Magyar Themis, 1878 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1878 / 27. szám - Magyar Államjog. Irta Boncz Ferencz miniszteri tanácsos, közalapítványi kir. ügyigazgató. Budapest. Az Athenaeum r.-társ. kiadása 2. [r.]

— 214 — tehát, melyek erőhatalommal foglaltattak el, melyek tekintetében erőszak kényszcrité az államot ideiglenes lemondásra, de reájuk nézve a visszakövetelési igény nyíltan vagy hallgatagon fentartatott, azok, habár tényleg az állam hatalma alatt nem állanak is, mégis ahhoz tartozóknak tekintendők. Ezen közjogi elv alapján a magyar állam területe tekintetében szükséges megkülönböztetni az államjog szerinti és a valóságos területet. Midőn tehát a fentebbiek értelmében a m. koronának közjogi igényeit a tőle elszakasztott tartományok- vagy mellékországokra vonatkozólag formulázza, bizonyításában következő módon halad. »A terül, ti viszonyokra nézve jogos és törvényes változás csak a felek kölcsönös beleegyezésével és akaratával következhetik be, amely közös beleegyezés és akaratnak hazánkat illetőleg nemcsak a fejedelem, hanem a nemzet hozzájárulását is magában kell foglalnia: e téren még az elévülést sem lehet a magyar állam ellenében érvényesíteni, mertezen elszakasztott területekre nézve, — melyek a békekötések szeiint ugy is csak bizonyos meghatározott időre t. i. a békekötés tartamára tekintethetnek átengedetteknek, — az anyaország mindenkor fentartotta a visszaszerzési jogot részint az által, hogy ezt a koronázási hitlevélben mindig megígérte és hogy a magyar királyok czimeikben és pecséteikben mindenkor nyíltan viselték ezen országok neveit; részint pedig az által is, hogy a koronázás alkalmával ezen országok czimerei és zászlói hódolat jeléül mindenkor a király előtt vitetnek, hogy továbbá, a királyok ezen országokhozi jogot egy némely királyi jogok gyakorlása által, minő például az azon országokban létezett pöspökségek czimeinek adományozása, mindenkor és mai napig fentartják, sőt visszafoglalásuk esetén azanyaországhozi viszszacsatolás okra ünnepélyes esküt is tesznek.« 52. 1. Ily elvi magyarázatok keretébe azután bele lehet foglalni a területi viszonyok történelmét. E mellett azonban kívánatos, hogy a megszerzési jogczimet, valamint a jogos birtoklás törvényességét, mindenkor előtérbe kell emelni. Fontos pedig ezt tenni azért, mert nem mindenki hajlandó a hódítást mint jogalapot elfogadni és elismerni. Erre alkalmazhatólag mondja egy helyen Deák Ferencz, hogy »azon országokban, melyek kezdetben hódítás által alakultak, valóságos jogailapot nem a hódítás maga, hanem a hóditottaknak nyilvánosan kijelentett vagy tettleg bizonyított utóbbi elismerése képezi.* Mindezt pedig azon országok jogviszonyai körül fellelhetjük. Ami továbbá Horvátország jogviszonyait illeti, azok államjogi viszonyáról az anyaországhoz senki sem adott oly teljes és világos képet, mint szerző. Mindazokban azonban, amiket e részben Horvátországról mond, mely szerint az az anyaországgal »egységes államtestet, (52. 1.) egységes politikai államtestet képez« (53. 1.), továbbá a 76. lapon » Magyarország s Horvát-Szlavón- és Daimátországok egy s ugyanazon állami közösséget képeznek, valamint e szavakban: »ezen megoszthatlan állami közösségből következik« stb. stb., világos ellenmondás található a 291. lapon levő ezen állítással szemben: »a külön területtel s bíró politikai tekintetben is külön nemzetet képező Horváth-Szlavon- és Dalmátország stb. stb. Igaz, hogy van territóriuma, autonómiája és oszággyülése, mindamellett kérdés, vajon Magyarország területi és politikai integritása ily szük körre terjed-e?! Figyelmet érdemelnek e helyütt végre Boncz fejtegetései a 16. §-ban, hol Fiume területi jogviszonyait adja elő. Sajátságos jelenség nálunk, hogy mi oly dolgokban is, melyekben kizárólag a józan ész szavára kellene hallgatnunk, mennyire engedjük meghódítani és fogva tartani szép szólamokkal nem csak hazafias érzületünket, hanem elménket is látszólagos igazságok tekintetében. Bizonyítják ezen állitásunk igazságát a jeles történész Bottka Tivadar azon szavai, mikkel ő Fiume jogi kérdését megoldottnak véli, midőn igen szép szavakkal azt állítja s utána sokan elhiszik, hogy az »nem fegyver nem békekötés, nem foederatio utján jutott a magyar korona birtokába, hanem a nemzeti szerzésnek legritkábbja, királyi adományozás által.« Nem szükséges e fölött vitatkozásba ereszkednünk; megczáfolják ezen mondást nemcsak a fentebb idézettek, mely szerint az ország területi részei kir. adományozás lárgyát nem képezhetik, hanem épen ellenkezőt bizonyítanak Szalay történelmi kutatásai mellett Mária Terézia »nagy fontosságú és világos tartalmu« oklevelének következő szavai is: »a tengeri kikötőket és azon tengermelléket, mely rövid ideig ausztriainak neveztetett, de ősi joggal Magyarországhoz tartozott, ahhoz legújabban vissz akapcsoltuk.« Látható tehát ennyiből, hogy a könyv e része nem sok kívánni valót hagy fen. És itt ebből folyólag kérdezhetjük, helyesen van-e fölfogva, jól és czélszerüen van-e előadva azon rész, melyben szerző államjogi viszonyainkat Ausztriával szemben tárgyalja? Kétségtelen, hogy azon államjogi kapcsolat jogi természete, melyhazánkat 1867 óta Ausztriához fűzi, ugy a hazai, mint a külföldi tudományos világban, eddig legkevésbbé van tisztába hozva. A külföld mindamellett e tekintetben többet tett, mint jó magunk. Különös fatumunk, hogy államjogunk azon részében, hol felvilágosításra, magyarázatra leginkább volna szüksége fiatalságunknak, ép ott nem képesek kézikönyveink valami jobbat, használhatóbbat szolgáltatni. Bizonyos neme a félénkségnek uralja az írók elméjét, midőn e tárgyhoz térnek és ezen bátortalanság magyarázza meg azt, hogy e téren előadásuk, mint nem egyéni gondolkodás eredménye, hanem különíéle törvényekből összeállított mozaikszerű készitmény, a műveletlen talajon »elposványosodik.'< Boncz könyve épenséggel nem kivétel e tekintetben. Korbuly e kérdésre nézve sokkal többet és jobbat szolgáltatott nálánál. Meglepetéssel kellett tehát olvasnunk jelen mü egyik birálója eme megjegyzését: »előnyei e könyvnek, hogy a legújabb törvényhozási intézkedéseket is fölveszi, s így a legeslegújabb közjogi fejlődést tünteti elő.« Mit ért a bíráló, mit ért szerző ezen legeslegújabb közjogi fejlődés értelme alatt, nem kutatjuk; azt azonban szabad legyen hangsúlyoznunk, hogy az alatt legfőképen és első sorban az 1867-ben megalkotott dualisticus államformát kell értenünk. Mig ennek lényege nincs a legújabb tudományos felfogáshoz alkalmazva, mig az abból támadt jogviszonyok nincsenek egész valójukban és terjedelmükben kifejtve, mig azok előadása a törvénymásoiás bilincseiből kiemelve, tudományos szellemben, önálló felfogással előadva nincs: mindaddig helyesen nem lehet valamely államjogi könyvre reá fogni hogy az a legeslegújabb közjogi fejlődést tünteti elő. Boncz pedig e tekintetben szintoly eljárást követ, mint elődei: a közös és a közegyetértéssel elintézendő közös érdekű ügyek elmondásánál a törvények egyszerű excerpálására szorítkozik. Nem található könyvében azokra nézve egyetlen tudományos elv vagy felvilágosító, magyarázó gondolat. Csak a 22. §,, mely, nézetünk szerint az ő beosztásával szemben, e kérdés felderítéséhez, megoldásához járulhatna, képez e részben kivételt. Itt szerző hazánk államiságát oly virtuozitással demonstrálja, hogy nem habozunk e három lapon elmondottakat könyve fénypontjának, legkitűnőbb részletének nevezni, noha e mellett még kérdéses ma| radhat, vajon nem lépi-e át a valóság határát. Azt mutatja ugyan ott ki, hogy Magyarország azon helyzetben, melyet a történelem folyamán a mai napig betölt, mostani tudományos felfogásunk szerint valódi államot képez; arra azonban, min a dolog megfordul és eldöntetik, a mire külföldön legnagyobb súlyt fektetnek, nem találunk egy betű feleletet. Sajátságos e tekintetben is helyzetünk. Mi a külföldi tudományos élettel e részben vajmi kereset törődünk. Ha a mi viszonyainkról ott tévnézetek merülnek fel, nem hogy azokat kiigazítani törekednénk, hanem teljesen ignoráljuk. Pedig mit ér nekünk azzal szemben, ha itthon bármily eszményinek iparkodunk föltüntetni, lefesteni államjogi viszonyainkat az ausztriai örökös tartományokkal, midőn a külföldön homlokegyenest ellenkező meggyőződés honosuk meg. Ily magunkba vonulás, elzárkózás, ily fatalisticus önelégültség nem egyéb mint vagy ' sajnos mystificatió vagy önámitás. Vegyünk csak kezünkbe a német államtudományi irodalom köréből bármely nagyobb uj müvet vagy kisebb értekezést, melyekben némi reflectálás történik a 67-diki dualismusra, azonnal meglátjuk azokban, mennyire fejére ütnek ők a szegnek. E helyen Bluntschli általános államtan czimü müvére és nemzetközi jogára hivatkozunk. Ha a magyar ember átolvassa belőlük azon részeket, melyek az osztrák-magyar monarchiáról szólnak, tüstént láthatja, hogy egészen más nézetek, más felfogás van azokban érvényesítve, mint a mi közjogi könyveinkben csak érintetik, vagy mint minő a mi képzeletdús agyunkban rémlik. Vegyük még a Bluntschli által rólunk felállított elvekhez azon tekintélyt, melylyel ő bir, azon elterjedést, melynek könyve örvend, mindjárt nyilvánvaló lesz előttünk, hogy nem kellene a külföldi tudományos világ működését e részben közönyösen néznünk, hanem legalább itthon kellene már valamit tennünk. Még abban is specialitás vagyunk, hogy mi első sorban nem saját viszonyainkat és intézményeinket tanulmányozzuk, hogy azokat okszerűen, következetesen és nemzeti sajátosságainknak megfelelőleg javítani tudnók, hanem tanulmányozzuk a külföldi, az idegen intézményeket azért, hogy azokat utánozhassuk. Minő hiúság, minő végzetes tévedés! Midőn Bluntschli az osztrák-magyar monarchia legújabb államalakulatát az »állambirodalom<r fogalma alá szorítja, a mi közjogi íróink arra sem akarnak választ adni, hogy jelenleg personál unió áll-e fen köztünk és Ausztria közt, vagy reál unió ? Ok következetesen kitérnek a kérdés elöl, akarjuk hinni, nem azért, mivel a felelet nehéz, hanem félnek alaposabb fejtegetésekbe bocsátkozni, mivel a következtetésektől visszarettennek! Nem honosult meg ily gyámoltalanság az osztrák tudósok és közjogi tanárok között. Ok egészen mást tanítanak a dualisticus államszervezetről, mint mi. Nem szükséges ennek megtudatása végett osztrák egyetemre járni, vegyük csak kezünkbe a »Juristische Blátter« 1877. évi 17. számát, melynek extra mellékleteként, a gráczi egyetemi tanár, Dr. Biedermann Árminnak, ki magát Lustkandl »Fachcollegájának« nevezi, ily czimü felolvasása jelent meg: »Über die rechtliche Natúr der österr.-ungar. Monarchie.« Olvassa végig ezen értekezést bárki, s azonnal meg fogja látni, hogyan gondolkoznak az osztrák tudósok felölünk; meg fogja látni, hogy az osztrák-magyar monarchia 1867. óta nem is »állambirodalom« hanem »Staatenstaat,« mint Dr. Biedermann kifejti, melyben a delegatiók és a közös minisztériumok intézménye legfelsőbb birodalmi központi hatalmat képez a két állam főhatalma felett és hogy ezen »Centralgewalt« jogszerű ?! Legkevésbbé se gondoljuk ám, hogy a t. tudós mindezt a légből kapkodja. Elvitázhatlan, hogy ő saját egyéni álláspontján oly törI ténelmi tényekre támaszkodik, melyeket hazánkra nézve jogérvényeseknek közjogunk el nem ismer, azonban a fenálló törvényekből figyelmet érdemlő következtetéseket von le, mely okoskodásokkal szemben a mi hírhedt fictióinkat nehéz lenne érvényesíteni. Sőt alapos fejtegetés kellene ahhoz is, hogy az ő felfogása ellenében a mi jogi felfogásunkat megnyugtathassuk és az egyetemi ifjúságot meggyőzzük arról, hogy Magyarország az 1867. évi dualismus következtében egységes, önálló* és független állam.