Magyar Themis, 1877 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1877 / 11. szám - A csalárd és vétkes bukás a magyar büntető-törvényjavaslatban

— 88 — 4. kereskedői könyveket, ha a törvény által azok vezetésére kötelezve volt, nem vezetett; ^agy azokat megsemmisítette, elrejtette, hamisan vezette vagy akkép változtatta meg, hogy azokból cselekvő és szenvedő állapota vagy üzletének folyama nem deríthető ki. 390. §. A vétkes bukás vétségét követi el és 2 évig terjedhető fogházzal büntetendő, a ki: 1. fizetési tehetetlenségbe, habár csak részLen. pazarlás, gondatlan üzletvezetés, papírokkal ^ agy áruczikkekkel való tőzsdejáték vagy árkülönbségi üzlet által jutott; 2. a 389. §. 4. pontjában megjelölt valamelyik cselekményt vagy mulasztást nem azon czélból követte el, hogy ez által hitelezőit megkárosítsa ; 3. ha a kereskedői könyvek vezetésére kötelezve volt, azonban cselekvő és szenvedő vagyoni állapotáról rendes mérleget évenként nem készített ; 4. minekutána fizetési tehetetlenségét tudta vagy tudnia kellett, uj adósságokat csinált, vagy a csödkérvény azonnali beadásának elmulasztása által okot szolgáltatott arra, hogy vagyonára egy vagy több hitelező zálog- vagy megtartási jogot nyerjen. 391. §. Ha valamely keresk. társaság vagy egylet vagyona ellen nyittattik csőd, a 389. §-ban meghatározott bűntett vagy a 390. §-ban meghatározott vétség esetében a bűnösség az üzlet vezetésével megbízott azon szomélyeket terheli, a kik a büntetendő cselekményt elkövették«. Ezen §-ok első elolvasásra a német büntetőtörvény és különösen aGlaser-féle ausztriai javaslat idevágó intézkedéseivel azonosoknak látszanak ; de hacsak némi figyelmet fordítunk rájok, meglepetéssel veszszük észre azon hibákat, melyek vagy szándékosan a receptióba vagy véletlenül a fordításba csúsztak. Nem tudhatjuk még ma határozottan, minek tulajdonítsuk ezen hibákat, minthogy e fejezetet a szerző mindeddig nem indokolta, s azért inkább az utóbbit teszem fel. Nem akarom azon történelmi phasisokat ecsetelni, melyeken a bukás a büntető-jog terén átment, hanem csak annyit akarok megjegyezni, hogy a bukás büntethetősége iránt a tudomány és gyakorlat által egyaránt elfogadott elvek a következőkben pontosulnak össze: I. Az alanyi tényálladék tekintetében megkívántatik: 1. hogy a vádlott vagy csődbe került vagy legalább fizetéseit beszüntette, magát fizetésképtelennek (insolvent) kijelentette légyen; 2. hogy a vádlott kereskedő legyen. A bukás büntethetőségének alapját ugyanis a közhitel veszélyeztetése, az azzal való visszaélés képezi, minthogy a bukás csak ez által lesz közveszélyü bűntetté. Miután pedig rendesen csak kereskedők élveznek közhitelt, a hamis bukás csakis ezeknél foroghat fen. Nem-kereskedőknél a csalárd bukást megállapító tettek az egyszerű csalás fogalma alá esnek. A vétkes bukás pedig a dolog természeténél fogva csak kereskedőknél állapitható meg és büntethető, minthogy nem-kereskedőknél a közhitelt veszélyeztető vétkes mulasztás fel nem tehető. II. A tárgyi tény állad é kot illetőleg pedig. A) a hamis bukásnál: hogy az incriminált tett a hitelezők vagy azok egynéhányának megkárosítására, megröviditésére czélzó szándékkal legyen elkövetve; B) a vétkes bukásnál: oly vétkes mulasztás, mely a hitelezők megkárosítását előreláthatólag maga után vonja. Büntető-törvényjavaslatunk mindezen elveken túltette magát és az eddigi törvényektől és javaslatoktól eltérően a lehető legszigorúbb intézkedéseket javalja. A csalárd bukást tárgyazó 389. §. szerint nem kívántatik meg sem bukás — sigy a fogalom lucus a non lucendo —, de még a fizetés beszüntetése sem, s igy ha az elősorolt négy eset valamelyike akárkinél és akármily körülmények közt a büntető biróság tudomására jön, köteles lesz ez az illetőt a csalárd bukásban bűnösnek kimondani és őt legalább két évi fegyházzal vagy, tekintettel a 90. §-ra, egy évi börtönnel büntetni. Legyen szabad ezen tág keretű határozmány veszélyes következményeit néhány példával kimutatnom. X. be nem jegyzett czipész ellen végrehajtás vezettetik és ez arany óráját, nehogy hitelezője azt is lefoglalja, a szomszédnál elrejti. A foglaltató követelése ennek folytán teljesen fedezettnek nem tűnik ki s igy X., miután ezt hitelezője megkárosítása czéljából tette, ha feljelentés történik, a 389. §. 1. pontja alapján bűnösnek lesz mondandó és az emiitettem büntetéssel sújtandó. Vagy: N. bejegyzett kereskedő ugyanily alkalommal, nehogy acliv követelései lefoglaltassanak, könyveit elrejti és már ezen tett miatt is legalább egy évi börtönnel lesz büntetendő a 389. §. 4. pontja alapján. lTgy hiszem, nem szükséges behatóbban fejtegetnem, hogy hasonló esetek előidézése által a törvény nem hogy magasztos feladatának megfelelne, hanem minden törvény iránti tiszteletet, valamint a jogérzetet is elfojtana. A vétkes bukás 1. és 4. pontjában említi már a javaslat a fizetési tehetetlenséget, a többi pontoknál azonban ugyanazon hibába esik, melyet imént a csalárd bukásnál kiemeltem. Nem mondom, hogy a kérdéses §-okban foglalt tettek nem lennének büntetendők, sőt igenis helyesnek találnám, ha az által, hogy ezek büntetéssel sújtatnak, uj büntető-törvényünk a külföld előtt amúgy is a legsötétebb színekben ismert közliiteli és kereskedelmi viszonyaink megszilárdítására jelentékeny módon befolynék ; de nem lehet helyeselnem azt, hogy csalárd vagy vétkes bukás czimén sujtassék tulszigoru büntetéssel oly tett, mely — mint az említettem Glaser-féle javaslat 303. §-ában igen helyesen megkülönbözteti •— egyedül a hitelezők vétkes károsításának qualifikálható. Nálunk, hol a nép jogérzete még nem igen fejlett, hol a törvény iránti valamint a bíróságokban való bizalom alig vert némi gyökeret, igen veszélyes eljárás lenne, ha uj s különösen büntetőtörvény következetlensége, tulszigora által a jogérzetet s bizalmat egyaránt elölüé és azonkívül még a bírákat is azon kényszerhelyzetbe hozná, hogy meggyőződésük ellenére alkalmazzák azt. Mert föl sem tehető, hogy a bírói meggyőződés uj törvény hozatalával mintegy varázscsapásra megváltoztassák; már pedig, hogy a javasolt intézkedések az eddigi gyakorlattal — mely a birói meggyőződésnek egyedüli kifejezése, miiy kevéssé fér össze, alantabb lesz szerencsém kimutatni. Főhibája tehát a 389. §-nak, hogy az abban foglalt egyes eseteket nem szorította meg azzal, miszerint csak kereskedőkre és ezekre is csak bekövetkezett csőd vagy kijelentett fizetési tehetetlenség alkalmával állapítják meg a csalárd bukás bűntettét. Mert csak akkor következik be tényleg a hitelezőknek megkárosítása ; míg a javasolt szerkezet szerint már ennek puszta szándéka is büntetendő lenne. Ezen kivül az egyes esetek is annyira túlterjednek mind saját eddigi törvényes intézkedéseinken mind pedig az idevágó külföldi szabványokon, hogy valóban kíváncsivá tette szerző a közönséget a büntető igazságszolgáltatás ezen kiterjesztésének indokolására. Az 1. pont némileg megfelel csődtörvényünk 130. §. e) pontjának és a német büntető-törvény 281. §. 1. pontjának *), csakhogy azoknál sokkal tágabb. Mig u. i. a mi törvényünk ezen pontra vonatkozólag csak azt rendeli, hogy a bukás akkor mondandó ki hamissággal párosultnak, »ha a tömegből valamit eltitkolt, s a csődület megrendelte után valamit eladott« s mig a német pont igy szól: »Vermögensstücke verheimlicht oder bei Seitegeschafft haben«, addig a javasolt pont az eltitkoláson és félretevésen kivül felvette még a következőket is: ha valaki valamely értéktárgyat értékén alól elad, elajándékoz, őt cselekvőleg illető valamely követelést elenged vagy valótlan követelést kifizet. Igaz ugyan, hogy a §. azt is kívánja, hogy mindez azon czélból történjék, hogy a hitelezők megkárosittassanak; de ha tekintetbe veszszük, *) Az ausztriai liüntetG-türvény a csalárd bukást a ! csalással azonosítja. mily nehéz a szándék begyőzése, hogy ezen tettek természetüknél fogva mindig a hitelezők tényleges károsításával járnak, s hogy ily esetekben mily könnyen vehető reá a biró, hogy az okozatot szándéknak vegye: meg lehetünk győződve arról, hogy minden vádlott, ki ellen az imént emiitett tettek egyike be lesz bí/.onyitva, el is fog Ítéltetni, ha csak azon — a törvényre nézve még roszabb — eset nem fog beállani, hogy a szándék be nein bizonyithatását a törvény kijátszására vezető kibúvónak fogják használni. Valóban nehéz meghatározni, e két baj melyike a súlyosabb, de hogy legjobb és egyedül kívánatos mindkettőnek elkerülése, abban bizonyára mindnyájan egyetértünk. Csak némi jártasság szükséges a csődök körüli feuyitő-eljárásban és csak némi ismerete kereskedelmi viszonyainknak, hogy meg lehessünk győződve arról, miszerint alig van bukott, de még nem bukott kereskedő is, ki ellen már ezen első pont egyik-másik kifejezése — ha ezek tág értelmükben vétetnek — alkalmazható ne legyen, s igy oda jutnánk, hogy minden kereskedő ellenségei és versenytársai által legalább is kétes kimenetelű fenyitő-perbe sodorható. Szerény nézetem szerint ezen pontnak azon része: »azt értékén alól eladja* közelebb meghatározandó, az ez után következő rész pedig kihagyandó. Az »értéken alóli eladásinál ugyanis kitüntetendő lenne az érték minősége, mert igy a biró nem tudja a pretium emti vagy pedig a pretium reale értetik-e alatta, sőt egyes tárgyaknál — pl. régiségeknél még a pretium affectionis-t is vehetné mérvadónak, ini pedig a törvény szellemével épen nem egyeztethető össze. Az elajándékozás, elengedés stb. pedig azért hagyandó ki, mert ott a gonosz szándék közvetlenül soha be nem bizonyítható; ha pedig egye3 esetekben közvetve bebizonyíttatnék, amúgy is vagy ezen pont » félretevése* vagy a 3. pont alá esik a kérdéses tett. A 389. §. 2. pontja ez idő szerint — tudtommal — egy országban sincs érvényben mint csalárd bukást megállapító ok. Csak a Glaser-féle javaslat tartalmaz 304. §. 3. pontjában hasonló intézkedést. Itt is feltűnnek mindenek előtt az egész §. hibái, t. i. a határozatlanság és nagy tágasság, valamint a szándék be nem bizonyithatása. De fölösleges is ezen pont. a mennyiben, ha a gonosz szándék csakugyan bsbizonyittatik, amúgy is az 1. pont alá foglalható. Ezen körülményes specifikátió pedig azon okból sem helyeselhető, minthogy a bíróságot, de különösen a vádlót könnyen az iránt ejtheti tévedésbe, hogy büntettet ismernek fel ott is, hol a szándék be nem győzhető. A 389. §. 3. pontja megfelel csődtörvényünk 130. §. f) s g) pontjainak, valamint 4. pontja megfelel a csődtörvény 130. §. második bekezdése a) és b) pontjainak. A 4. pont oda lenne módosítandó, hogy a bukott akkor is mondandó csalárd bukásban bűnösnek, ha kárositási szándékkal könyveit mindjárt kezdettől ugy vezette, hogy azokból cselekvő vagy szenvedő állapota stb. nem deríthető ki. Ezen pontra nézve meg kell még jegyeznem, hogy az ujabb törvények és javaslatok (pl. a német törvény, az ausztriai javaslat, stb.) ez okból a bukást csak vétkesnek declarálják és. pedig azért, mert a könyvek nem vagy rendetlenül való vezetése rendesen csak mulasztás, és mert ezen tettekkel magában különben is a hitelezőket sem tévedésbe ejteni sem pedig megkárosítani nem lehet, s végül mert ezek a közhitel veszélyeztetésére mi befolyással sincsenek. Mig azonban szerző ez iránti indokolása nem ismertetik, ez intézkedés czélszerüségét illetőleg határozottan nyilatkozni nem akarok. A 390. §., mint már előbb volt szerencsém említeni, az 1. s 4. pontban felhozza a fizetési tehetetlenséget — helyesebbnek tartom a fizetési képtelenség kifejezést —; de többi pontokban ismét csak általánosságban intézkedik. Az 1. pont némileg megfelel csődtörvényünk 131. §. c) pontjának, kiterjesztve a német büntető-törvény idevágó intézkedésekel. Helytelenül vétetett azonban át a német büntető-törvény 283. §. 1. pontja, a) mert ebben csak kereskedőkről van szó;