Magyar Themis, 1878 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1878 / 2. szám

Hogy ennek megfelelőleg egy váltóügylet csak akkor volna keresk. j ügyletnek tekinthető, ha a k. t. 259. és 260. §-ai értelmében bankár által vagy pedig kereskedő részéről kereskedelri üzlete körében köttetik. — mint azt szerző állítja — az nem áll, mert vannak esetek, midőn a váltóügyletek már a k. t. 258. § a értelmében, azaz absolut értelemben keresk. ügyletek, mire nézve v. ö. Goldschmidt fejtegetéseit (Handbuch des Handelsrechts I. 603—604.1.).

Hogy a váltóügyek nálunk alaki értelemben vett keresk. ügyeknek sem tekinthetők, kitűnik abból, hogy a váltóügyek az 1875.de- czember 1-jén kelt és a kereskedelmi eljárást szabályozó igazs. ügym. rendeletben nem soroltatnak fel mint olyanok, melyek a keresk. bíróságok hatáskörébe és a keresk. eljárás alá tartoznak; hogy továbbá a váltóügyek az 1876. november 30-ikán kelt igazs. ügym. rendelet értelmében külön önálló bírói hatáskör tárgyai, úgy hogy egy váltókere- set, mely egy törvényszékhez mint »kereskedelmi bírósághoz« van intézve, hivatalból visszautasítandó, daczára, hogy a kereskedelmi ésvál- tóbiróság esetleg egy és ugyanaz. Csak annyiban lehet egy váltóügy alaki tekintetben is kereskedelmi ügy, a mennyiben kereskedelmi ügylet — de mint ilyen is csak annyiban, a mennyiben a váltóeljárás 5. §-a értelmében a váltóbiróságok hatáskörébe nem tartozik, s a mennyiben a kereskedelmi eljárás 5—7. §-ai értelmében a kereskedelmi bíróságok hatáskörébe tartozik. — Másként áll a dolog Németországban, hol a váltóügyek mint ilyenek alaki tekintetben keresk. ügyek, jóllehet anyagi tekintetben nem azok, s másként Francziaország- ban, Hollandiában, Olaszországban, Belgiumban stb., hol a váltóügyek már azért is alaki tekintetben vett keresk. ügyek, mert anyagi tekintetben azok.

Magát a keresk. ügy fogalmát szerző következőleg határozza meg: »kereskede'mi ügy minden a kereskedelemre— annak személyeit vagy tárgyait illetőleg — vonatkozó tényálladék, a mennyiben akár a magán-, akár a köz- vagy perjog sajátlagos jogszabványainak alá van vetve« (34. 1.). E definitió nem más, mint Goldschmidt következő meghatározásának hiányos fordítása: »Der Ausdruck »Handelssache« bezeichnet jeden dem Handel — dessen Geschäften. Sub- jecten oder Objecten — angehörigen Tathbestand, jedes Handelsver- hältniss«. . . »Handelssache im Rechtssinne ist ... ein dem Handel ungehöriger Thatbestand nur insoweit, als er eigentümlichen Rechtsregeln, sei es des Privat rechts, sei es des öffentlichen, insbesondere Prozessrechts unterliegt« (i. m. I. 470—472. 1.). Szerző fordításában épen a leglényegesebb maradt ki, t. i. a kereskedelmi ügyletek, a mellett szerzőnél a köz- és perjog korrelativ fogalom gyanánt jelen- kezik, holott a perjog is közjog. Ez eléggé bizonyítja, hogy szerző munkájának egyes helyein mily kevés gonddal dolgozott! — Hogy a definitió mennyiben helyes magában véve, annak vizsgálatát mellőzzük, tekintve, hogy szerző, és nem Goldschmidt munkáját bíráljuk.

Bővebben foglalkozik szerző az 1. §-ban a keresk. jog forrásaival, anélkül azonban, hogy e tekintetben is kielégítené a jogos igényeket. így pl. nagyon különös szinben tűnik fel előttünk szerző, midőn a 35. lapon azt mondja, hogy »a k. t. speciális, de nem singulá- ris jog, miért is szoros magyarázatnak alávetve nincs. Ily szoros magyarázatnak már csak azért sincs helye, mert a k. t. kiválóan dispo- sitiv természetű«. Eltekintve attól, hogy részünkről be nem látjuk, miért legyen egy dispositiv jogszabály a kiterjesztő magyarázatra alkalmasabb, mint egy absolut szabály; különösen azon kell csodálkoznunk, hogy szerző azon újabban uralkodó felfogásról mit sem látszik tudni, miszerint a singuláris jogoknál is helye van a kiterjesztő magyarázatnak. Ajánljuk e tekintetben szerzőnek Unger méltán hires rendszerének elolvasását, hol szerző az I. kötet 87. lapján következőket fogja találni : »Die ausdehnende Auslegung findet auch bei singulären Rechten so wie bei Privilegien statt, da sie nur in der Geltendmachung dessen besteht, was der Gesetzgeber wirklich sagen wollte. Der früher so häufig gelehrte Satz »Ausnahmen sind streng d. h. niemals ausdehnend auszulegen« ist durch und durch falsch und beruht auf einer Verwechslung der ausdehnenden Auslegung mit der Analogie«. — E felfogásból indulván ki. helytelennek kell tartanunk szerző azon állítását is, miszerint a k. t. 309. § a (megtartási jog) szorosan magyarázandó (36. 1.).

Hogy nálunk az osztrák polgári törvénykönyv jogforrásnak volna tekinthető, — mint azt szerző a 43. lapon állítja — azt részünkről csak annyiban ismerjük el, a mennyiben Erdélyről, Horvátországról, a Határőrvidékről és Fiúméról van szó — mert az osztrák polg. tvkv. a tulajdonképeni Magyarországon hatályon kívül helyeztetett; bár elismerjük, hogy annak egyes szabályai érvényben állanak. Hogy a k. t. egyes intézkedései csakis az osztr. polg. tvkvre való tekintetből hozattak, az épen azért történt, mert az osztr. polg. tvkv. a magyar korona egyes részeiben érvénynyel bir; de abból azt következtetni, hogy a k. t. az osztr. polg. törvénykönyvet a tulajdonképeni Magyarországra nézve is subsidiaris jogforrás gyanánt ismerte el — nagyon messze megy.

A k. t. 2. §-ának magyarázata teljesen el van hibázva. Mi úgy találjuk, hogy e §. egészen jogosult, bár más ratióval bir mint a német k. t. megfelelő intézkedése. Midőn ugyanis nálunk a kereskedelmi ügyekben való eljárásra úgy a törvényszékek mint a járásbíróságok illetékesek, a k. t. pedig általában csak törvényszékekről szól, nagyon is szükséges volt kimondani azt, hogy törvényszékek alatt nem a tulajdonképeni törvényszékek, hanem a kereskedelmi ügyek elintézésére hivatott bíróságok általában értendők.

A nagyfontosságu 3. §. egészben véve kielégítő magyarázatára

; nézve több rendbeli kifogásaink vannak, igy nevezetesen az i p a r s z e- rüség fogalma ellen. Abban egyetértünk szerzővel, hogy a jövedelemszerzési szándék nem képezheti feltétlen kritériumát az igazszerüségnek; de nem helyeselhetjük szerző azon meghatározását, miszerint »a visz te her melletti üzleti kötési szándék bir fontossággal« (48. 1.), és pedig azért nem, mert «een kritérium felállításával semmi sincs nyerve. A viszontszolgáltatás a kereskedelmi forgalomnak annyira lényegében fekszik, annyira magától értetik, hogy azt külön kiemelni fölösleges, sőt a viszontszolgáltatás nemcsak a kereskedelmi forgalom, hanem általában a gazdasági forgalom sajátsága. »Jeder wirthschaftliche Güterumsatz ist nothwendig ein entgeltlicher. Kein Gut geht hier ohne Empfang eines Tauschäquivalents aus einer Wirthschaft in die andere über: Liberalitäten gehören dem sittlichen und dem Rechtsgebiet, nicht dem wirtschaftlichen Gebiet an, vielmehr gilt im letzteren überall Leistung um Gegenleistung« (Goldschmidt i. m. I. 405. ].). Azok, kik a jövedelemszerzési szándékot az iparszerüség lényeges kritériumának tekintik, ezt épugy szem előtt tartják, mint azok, kik e szándéktól eltekintenek, s azért szerző fogalommeghatározása semmi haladást nem jelez.

Azon kérdésre nézve, vajon a kereskedelmi társaságok tagj ai mint ilyenek kereskedők-e, szerző az uralkodó felfogást követi, mely szerint a közkereseti társtagok valamint a betéti társaságok beltagjai kereskedők, ellenben a kültagok a részvényesek és a szövetkezeti tagok nem azok (52. 1.). Mi e megkülönböztetést nem helyeseljük, azon véleményben lévén, hogy a kereskedelmi társulatok tagjai kivétel nélkül nem kereskedők, hacsak külön kereskedést nem folytatnak és pedig főleg azért, mert ők mint ilyenek a kereskedők jogaiban és kötelességeiben nem részesülnek. Alkalmunk lesz e nézetünket más alkalommal bővebben kifejteni és indokolni.

A k. t. 4. §-ának magyarázata szintén el van hibázva. Szerző ugyanis e §. 2. és 3. bekezdését összezavarja s teljesen ignorálja a 2. bekezdést, midőn egész határozottsággal azt állitja, hogy »az á 1- 1 a m r a, a mennyiben kereskedelmi ügyletek iparszerü üzésének alanyát képezi, szintén alkalmazandók a kereskedőkre vonatkozó határozatok« (55. 1.), igy nevezetesen a távírdákra és a levélpóstára —holott a 2. bek. értelmében még vizsgálandó, vajon a fenálló törvények és törvényes rendeletek máskép nem intézkednek-e ? Hogy az 1875. decz. 1-jén kelt min. rendelet nem lehet egyedül mérvadó azon kérdés rneg- birálására nézve, vajon az állam mennyiben kereskedő — az helyes, de szemben a k. t. 3. §. 2. bekezdésével nem lehet á priori azt mondani, hogy az állami kereskedelmi vállalatok mindenesetre a kereskedőkre vonatkozó határozatok alá fognak esni« — mint azt szerző teszi.

Ki nem elégítő az 5. §. magyarázata sem. Azt mondja szerző, hogy-»a törvény szövegével szemben nem lehetünk tisztában az ir nt, vajon az ott felsorolt iparosok exemplificative vagy taxatíve vannak-e felsorolva« (61. 1.). Mi úgy találjuk, hogy a törvény szövege ez iránt nem hagy kétséget s hogy az u. n. feltétlen kiskereskedők (kufárok és házalók) taxatíve, a feltételesek pedig exemplificative vannak felsorolva. Hogy a kitétel »más iparosok« nem egészen világos, azt elismerjük, de épen azért szerzőnek e kitételt magyaráznia és nem pusztán kritizálnia kellett volna.

A munka további tartalmának részletes bírálatától helyszűke miatt eltekintünk. Csak annak kiemelésére szorítkozunk, hogy jóllehet több kifogásunk van szerző további fejtegetései ellen, ezek mégis egészben véve kielégitőbbek mint azok, melyekkel eddig foglalkoztunk. Kívánjuk, hogy ugyanazt mondhassuk a munka később megjelenendő részeiről is. melyeket annak idején kellő figyelembe venni el nem mu- lasztandjuk. Dr. Nagy Ferencz,

bu lapesti egyetemi magántanár.

Biztosítási végrehajtás az Ítéletben megszabott teljesítési határidőn belől.

Perrendtartásunk behozatala óta mindinkább megbarátkoztunk az addig csak váltóügyekben ismert, úgynevezett e'őleges biztosítási végrehajtási intézménynyel, és elég sajnosán tapasztaljuk, mily nagy hátránynyal jár, hogy igazolható veszély esetében is, csak a teljes hitelt érdemlő okiratokon alapuló lejárt követelésekre nézve lehet a per végeredményét biztosítani.

Azon közel fekvő eshetőséggel szemben, hogy a per folyama alatt a nyertes felperes követelését, az alperes vagyonában időközben előálló változás folytán elveszítheti, mindig hangosabban követeli a joggyakorlat, hogy az eljárás minél r ö v i d e b b le. y:n és a perek minél gyorsabban befejeztessenek. Pedig a gyorsaság rendesen az alaposság kárával jár. E két ellentétet csak a biztosítási végrehajtási intézmény minél nagyobb kiszélesítése egyenlítheti ki, mert e mellett nyugodtabban várható be a per rendes befejezése.

De annak határt szab az alperesnek tartozó méltányosság, mely csak bizonyos feltételek mellett engedi a követelésnek ítélet előtti biztosítását. Mennyiben felelnek meg a perrendtartásban megállapított feltételek ezen méltányossági követelmény mellett a közhitei érdekeinek is, azt ez úttal vizsgálni nem kívánjuk. Csak egy esetet óhajtunk jelenleg érinteni, melyben a fentjelzett veszély legközelebb áll, és melyre nézve bíróságaink eltérő nézetben vannak az iránt, ha vajon megvannak-e abban a perrendtartás által felállított feltételek a biz— 13 —