Magyar Themis, 1878 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1878 / 22. szám - A magyar ügyvédség reformja

— 173 — sével minden bajaink orvosolva volnának és egyéb reformra szükségünk nincs. Ellenkezőleg, át vagyok hatva annak tudatától, hogy számos az ügyvédségre fontos kérdés megoldandó; de mivel a felvetett kérdésnek mindnyájuk között az első rangot kell tulajdonítani s az úgyszólván kulcsát képezi az ügyvédség reformjának, ezúttal csak erről volt szándékom szólani. Alkalomszerűnek véltem e tárgyat épen most megpendíteni, mivel a budapesti ügyvédi kamara nem rég egy bizottságot küldött ki azon] utak és módok kikutatására, melyek által az ügyvédek sérelmei orvoslandók volnának. Habár a bpesti kamara ebbeli intézkedésének jelentőségét távolról sem akarom kicsinyleni, sőt összes kartársaim nevében az ügy erélyes felkarolásáért neki köszönetet mondok; mindamellett szerény felfogásom szerint az] összes magyarországi ügyvédeknek tömörülése volna szükséges. A budapesti ügyvédi kamara által kiküldött bizottság állítsa össze mindazon kérdéseket, melyek a reform tárgyát képezzék. Ily kérdő iv küldessék minden magyarországi kamarának tanácskozás és határozathozatal végett. És miután f. évi september vagy október havában Budapesten amúgy is íog jogászgyülés tartatni, hosszabbittassék meg ez egy-két nappal, a mely idő alatt az ügyvédi kamarák küldöttjei a tervezett reformokat megvitathatják, azok iránt megállapodhatnak. S bármennyire volt alkalmunk tapasztalni, hogy kormányunk az ügyvédek érdekévei keveset törődik, nem tehető fel, hogy az összes magyarországi ügyvédeknek ez iránti megállapodásai a kormány által figyelembe nem vétetnének. Az ügyvédi kamarákból. — A bélyegtörvényjavaslat tárgyában a budapesti ügyvédi kamara a következő felterjesztést intézte az igazságügyminiszter úrhoz: Nagyméltóságú Igazságügyi Miniszter Ur! A bélyeg- s illetékszabályok némely határozmányainak módosítását tárgyazó törvényjavaslat oly alapokon nyugszik s oly intézkedéseket tartalmaz, hogy hivatásunk szerinti kötelességünk kifejezést adni abbeli meggyőződésünknek, miszerint annak törvényerőre emelkedése a jogszolgáltatásra nézve fölötte káros volna. Hivatásunk szerinti kötelességünk azért is, mert azon számtalan baj s viszásság ellenében, melyeknek forrásai a fenebbi bélyeg- s illetékszabályok, nem ott keresi az orvoslást, hol az véleményünk szerint a jogkereső közönség s a jogi forgalomba lépők érdekében ép ugy mint a kincstár érdekében sikerrel biztat; és mert azon igen súlyos és igazságtalan terhet, mely az emiitett bajok s viszásságok folytán leginkább az ügyvédi karra nehezül, nem csak nem enyhíti, hanem még fokozza, s igy uj sebet ütve az ügyvédek helyzetén, közvetve is sérti az egészséges igazságügyi viszonyoknak minden elfogulatlanul itélő előtt egyik lényeges érdekét. A mily örömmel üdvözöltük volna, ha határozott és tárgyát a maga egészében felölelő lépés történik, a bélyeg- és illetékügynek anynyira égetővé vált reformja iránt, ha az absolutismus korában ránk erőszakolt s igy önmagukban is elleuszenves, a viszonyoknak meg nem bolyban szenvedő közt ennél fogva szerfelett nehéz, de az igazságszolgáltatás szempontjából szükséges követelmény. Az elmekórtani búvárok arra törekedtek tehát, hogy ismérveket állítsanak feJ, melyek nyomán ezen két állapotot, mely külső lélektani formáiban egymáshoz oly közel áll és annyira hasonló, egymástól meg lehessen különböztetni. A puszta lélektani vizsgálási módszer itt elégtelennek bizonyul és mint segédeszközt fel kell ily esetben használni az anthropologiai és kórtani nyomozást; az orvos-szakértőnek feladata, mikor a kérdéses állapotot erkölcsi tébolynak vélte felismerni, kimutatni, hogy ilyenkor az agynak szerves bántalma forog kérdésben, mely bántalomra — legyen az vele született vagy szerzett — vezethető vissza az egyénben tapasztalt rendellenesség; feladata kimutatni, hogy létez itt kóros alap, mely a különben megmagyarázhatlan cselekmény és magaviselet okául szolgált. Mert azon állítást, hogy egy ember, kinél a szellemi képességek érintetlen épségben vannak, az akarat és az elhatározás szabadságával, a megkülönböztetés képességével nem rendelkezett, egy biró sem fogadja el, amint ezen állítás, igy odaállítva, lélektanilag nem is lenne indokolható. E szerint ha el kell is ismerni, hogy vádlott magaviseletében és cselekményében sok a feltűnő és más rendes embertől elütő, de miután sem leszármazásában, sem alkatában, sem egész élete folyamában oly jelenségek nem mutatkoztak, melyek az idegrendszer valamely kóros állapotára engednek következtetést vonni: ennél fogva a nála észlelt erkölcsi elfajulást, valamint az abból eredt bűnös cselekményt nem lehet oly szerves betegségtől eredettnek mondani, melynek esetleges behatása alatt az önelhatározást és akaratszabadságát elvesztette és mely tettének az öntudatlan kényszerűség jellegét kölcsönözné. Mindezeket megfontolva, vádlott E. M. oly korlátolt észbeli tehetségű embernek tekintendő, ki bár ifjúságában jó nevelésben részesült és magasabb iskolákat végzett, mégis szűk ismeretkörrel és gyenge akaraterővel bir; ki már 20 éves korában önállósittatván és jó módú szülőitől mindennel elláttatván, az életet könnyebb oldaláról fogta fel, természeti könnyelműségénél fogva pedig mint sok ilynemű ember a holfelelő és számos zaklatásra alkalmat adó bélyeg- s illetékszabályok revisiója munkába vétetik: ép oly sajnosán látjuk, hogy a jelen javaslattal ismét csak azon irányban történik egy ujabb és ismét csak részletekre terjedő lépés, mely már eddig is annyi méltó panaszra szolgáltatott okot. Ezen irányban haladtak azon intézkedések, midőn az 1873: 9. t._ czikk 7. §-ában a felemelt illeték elengedhetlensége állapíttatott meg" s a 12. §-ban a forgalom rendkívüli hátrányára megszüntettetett az ingatlan átruházásoknál korábban fenállott leengedés, midőn továbbá a törvényhozásnak az 1877. évi 8. t.-czikkben nyilvánult intentiója ellenére fentartatott az adók késedelmi kamatának fokozódó kamatlába midőn végre az 1875: 25. t.-cz. 3. §-ában az ingatlan utáni illeték kiszabhatása végett az illeték háromszoros kirovatásának terhe mellett a felek köteleztetnek az ingatlanra kirovott utolsó évi adó igazolására holott az e részben netán szükséges igazolványképen a pénzügyi közegeknek áll legkönnyebben rendelkezésére, s a felekre nézve felesleges terheltetés, sőt azok legnagyobb részére nézve, kik az illetékszabályokban járatlanok, károsító. A szóban forgó törvényjavaslat pedig ezeu előzmények még súlyosabb folytatása. Mi azon meggyőződésben vagyunk, s legszebb kötelességünk ennek mindenkor őszinte kifejezést adni, hogy a legmagasabb érdek az állam érdeke is, csak a jog határain belül kereshet kielégítést, s a jogrend organicus természeténél fogva az érdek ily határok közti kielégítése egyszersmind a legczélszerübb is, s ugyanazért nem tarthatunk üdvösnek semmi oly intézkedést, mely a kincstár érdekét helyezve mindenek fölé, annak a jogelvek sérelmével is érvényt szerezni kiván. A bélyeg- s illetékszabályok módosítását tárgyazó törvényjavaslatban pedig ezen irányt látjuk kifejezve. Megállapitandónak tervezi, hogy mint okmány bélyegeztessék az is, mi nincs jogügyletről kiállítva, mi pedig jogilag annak nem tekinthető ; egyetemleges felelősséget tervez arra nézve, ki p. o. bélyegtelen számlát elfogad, holott erre semmi jogalap fel nem mutatható és az 50-szeresre fölemelt birságnak elengedhetlenségét állapítván meg, ezzel kimondja, hogy sem mentő, sem enyhítő körülmények, sem tévedés figyelembe vételének nincs helye, s igy még oly elbánásra sem tarthat senki sem számot, mint a ki a büntető törvények ellen vétkezett. Megállapittatni tervezi továbbá a javaslat, hogy a hiányos bélyegzés megakasztja a birói vagy hatósági működést, s mig igy egyfelől alárendelt hivatalnokok egyoldalú s gyakran helytelen véleményétől teszi függővé az igazságszolgáltatást, egyszersmind azon jogelvbe ütközik, hogy az állam köteles igazságot szolgáltatni polgárainak, s igazolt jogaik védelme meg nem tagadható és legfontosabb érdekeik koczkára nem tehetők oly feltételek által, melyek önkénynek vagy folytonos félreértéseknek nyújtanak tápot. A váltókra nézve a javaslat intézkedése egyértelmű a bélyegnek váltói lényeges kellékké avatásával, holott csak nem rég szentesittetett a törvény, mely a váltó kellékei között a bélyeget mellőzvén, annak váltói minőségét nem találta oly feltételtől függővé tehetőnek, mely legtöbb esetben a váltó egyik czélját, t. i. bizalommal s aggodalom nélkül való elfogadhatóságát vagyis forgalomképességét, hiúsítaná meg. Mindezen intézkedésekben czél gyanánt az emelkedik ki, hogy a bélyeg- s illetékjövedelem biztosíttassák, s ezen czélt a jelzett uton s napra nem gondolva, könnyen átengedte magát a tétlen életnek, költséges időtöltéseknek és ezzel együtt az ivás szenvedélyének. Ennek csakhamar az lett vége, hogy a kezelésére bizott vagyont elpusztította, de annyi erkölcsi erővel és becsérzettel nem bírt, hogy az önhibája által teremtett nehéz helyzettel megküzdhetett volna. Szülői és testvérei feddései nemhogy eszére téritették, de sőt elkeserítették, haraggal és gyűlölettel töltöttek el keblét ellenök és rendetlen életet folytatván, annyira elvetemült, hogy ősz atya ellen tettlegességre ment. Mert korlátoltságában ő nem magában kereste a hibát, hanem okozta és kártoztatta szülőit és öcscsét, kikben akadályt látott, hogy könynyelmü tékozló életét kénye szerint folytathassa, a főakadályt azonban mindig testvéröcscsében látta, ki — mint mondá — szüntelen ármánykodott ellene, kit mint legnagyobb ellenségét évek óta gyűlölte és ki ellen mindig boszut forralt. Ily kedélyállapotában történt, hogy a mellékszobából a családi értekezést hallgatta, melyben öcscse azt indítványozta, hogy távolittassék el az apai háztól és adassék számára csekély évi tartási dij. Tehát ismét a gyűlölt testvér tört ellene, — a rég táplált boszu fellángolt benne, az előre készen tartott lőfegyver is kéznél volt, ezt csak fel kellett kapni — igy iett ő testvérgyilkos, s ezen végzetes tettével fejezte be életének egy szerencsétlen szakát, mely szomorú képét tünteti fel az erkölcsi sülyedésnek, de melyben a jellem hibái és az abból származott vétkes törekvések lélektani következetességgel készítették elő a bekövetkezett szörnyű katasztrófát. Mindezek után véleményemet abban foglalom össze, hogy vádlott E. M. korlátolt elmebeli tehetségű ember, ki gyenge akarattal és erkölcsi erővel rendelkezik, de nem észlelhetők rajta sem a jelenben oly kórnak tünetei, sem a múltból olyannak nyomai, mely elméjére zavarólag hatott és mely miatt elhatározási és cselekvési szabadságától megfosztatott volna. K 1876. sept. hó 18-án. Dr. Kecskeméti Lajos, törvényszéki orvos.