlet-irodalora termékeihez, mint ezt a napilapok egy része pártszenvedélytöl vezéreltetve, elhitetni akarná ; de másrészt "nem tagadhatni, hogy az, különösen az esküdtszéki intézmény bírálatával foglalkozó részében, sajnálatos nyomait viseli a politikai izgalmak által felhevített időszaknak, melyben készült. Hogy Dr. Emmer ur véletlenül nem a tömeg, hanem a kisebbség tanait védelmezi, a dolgon mitsem változtat, s csak azt bizonyítja, hogy szakkérdésekben a pártszempont minden oldalon rosz tanácsadó. Az értekezés két különböző irányú s nagyon különböző értékű részből áll: egyik a sajtóügyi felelősséget tárgyalja, s a munka zömét képezi, a másik az esküdtszéki intézmény kritikájának vau szentelve. A sajtóügyi felelősségre vonatkozó okoskodások nem ujak. s szerző bevallott szándéka szerint nem is akarnak uj.it mondani. Csak constatáljuk tehát, hogy a munka ezen része nem tartalmaz mást, mint Glaser ismeretes »sajátlagos* sajtóvétségi elméletét, az az ellen naplényre került ellenérvek, és több más nem annyira jelentékeny theoriák ismertetését. Mi szívesen veszszük ezen összeállítást. Tudjuk ugyan, hogy némely kritikai hőseink tudákos kicsinyléssel tekintenek az ilyen szerényebb munkára; de ez nem akadályozhat bennünket abban, hogy elismerést szavazzunk az olyan működésnek is, mely a tudomány által felhordott anyag könnyen áttekinthető ismertetésével foglalkozik. A forrásokra csupán utalni, nálunk meglehetősen meddő munka, azon egyszerű okból, mert azokat úgyis csak kevesen keresik fel. Meggyőződésünk szerint a jogtudomány népszerűsítése még némely szakköreinkben sem f .lesleges, s e véleményünket csak az nem fogja elfogadni, ki nem kisérte figyelemmel a büntető codex országgvülési tárgyalását, vagy szemet huny az ott jelentkezett tragikomikus szakmüvel'.ségi színvonal előtt. Szerző azokhoz csatlakozik, kik a sajtóvétségekre a büntetőjog általános elveit kívánják alkalmazni, ugy hogy megszűnnék a privilegisált állapot, melynek a sajtó nálunk örvend. Első tekintetre világos, hogy ez nem politikai, hanem jogi probléma. Józan megoldást csakis az utóbbi szempontból nyerhet. Mindazonáltal ismételve a legellentétesebb politikai pártok jelszavává fajult már. A hol ugyanis a kivételes sajtótörvények szabadságellenes szellemben voltak alkotva, a sajtószabadság barátai az általános büntetőjogi szabályok alkalmazását sürgették; példa reá a negyvenes évek mozgalmai Németországban. És viszont, a hol a sajtószabadság libertinismusra vezetett, a mint ezt conservativjeink mostani állapotunkról híresztelik, ott ismét felhangzik a jogszabályok általános érvényének siboletje; példa reá az előttünk fekvő röpirat. Nézetünk szerint a dolog így áll: mindkét rendszernek vannak tetemes fogyatkozásai; a közönséges jogszabály kérlelhetlen alkalmazása gyakran meghiusítja az egész procedúrát, bűnrészesek stb. czimén egészen ártatlan személyeket, szedőket, kihordókat sajt; a fokozatos felelősség sokszor büuhakkal kénytelen beérni, tehát ismét ártatlanokat büntet. A helyes elvnek a két véglet között kell lennie; ezt keresni volna a tudomány feladata. És itt van a munka Achilles-sarka. Szerző nem marad a hideg, tudományos mérlegelés terén, nem bizonyít és ellenbizonyit, hanem izgat, gúnyol, csipked, és nem veti meg az álokoskodást sem; szóval, »politikai« fegyverekkel él. Nem bocsátkozhatunk részletes czáfolatokba, csak példa kedveért álljon itt egy feltűnőbb eset. Sokan azt hiszik, és mi osztjuk e nézetet, hogy a napi sajtó, mely rohamos sietséggel követi, registrálja, bírálja az eseményeket, a közönségesnél fesztelenebb mozgási szabadságra van utalva. Egy alkotmányos állam közönsége elvárja a hírlaptól, hogy ez őt au courant tartsa az eseményekkel, kívánja tőle a gyors tájékoztatást. Ez talán nem volna elegendő érv; de nem lehet tagadni, hogy a napi sajtóhoz sok másculturális érdek is fűződik. Ha az utóbbiakat akarjuk, akarnunk kell ama szabadabb mozogbatást is, melyet más életviszonyok között nem engedünk meg. Teljesitheti-e a sajtó culturhivatását, ha irányában a közönséges jog merev szabályait alkalmazzuk? Dr. Emmer ur azt hiszi, hogy igen, és bizonyítja ezt következőképen: »Tehát Angliában, Németországban, Francziaországban eltörpült az eszme, megakadt a civilisatió, és csak Magyarországon, Thüringiában, Bádenban és Belgiumban emelkedik a gondolat szabad szárnyakra.« Ugy hiszszük, kézzel fogható az álokoskodás. Abból, hogy Angliában, Németországban és Francziaországban (mindhárom helyütt véres küzdelmek és fájdalmas vajúdások között) létesültek bizonyos culturc éloií, daczára a k ö z ö n s é g e s j o g d r ák ó i s z i g o r á n n k. — szerző azt akarja következtetni, hogy ezen akadályok eltávolítása elvben nem helyeselhető. A mi pedig a szabadságot, jogbiztonságot és államrendet illeti, valóban nincs ok Belgiumot, Badentés »Thüringiát« gunynyal emlegetni. Mindez azonban csekélység azon szenvedélyességhez képest, melyet irónk az esküdtszék elleni küzdelmében kifejt. A mi a kis munka