Magyar Themis, 1878 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1878 / 2. szám

tositási végrehajtáshoz. Ezen eset a feltétlen marasztaló Ítéletben megszabott teljesítési határidőn belől kért biztosítás.

Sokan azt vélik, hogy az Ítéleti 8—15 napon belül, ha a veszély igazolható lenne is, biztosítási végrehajtásnak helye nem lehet, mert a teljesítésre rendelt határidő, és igy a megítélt követelés, még le nem járt. *

Világos, hogy ezen fatális 8 —15 nap a nyertes felperesre a legveszedelmesebb, mert az alatt biztosan számíthatni arra, hogy a rosz- hiszemű adós, ha szándéka az, hogy hitelezőjét kijátszsza, vagyonát, melyet eddig félteni oka nem volt, láb alól elteszi, inig a hitelező a/t tétlenül kénytelen nézni.

Mi azon nézetet, hogy az ítéletben megszabott teljesítési határidőn belől biztosítási végrehajtásnak veszély esetében sem lenne helye, teljességgel nem oszthatjuk.

Az ítéleti 8—15 napi határidő nem a követelés lej árati idejét jelenti, hanem a teljesítésre rendelt törvényes határidőt, mely a dolog természeténél fogva későbbre esik, mert csak az ítéletben határozható meg, — mint a követelés lejárati ideje — mely az ítéletben a kamatok fizetési kötelezettségének kezdetére megállapított határidőnek megjelölésével határoztatik meg.

Ezen időtől fogva lett volna helye a biztosításnak kezdetben is veszély esetében, ha a követelés teljes hitelt érdemlő okirattal igazoltathatott volna, mely időn az ítélet nem változtatott; ellenben a teljes hitelt érdemlő okiratot csak az ítélet szolgáltatja, és ezért, ennek alapján, helye van a biztosítási végrehajtásnak a teljesítésre általa megállapított határidőn belől, igazolt veszély esetében.

Dr. Held Kálmán.

Lemondhat-e jogilag- a váltókötelezett a váltó elévülése ellen emelhető kifogásról s illetve meghosz- szahhithatja-e a váltó-elévülési időnek tartamát?

(S. M.) A váltóból eredő jogok megszűnésének két főmódja van: az elévülés és a váltójogi mulasztás; mind a kettő által elenyészik a váltójog azért, mivel bizonyos időn belül nem érvényesíttetett; de jogilag abban különböznek egymástól, hogy az elévülés által egy már létező feltétlen váltó, kereseti jog elenyészik, holott a váltójogi mulasztás csak következménye annak, hogy a feltétlen jognak keletkezésére előirt cselekmények, p. o. óvás felvétele egy bizonyos időn belül nem történtek, — úgy hogy váltójogi mulasztás által csak a feltételesen létező, p. o. a forgatmányos a forgató elleni jogának feltétlenné leeudő átváltoztatása gátoltatik. Váltótörvényünk ugyan meghatározza, hogy kinek milyen jogai mikor évülnek el, illetőleg mulasztás által mikor szűnnek meg; ép úgy szabályozza, bogy a mulasztás be nem áll, ha az előző a 42. §. értelmében »óvás nélkül« vagy »költségek nélkül« az óvást elengedte; nem tiltja azonban egy szóval sem a váltótörvény, hogy a v ál tó k ö t e 1 e z e tt, p. o. az elfogadó, a 84. _§. ellenére az elévülési időt meg nem hosszabbithatja, vagy hogy az elévülés ellen emelhető kifogásról le nem mondhat, úgy hogy a törvénynyel össze nem ütközik, ha a kötelezett ilyen lemondást illetve meghosszabbítást tartalmazó nyilatkozat alapján a váltótörvényszék által az illető váltóösszeg megfizetésében elma- rasztaltatik.

Ezen nézetnek helyessége következő példákból ki fog tűnni:

N. N. mintáz 1875. évi február 15-én lejárt idegen váltó elfogadója ellen 1877. évi junius 1-én indított váltókereset folytán kitűzött rendes tárgyaláson megjelenvén, mert a váltó-eljárás 17. §-a szerint sommás végzés hozatalának helye nem volt, kijelenti, hogy a követelt váltóösszeggel tartozik, a már beállott elévülés ellen azonban kifogást nem tesz, az az: azt hallgatag mellőzi; vagyis a tartozás elismerése mellett bevallja, hogy habár a váltó már elévült a 117. §. szerint, azért mégsem használja az elévülés ellen tehető kifogáshoz való jogát s igy az elmarasztalásba beleegyezik; vagy az is történhetik, hogy N. N. az elévült váltó alapján perbe idézve, a tárgyaláshoz meg nem jelenik. Mindennek következtében s annak folytán, hogy az elévülés hivatalból figyelembe nem vehető, az adóst egy már elévült váltó alapján a váltótörvény s eljárás értelmében a váltóösszeg megfizetésében el kellene marasztalni; éspedig a hivatolt okokon kivül még azért is, mert a váltótörvény az elévülés ellen tehető kifogásról való lemondást nem tiltja és az érintett esetekben épen az adós részint hallgatag részint nyíltan az elévülés ellen kifogást nem tett illetőleg kifogásolási jogáról joghatállyal lemondott. Hogy a váltó-eljárást szabályozó igazságügyminiszteri rendelet 17. §-a a váltótörvény 88. §-ával annyiban ellenkezik, a mennyiben ezen 17. §. csak egy még el nem évült váltó alapján engedi csak meg a sommás végzés hozatalát sigy egyszersmind a bírónak kötelességévé teszi az elévülésnek hivatalbóli részbeni megvizsgálását s figyelembe vételét s hogy ily módon egy rendelet az érvényben álló törvényt némiképen derogálhatja: ezt csakugyan fel nem foghatom, de ennek helytelensége elleni vitatkozás jelenleg szándékomban nem lévén, az idézett példákból levonható jogi következtetésekhez térek viszsza.

Ezen példák világosan mutatják, hogy a váltókötelezett a váltójogi elévülés ellen tehető kifogástól nyílt vagy hallgatólagos bíróság

előtti beismerése által elál’ at oly joghatálylyal, hogy őt ilyen beös- merés illetve lemondás folytán elmarasztalni kell; de logikai következtetéssel azt is bizonyítják, hogy a váltókötelezett — miután a bíróságon kívüli, törvényes kellékkel biró akaratnyilvánítás, a mennyiben teljesen bebizonyítható, ugyanazon jogerővel bir, mint a bíróság előtti — akár az elévülési idő lefolyása közben, akár az elévülés beállta után úgy a váltón mint annak másolatát tartalmazó külön okiraton vezetett nyilatkozata által — tehát bíróságon kivül — az elévülés ellen emelhető kifogástól elállhat, úgy hogy ezen nyilatkozata jogérvényes és többé vissza nem vonható legyen, az az oly joghatály lyal, hogy az illető kötelezett az ilyképeni nyilatkozata ellenére netán beállott elévülésre többé nem is vonatkozhatik illetve az elévülést többé n m is kifogásolhatja, hogy tehát őt a váltótörényszék rendes tárgyalás után hozott ítélettel a váltójogi terhek következménye mellett elmarasztalni tartozik. Ezen következtetésekben fekszik egyszersmind a kérdés másik részének igenleges megoldása is, azaz: hogy a váltókötelezett az elévülési idő tartamát meghosszabbíthatja ugyanazon joghatállyal, a mint az elévülés ellen emelhető kifogásról lemondhat; mert hiszen már magában ilyen, bár bíróság előtt, bár ezen kivül történt lemondásban implicite az elévülési idő tartamának meghosszabbítása is fekszik, mivel ilyen lemondás folytán — mint már kimutattam — a váltót többé elévültnek tekinteni nem lehet, azaz: a váltó elévülésének törvényes következményei juridikailag be nem állottaknak tekintetnek, daczára annak, hogy a törvényes elévülési idő már lejárt. Ha már most az elévülési idő hallgatag vagy következtetés utján jogérvényesen meghosszabbítható : mi állana útjában, hogy ilyen meghosszabbítás egy külön arra ezélzó nyilatkozat által történhessék ? A kötelezettnek ilyen lemondása, illetve az általa történt meghosszabbítás tehát jogérvényes lóvén, az az érintett joghatálylyal is fog bírni, és pedig az idézetteken kivül még következő indokokból.

Mert a váltóintézmény foganatjával s lényegével ellenkezésben nem áll; ez onnan is kiviláglik, hogy a legtöbb törvényhozás az ilyen lemondást, illetve meghosszabbítást ki nem zárja, s ezen nézetnek a mi törvényhozásunk is hódolt az által, hogy az Apáthy-féle váltótörvény tervezetében foglalt következően szóló : »a felek a jelen törvényben megállapított elévülési időt szerződésileg meg nem változtathatják« 112. §-át el nem fogadta, daczára azon indokolásának, »hogy az elévülési idő megváltoztatását ezélzó szerződés az elévülésnek alapul szolgáló s fentebb kifejtett indokokkal homlokegyenest ellenkezik.« Tehát a törvényhozó akarata szerint is megengedtetik az elévülési idő tartamának meghosszabbítása. Még kevósbbé azonban tiltja a váltótörvény az elévülés elleni ellenvetésről leendő lemondást; s miután »pactum contrahentibus legem ponit« már ott, hol törvény van, minél inkább teszi azt ott, a hol a törvény a szerződés fenállhatása ellen egyebet sem szól, sőt a törvény annak hivatalbóli alkalmazására a birót nem kötelezi: mint a 88. §. azt teszi. Mert továbbá az elévülésről szóló magánjogi törvényeink — melyek itt analógiául szolgálhatnának — az indított kérdés felvilágosításához semmi anyagot nem nyújtanak s az osztr. ált. ptk. 1502. §-a, mely szerint ugyan »az elévülésről sem előre lemondani, sem a törvények által határozott hosszabb elévülési határidőt kikötni nem lehet« — e tekintetben segédforrásul nem szolgálhat, mivel nálunk nem érvényes, főkép váltóügyekben nem; sőt ha érvényben volna is, még akkor sem erőllenithetué meg a váltókötelezettnek azon nyilatkozatát, »hogy ő a váltóelévülés ellen emelhető kifogástól eláll, lemond«, és pedig azért nem, mivel ilyen nyilatkozatnak más értelme nincs, mint az: »hogy az illető kötelezett a váltóban kitett összeg iránt még továbbra, azaz az elévülés után is váltójogilag lekötelezve maradni akar«, a mi csakugyan sem a váltótörvénynyel sem az osztr. ptk. 1502. §-ával összeütközésben nem áll. S igy ezen lemondásnak jogérvényesen íenállania kell, az adós ezt egyoldalulag többé vissza nem vonhatja, s illetve a netalán ez ellen az adós részéről anyagilag intézett ellenvetés biróilag figyelembe veendő nem volna. Azért az illető adós a váltótörvény 90. §-ára sem hivatkozhatnék többé, mivel ebből kiviláglik ugyan, hogy elévülés s mulasztás által az alaki s anyagi rigor cambialis megszűnik, a mellett azonban a magánjogi viszonyok némi nyomai még mindig fenmaradnak; de ki nem tűnik, hogy az adós magát nem kötelezhetné jogérvényesen arra: »hogy őaz elévülés után is a váltóösszeg iránt váltójogilag lekötelezve maradni akar«, sőt mi több, ilyen esetben a 90. §-nak alkalmazása magától elesik, miután a hitelező többé már nem lenne kényszerítve köztörvényi útra lépni.

Végre még a következőket jegyzem meg. Ilyen az elévülési időt meghosszabbító vagy az elévülés ellen emelhető ellenvetésről lemondó szerződés illetve nyilatkozat — habár magára a váltóra vezettetett is — mindig csak személyes szerződés, tehát a fejtegetett joghatály- lyal az ezt kiállító ellen csak azon váltóhitelező részére bir, kinek javára épen kiállítva lett. Ennek helyessége a következőből tűnik ki. A váltótörvény 91. §-a értelmében a váltónyilatkozatok ugyan egyetem- leges kötelezettséget állapítanak meg olyképen, hogy a váltóbirtokos a kötelezetteket akár egyenkint, akár összesen tetszése szerint ugyanazon időben vagy későbben megtámadhatja; de az is kiviláglik, hogy minden váltóbirtokosra, váltóhitelezőre csakis a váltóviszony természetéből eredő és a váltótörvényben egyenkint körülirt jogok átmennek, miután a törvény maga megállapítja, hogy a váltókötelezettnek: elfogadó, kibocsájtó, forgató s kezesnek mely kötelezettségei, s igy azt is, hogy a váltóbirtokosnak mely jogai vannak. A mi ezen kivül esik, csak egy külön személyre nézve külön jogot állapíthat meg. Ebből önkényt következik, hogy a váltóhitelezőnek részint olyan jogai vannak, melyek a személyes viszonyra tekintet nélkül a váltótörvényből vagy speciális

— 14 -