Magyar Themis, 1877 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1877 / 7. szám - Az anyagi magyar magánjog codifikátiója. 12. [r.]

_ 55 — el, mely p. o. Maine követésében »egyén cultuszát* véli látni, holott csak az uj módszerről, a haladott szellemről, egy szóval a jelenkori tudomány színvonaláról van szó, melyet Maine s elvtársai képviselnek. Bátran kimondjuk, hogy ezek után ezek ismerete nélkül s az általuk meghaladott irányban kutatni, annyit tesz, mint Galilei vitán erőmütanról, Newton után fénytanról, Harvey után orvostanról, Lavoisier után vegytanról értekezni ismeretük nélkül annak idején tett, mint Darwin ismerete nélkül az állattanról szólni ma tesz. A tudományban csak két párt van: azoké, kiknek igazuk van, és azoké, kiknek nincs igazuk, A tudomány halad s a ma elismert holnap már el nem ismertté lehet. De a kor relatív igazsága csak egy; miként egy időben egy helyen nem lehet két test, ugy nem lehet egy időben egy tárgyra nézve két nézet igaz. Ez elemi logikai alaptörvényt, ugy látszik, nem felesleges hangoztatni azok ellenében, kik a relativitást oda érteni látszanak, hogy tulajdonkép mindegy, mit tartunk valónak, mert az absolut valóság fel nem ismerhető; kik kétkednek minden tudományos irány becsén, mert nem ismerik azok változásának, fejlődésének törvényeit. Második általános megjegyzésünk a hazafiasságra vonatkozik. Még távol van a kor, melyben >nemzeti« jogtudományban való hit oly szánó mosolyra fog mindenkit inditani, mint ma nerrzeti orvostudomány vagy nemzeti nemzetgazdaságtan említése tenné. E ténynyel számolnunk kell, ha szabad is pálczát törnünk oly áltudomány felett, mely a tudomány élő folyama által elhagyott száraz mederben úsztatni akar. Mit igényel tehát a hazafiasság ? Igényli, íogy oly magánjogi törvénykönyvet alossunk, mely emberi számítás szerint legíélszerüebben, igazságosan és közhasznofcn, összhangban az erkölcsi meggyőződéssí s gazdasági jóléttel, a magánjogi vzonyokat szabályozza. De a hazafiasság Váltságát csak bitorolni akarják, kik azt l'izik, hogy a nemzeti géniuszt csak az koviseli, ki az öröklött kincset őrzi, és h-y nem lehet jó hazafi, ki a nemzeti alkcLs és nemzeti haladás pártfogója. Ily felgás képtelensége kézzel fogható. Az eg)ori fényt nem élesztjük fel, ha nemzeti mucikat temetőnek tekintve, a hagyomány sirként őrizzük, a helyett, hogy alkotómunka által a hajdani nagyságot halotta.51 feltámasztanók. * ne feledjék az ősi jog szószólói, hogy . emberi természet a logikai következeteket mindenütt, a jog terén kiválóan érnyesiti. Ha ma a jog ősisége indokig érv lehet az örökjog 6s 11és e, holnap e czimen a nemesi káltságokrestauratióját, ho 111 apL an a h ármaskön y v te 1jes elfoadását követelhetni. El ne feledjé)}10gy e kívánalom teljesen jogosult lesha a tudományos igazság, a szabadság 'gyenlőség erkölcstana, a gazdasági _ jóléiflenkezhetnek a fajfentartás igényeivel ízeknek alárendelendők; az elővarázsolt ellemet fékezni nehéz lesz, s ha ma, a v.Tforgalom korában, hazánk ujabb jogi elítélése sikerül, annak káráért s veszedelméért felelősek azok lesznek, kik e fajszellemet felidézték. Azt se feledjék a magyar faj ezen ápolói, hogy polgári törvénykönyvünk 15 millió magyar honpolpár érdekeit kell, hogy oltalmazza, s hogy nemzeti belerőnket alig emeljük, ha még a tárgyilagos polgári jogba is a fajviszály magvait vetjük. A nemes középbirtokos családok fentartásátaz általános jogban irányadóvá tenni erkölcstelen s esztelenkisérlet a középkori várnarendszer visszaállítására, de meg sem menti a veszendőket. A hazafias segély, ugy véljük, még ha egyáltalán sikerhez vezethetne is, már elkésett. A beati possidentes már nem a honfoglalók utódjai. '•Végy egy nagy térképet elődbe«, mond Hunfalvy Pál, »s onnan kezdve, a hol a Tisza a síkságra lép, odáig, a hol a Dunába merül, jegyezd meg vörössel az izraeliták földbirtokait s elbámulsz azon, hogy mennyi nem >a magyar vérrel szerzett*, henem a magyar adóssággal veszített föld az! Ugyanezt találod a Duna mentiben és egyebütt*. Ezt is szivükre vegyék Zlinszky ur és azok, kik »avval semmit sem törődnek, mi történik Itt«, ha nem többé a magyarok az urak; kik nem e földön érző emberek boldogságát vagy boldogtalanságát, hanem a föld magyar államiságát tekintik főczéluak. Hogy mily nagy hazafiak voltak más nézeten, hogy a nemzeti géniusz tolmácsának szerencsére nem is tekinthetők a mult imádói, márTeleszky István kimutatta (Örökösödési jogunk törvényhozási szabályozásához. Budapest 1876.). Ha pedig czélt akarnak érni azok, kik jövőnket csak a családi földbirtok kötöttségében látják biztosítva, akkor sokkal rádikalisabb eszközökhez kell nyulniok. Jelenkori vagyonjog és középkori örökjog nem férnek össze; ha ez utóbbi »testünk s vérünk«, ugy a másikat okvetlenül kilöki, és összhang csak ugy áll helyre, ha teljesen visszatérünk a régi rendhez, annak egyöntetű, következetes teljességéhez. Gyakorlati kivitelére ajánlom az egész ország területének, mint Attila örökségének s a szent korona tulajdonának felosztását a magyar leveles nemesek közt, kiknek nemessége legalább 100 évesnek bizonyítható; a megfosztott jelenlegi tulajdonosok érdekük és szerzett jogaik méltánylásából mint jobbágyak telepíttethetnének meg. A jogfolytonosság érdekében pedig Charondásnak, a thuriaiak bölcs királyának, példája nyomán jogváltoztatást tartalmazó törvény csak akasztófa alatt volna ezentúl indítványozható s az indítvány elvetése esetében szerzője legott tanulságosan felakasztandó. Ha pedig mindezeket kivihetleneknek tartjuk, ha a jelenkor szellemét magunk is erősebbnek tartjuk az ősiek kegyelésónél, ha nem várhatunk semmi nevezetes hatást azon ősi folttól, melyet uj jogunkba szőni akarunk, akkor valljuk be, hogy eljárásunk csakis nevetséges, színpadi tüntetés. Ha népünk minden tagja akaratának öntudatával s vágyott czóljaira vezető eszközöknek ismeretével bírna; ha a közakarat plebiscitum után nyilatkozhatnék: majd kitűnnék, hogy mily többség nem oly örökösödési rendet óhajt, mely régi jogunkból ered, hanem olyant, mely az egyén szabad rendelkezésével, a törvényes örökösödésben pedig annak termés'zetes helyettesítésével jár. S hogy nem oly ártatlan az ősi örökjog, hogy káros következmény nyel járna, ezt kimutatták elegen előttünk, — miért is rövid megjegyzésekre szorítkozhatunk Zlinszky ur érvelései ellenében. Zlinszky ur történelmi érvelését emiitett okoknál fogva nem érdemesítjük részletes czáfolásra. A »sajátlagos viszonyt és > nemzeti géniusz*, mint elemezhetlen utolsó okok s >qualitates occultae« szerepelvén, az ismeretlen ismeretlennel magyaráztatik. Azon vélemény, hogy a római jog diadala csak a nemzeti jogok szakadozottságának eredménye, Ihering idézőjénél mindenesetre merész — egyoldalúság. Azon állítás, hogy nálunk oly városi elem létesült, mint Némethonban, s mégis az országos jogot elfogadta, kettős valótlanság. Városaink a német »vendégek* kezében voltak legnagyobbrészt, külön joggal éltek s a magyarok ellenében lehetőleg elzárkóztak (1. Hunfalvy Pál i. m. 57. §.). Mult nagyságunk egyes korszakaiban idegen miveltség vitte a főszerepet az irányadó udvarnál; német és tót sz. István, László, Kálmán idejében; olasz Róbert Károly s Nagy Lajos korában ; cseh, német és olasz Mátyás alatt; csak a reformatió után a XVII. században indult fejlődésnek a magyar polgárság, de e fejlődés is muló volt; az országos jognak pedig tudvalevően nagy része volt e szomorú eredményben. >A >Partis I-mae Titulus nonus« áldozatává lőn az egész magyar keresztény társadalom* (Hunfalvy i. m. 526. 1.). Az országos jog a papok s nemesek kiváltságaiból állott; ez volt a >libertas«, mely ellen a parasztok hasztalanul küzdöttek (1. p. o. gróf Teleky József: Hunyadiak kora. Pesten 1853. X. kötet I. sz. oklevél). Zlinszky ur mindazonáltal a szolgaságba sülyedt parasztság jogérzületét találja az 1840-iki jobbágyi örökjogban kifejezve; hihetőleg a közhaszon érdekében mindenütt a rabszolgák életének kiméltetése végett létesült törvényeket vagy Calhoun elméletét is rabszolgák jogérzületének kifolyására értelmezné. Zlinszky ur ősi örökjogunkban az adományrendszert s folyományait a történelem bizonyságának ellenére mellékesnek, az ősi és szerzett javak különbségét alapkőnek tekinti, nem sejtve, hogy ez utóbbi, mely a hübérjoguál régibb, minden népnél előfordult. Érvül hozza fel, hogy senki sem meri jelen örökjogunkat a nemzet érzületével ellenkezőnek vitatni, miből a contrario következik, hogy neki s azoknak van igazuk, kik állítani merik, hogy ez testünk s vérünk része. Különben Zlinszky ur a nép közt, ugy mond, tanuja volt az osztrák jog ellenzésének s az ősi örökösödési rend szeretetének, mely a hazafias, földmivelő népnél, hol a család és családi vagyon érzéke él, természetes; a közvéleményt sértenék a rajongó modern eszmék. Ezt érezték az or-