Magyar Themis, 1878 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1878 / 15. szám - Büntető-eljárás a jövedéki kihágások tárgyában

— 117 — nem csupán az elsőfokú törvényszékeknél, de a felebbviteli bíróságok ítéleteiben is megtestesülést nyertek. Annyiféle véleménynek, oly szerfölött eltérő felfogásoknak pedig a gyakorlatban egymás mellett tért engedni helytelen és veszélyes is Kell hogy e kérdés megoldásának nyitja legyen, s e sorokat épen annak kívántuk szentelni, hogy igénytelen nézetünket e tárgyban elmondhassuk. ~ , . .. . > (í olytatasa kov.) Jogirodalom. Büntető-eljárás a jövedéki kihágások tárgyában. Ügyvédek, birák és pénzügyi tisztviselők számára. Irta Dr. Székely József, kir. táblai biró. Bihdapest 1878. Kiadja Pfeifer Ferdinánd. Dr. Székely József munkáját örömmel üdvözöljük. A ki tudja, hogy a pénzügyi törvények és rendeletek tömkelegéből mily nehéz az irányadó eszméket kiböngészni, az eljárásra nézve egészben vagy csak részben fenálló rendeleteket összeállítani: el fogja ismerni, hogy a szerző oly nehéz munkára vállalkozott, mely már eleve legalább is kétségesnek tünteti fel a sikert. A kísérlet nagyban és egészen sikerültnek mondható; de a fenforgó nehézségek, melyek tudatától a szerző is át van hatva, — miért is munkája számára csalhatatlanságot nem igényel, — elkerülhetlenné tették, hogy egyes tévedésekbe ne essék, sőt az eljárás egyes mozzanatait egészben van részben hallgatással ne mellőzze. A munka, mely 44 oldalra terjed, bevezetésében a jövedéki kihágások jogtörténeti részét 1788-tól kezdve mostanáig röviden ismerteti; ezek után áttér a jövedéki kihágások iránti büntető-eljárás forrásaira és ezek közt kiemeli a 4. pont alatt a törvényszéki gyakorlatot, — melylyel azonban ugy vagyunk, mint az átalános bűnvádi eljárás törvényszéki gyakorlatával, t. i. senki sem ismeri, és definiálni igen nehéz volna. Ezeknek előrebocsátása után áttér szerző a jövedéki kihágási ügyekben fenálló tételes eljárásra és ismerteti azt körülbelül azon sorrendben, mint az az 1788. évi és 1842. évi harminczadi utasításban található. A jövedéki kihágásokban követett eljárás összeállításánál szem elől nem téveszthető az, hogy a jövedéki kihágások annak idejében egész az 1876. évi 15. t.-cz. megalkotásáig nem büntető-, hanem külön természetű kihágási ügyeknek (»delictum sui generis«) tekintetvén, a kibocsátott szabályrendeletek ezen természetükhöz voltak idomitva, és hogy a jövedéki kihágások az 1876. 15. t.-cz. meghozatala óta büntetendő cselekményeknek és bűnvádi uton megtorlandóknak jelentettek ki. Ezen változott elvi álláspontnál fogva az előbbi időben kibocsátott szabályrendeletek egyes intézkedései egészen más szempont alá esnek most, mint annak idejében estek, már azért is, mert azoknak — a fenálló törvényekkel szemben — értelmök nincsen, és másrészt, mert a jövedéki kihágás tárgyi és alanyi tényálladékának megállapításánál a bírót mindig az átalános büntetőjogi elvek fogják vezérelni, —• ítéletét meggyőződésére, és nem positiv bizonyítási szabályzatokra fogja alapítani. Szerző ezen álláspontot eléggé nem méltányolja munkájában, és ugyanezen okoknál fogva az 1853. évi rendeletnek azon intézkedését sem, hogy »az, a ki a rendes eljárás alóli felmentést kérte, ezen kérelmétől el nem állhat mindaddig, mig annak teljesítése vagy elutasítása tudtára nem adatott*, a melyet a szerző, 30. oldal 2. kikezdése, érvéayben levőnek állit. De ez jelenleg nem áll. Annak idejében ezen intézkedésnek annyiban volt értelme, hogy ba valaki egy bizonyos összeget kiegyezésül ajánlott és az elfogadtatott, ugy ezen ajánlott összeg követeltetett rajta, és ha nem fizette, végrehajtás utján szedetett be, be nem szedhetés esetében ez képezte alapját a büntetés átváltoztatásánál, ámde az 1876. évi 15. t.-cz. szerint a bíróság a pénzbírságot határozván meg, ha a fél az ajánlott összeget nem fizetné, ugy nem lehet annak beszedését és illetőleg átváltoztatását elrendelni, hanem a szabályszerű rendes eljárás megindítandó. Ugy nem különben a tényleirás nem bir azon rendkívüli fontossággal, amelyet neki az 1842. rendelet és a szerző a 9. és 10. oldalon tulajdonit; — a tényleirásnak a biró oly bizonyító erőt fog tulajdonítani, mint egy közönséges szem1ejegyzőkönyvnek, sem többet sem kevesebbet, és ha egyes hibák a felvételnél történtek is, ha különben a tényállás helyre van állítva, a biró a vádlottat elitélendi. Itt különösen kiemelést érdemel a feltételes idézés. A feltételes idézés két esetben bocsátandó ki: 1. ha a fél a rendes idézésre meg nem jelent, 2. ha a vizsgálat befejeztetett, tehát nemcsak, amint ezt a szerző a 15. lapon kiemeli, csak az első esetben. A feltételes idézésnek az 1842. évi szabályrendelet szerint azon jogkövetkezménye van, hogy ha a vádlott a feltételes idézésben kiemelt vádpontokra nézve nem nyilatkozik szóval vagy Írásban, ugy az általa bevallottnak és beismertnek fog tekintetni és a biró ezen beismerésre alapítja ítéletét. Alig hiszem, hogy a szerző, mint biró, bár munkájában az emiitett jogkövetkezményt fenállónak hirdeti, a feltételes idézésnek még most is azon jogkövetkezményt tulajdonítaná, mert eltekintve a már fent kiemelt okoktól, ez esetben hozzájárul még azon ténykörülmény is, hogy a jövedéki kihágásoknál a vádlott felek e jogkövetkezményeket nem ismervén, vagy más okoknál fogva nem nyilatkozván, a mi a legtöbb esetben történni szokott, az anyagi igazságszolgáltatással megegyezhető eljárásnak nem volna nevezhető az, ha a biró ily véletlenekre alapítaná ítéletét. Elismerem azonban azt, hogy a fenti és még más a szerző munkájában található ily kérdésekhez sok szó fér, és azért nem is akarom azokat tévedéseknek vagy hibáknak nevezni; de szerző tovább megy es nemcsak hogy a régi rendeleteket a fenálló törvények fölé helyezi hanem az eljárásra vonatkozó fenálló törvényeket egészen mellőzi ' Szerző munkájának 30. lapján ismerteti azon eseteket, amikor a rendes eljárás alóli felmentésnek helye nincsen ; kiemeli, hogyha később felfedeztetnék, hogy a kérelem teljesítésére nézve az előirt feltételek nem léteztek, az illető hatóság a rendes eljárást megindíthatja daczára annak, hogy a rendes eljárás alóli felmentést engedélyezte • hogy továbbá a rendes eljárástóli elállás a félnek kihirdetendő és hogy ez ellen 30 nap alatt felfolyamodhatik, egyszóval, az 1851. évi február hó 26-án kelt rendeletet hatályban lévőnek állítja. Szerzőnek ezen nézete összeütközik az 1876. évi 15. t.-cz. 80. §-ával, mely így szól: kihágások eseteiben, ha a fél eleget tesz a szabályszerű feltételeknek, enyhítő körülmények felhozása mellett kérheti a vizsgáló hatóságnál a vizsgálat megszüntetését, melyet ezen hatóság elrendelhet; ellenkező esetben az ügy további tárgyalás végett a pénzügyi bíráskodással felruházott illető törvényszékhez átteendő.« Ezen §-nak határozott és világos szövegezése kétséget nem enged az iránt, 1. hogy a vizsgáló hatóság belátása szerint szüntetheti meg a vizsgálatot, természetesen, ha a fél a feltételeknek eleget tesz, 2. hogy a vizsgáló hatóság belátásáravan bizvaaz, hogy mit tekintsen enyhítő körülménynek, 3. hogy a vizsgáló hatóság bármily enyhítő körülmények mellett megszüntetheti a további eljárást, valamint hogy bármily enyhitő körülmények felhozása mellett a szabályszerű eljárás megszüntetésére nem kötelezhető és 4. hogy a vizsgáló hatóságnak határozata ellen felfolyamodásnak helye nincsen. A nevezett §-nak intentiója különben az, az államot illető adó-és a törvényben meghatározott pénzbirsághoz a legegyszerűbb módon juthatni. Ha már az 1876. évi 15. t.-cz. világos intézkedései és intentiójánál fogva azt, hogy mi tekintendő enyhitő körülménynek, a vizsgáló hatóságra bizta, a vizsgáló hatóság bármit vehet enyhitő körülménynek, és enyhitő körülmények felhozása mellett nem köteles a további eljárást megszüntetni: ugy hatályon kívül helyezetteknek tekintendők azon régi kötelező pontozatok, melyek az elállási kérelem elintézésére vonatkoznak; és ugyanebből következik észszerűen az is, hogy ha a vizsgáló hatóság a felhozott enyhitő körülményt, bármilyenek legyenek is azok, elfogadta, a rendes eljárást többé nem kérelmezheti, ugy továbbá, ha tisztán a vizsgáló hatóságra van bízva az, hogy a további eljárást belátása szerint megszüntetheti, az ellen íelfolyamodásnak sem lehet helye, az emiitett törvény csak a 78. és 81. §-aiban meghatározott esetekben ad felebbvitelnek helyet, — hogy az elutasított fél a pénzügyminisztériumnál a további eljárásnak megszüntését kérheti, az szabadságában áll, de kerete csak ilyennek, és nem felfolyamodásnak tekinthető. De különben ez iránt minden kétséget kizár a kir. adófelügyelők számára 1876. évi 33501. sz. a. a kibocsátott utasításnak 72. §-a, mely így szól: »Ha kihágások esetében a fél eleget tesz a szabályszerű feltételeknek, a kir. adófelügyelő a 6. §. 17. pontjához képest a vizsgálatot megszüntetheti, illetőleg meszüntetése iránt a pénzügyminiszterhez tesz jelentést*. Ezen §. nem tartja fen az 1851. évi február 26-án kelt rendeletet, sőt az enyhitő körülményekről sem tesz említést, annál kevésbbé a felfolyamodásról. Mindezekből következik az is, hogy a bíróság által nem az figyelendő meg, amit szerző a 30. oldal 4-dik kikezdésében kiemel, hogy vajon kérelmezze-e a gyanúsított az elállást vagy sem, s hogy jogerőre emelkedett-e az, hanem vajon megszüntette-e a vizsgáló hatóság a további eljárást vagy sem, — mert az első esetben a további birói eljárásnak helye nincsen. A hivatkozott 1851. rendeletnek az el nem állhatásra vonatkozó részét a vizsgáló hatóságok az 1876. évi 15. t.-cz. hozatala előtt sem alkalmazták, mert törekvésük mindig az volt: az adó- és pénzbirságnak minél könnyebb és gyorsabb behajtása; — de értelme nem volna, sőt az állam megkárosításával járna, mert mi következménye van annak, ha az elállás megtagadtatik? Az, hogy a biró itéletileg mondja ki, hogy a vádlott mennyit tartozik fizetni, és ha azt vádlott lefizeti, az eljárásnak vége van, az erkölcsi következményekre alig fektet valaki súlyt; a különbség tehát abban áll, hogy az elállás kérelmezése alkalmával a panaszlott hajlandónak mutatkozik azonnal fizetni, a rendes eljárásnál pedig csak az ítélet jogerőre emelkedése után fizet, ha már a dolog ily állása mellett az állam az elállásnál adóját és a pénzbírságot azonnal megkaphatja, a rendes eljárásnál pedig csak évek után, a kijátszatásokat meg sem említve, ugy bizonyosan — szemben az előbbi eljárással — meg is károsittatott. Az elállási eljárásra vonatkozólag érdekkel bir az 1876. évi 4. t.-cz. 20. §-ának azon intézkedése, hogy a pénzügyminisztérium a bírság behajtásától, ha kiderül, hogy annak behajtása a fél adóképtelenségét vonná maga után, elállhat és a kiszabott fogságbüntetésnek alkalmazását kérheti. 1876 A perorvoslatokra nézve (37. oldal) a jövedéki áthágásoknál az évi 15. t.-cz. 78. és 81. §-ai szerint csak a felebbezés ismertetik, semmiségi panaszok nem ismertetnek, a vádlottak vagy képviselői felebbezéseiket semmiség) panaszoknak czimezhetik ugyan, mint a rendes bűnügyekben is teszik, de abból még korántsem következtethető, hogy semmiségi panasz, mint perorvoslat, kéretnék. A felebbezésekre vonatkozólag szerző az 1876. évi 15. és 4. t.-cz. intézkedéseiről csak részben tesz említést, amennyiben csak az elsöfolyamodásu bíróságok ítéletei elleni felebbezésről szól.