Magyar Themis, 1877 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1877 / 51. szám - Sajtótörvényhozásunk s a felelősség kérdése

- 415 — véház volt, melyből a fiatalság tömegesen kitódult s az utczán különböző elemekkel összevegyülve, folyton növekedő rajban akadálytalanul haladt Landerer és Beckenast könyvnyomdájáig. Itt a tömeg vezérei — az utczákat elborító nép harsogó éljenzése között — egy sajtót foglaltak le és két nyomtatványt készíttettek legott. B nyomtatványok elsejét a martius 15-iki tizenkét pont nevezete alatt ismerjük. Elseje igy hangzik : » Kívánjuk a sajtó szabadságát, a censura eltörlését!« A másik nyomtatvány, sajtószabadságunk bölcsödala volt. »Talpra magyar, hí a haza. Itt az idő, most vagy soha.« Nemsokára viszhaugzott a törvényhozás részéről az 1848. XVIII. t.-cz.. mely igy kezdődik: »Az előző vizsgálat eltöröltetvén örökre, s a sajtószabadság visszaállíttatván, ennek biztositékául ideiglenesen rendeltetnek«. Ez sajtótörvényünknek genesise, mely nem sokban különbözik a sajtó felszabadításának azon körülményeitől, melyeket az osztrák 1848. martiusi, a franczia 1830. évi júliusi s a nagy franczia forradalom feltüntet. S milyen volt az állapot, mely ellen e mozgalmak irányozva voltak ? A napi sajtó rémes alakban tüntföl a rendőrállam előtt. Minden nap szórta támadásait azon intézmények ellen, melyeket a conservativ felfogás az állami rend létfeltételeinek tartott. Az egész lakosságot nagy népgyüléssé alakította át szemei előtt, mely népgyűlésen bárki mindenkihez szólhat, jogokat fedezve fel, újításokat hirdetve s a kormányzást ellenőrizve. Eszközt látott benne támadni, mely az azelőtt elszórt és izolált gondolkozók között organikus közlekedést teremthet s a nem gondolkozókkal a resultátumokat elfogadtathatja, szóval közvéleményt teremthet, a parlamentarismus minden garantiája nélkül, minden biztositék nélkül arra nézve, hogy az állampolgárokban nem-e a szenvedély és hazugság sugalta meggyőződés keltetik, az obiectiv érvelés eredményei helyett, mely utóbbitól a rendőrállamnak egyébiránt szintén elég oka volt félni. A gyorsan fejlődő és növekedő ezen szervezetlen hatalom jogosultsága, jogi és politikai jelentősége, természete, törvényhozási állása fölött nem is volt idő gondolkozni. A helyett alegbámulatosabb praeventiv intézkedések használtattak, melyek alól a sajtó részint produktumai keletkezésének és terjesztésének nehéz ellenőrizhetése, részint az anonymitás, részint az irály kitérő simasága által kibújni igyekezett. Maga a sajtó, mint a népélet organikus produktuma, nem foglalkozott sokat sajáttheoriájánakfelállításával. A gondolatszabadság formulájával takarta ebbeli hiányát s mindenki készségesen fogadta el a gondolatszabadság korlátlan jogosultságát, s eczimen a korlátlan sajtószabadság az alapjogok sorába került. Egyszerre jelszóvá, politikai axiómává emelve, mi sem természetesebb, mint hogy absolute követeltetett, hogy a radikalismus semmi korlátját sem akarta elismerni, s hogy a társadalmi együttlét feltételeiből sem ismertetett el irányában határ: mert mit árthat a gondolat s mit a papir, melyre nyomtatva van,a társadalmi együttlétnek? Minden, mi a sajtóval összeköttetésben áll, immunitás alá kívántatott helyeztetni, s még oly emberek is, kik szívesen elismerik, hogy explodálható gőzkatlanra, hogy építkezésre, hogy élelmi vásárra, fáklyásmenetre, színházra, lóversenyre nézve rendőri intézkedések szükségesek: a sajtóra nézve tiltakoztak rendőri intézkedések ellen: s hogy mily ragályos e felfogás, kitűnik, hogy még az 1873. magyar jogászgyülésen egy különben igen higgadt jogász a könyvtáraknak s múzeumnak járó ingyenpéldáDyt támadta meg a sajtószabadság szempontjából, s hogy a magyar országgyűlés a tisztán fogyasztási adót képezett hirlapbélyeget eltörölte, mig a szerkesztők összeálltak s azt nem az abonensek javára forditandóknak nyilvánították. A sajtó mint törvényhozási obiectum csak akkor és ott talált higgadtabb megítélést, hol a közvélemény szerves közege lett a népképviseletben, s hol a gondolatszabadság garantirozott kifejezésre jutott az immunitásban. E higgadtabb felfogás nyilvánul már az 1848. XVIII. t.-cz.-ben is, mely törvény bármily liberális legyen, mégis bár telj-es öntudatára nem jutott, de mintegy ösztönszerű érzékkel birt a sajtó jogi, rendőri, ipari és politikai oldalai iránt, s becsületére legyen mondva, nem szándékolta soha azt az állapotot, melybe sajtóügyünket ama törvény modern magyarázói, megvalósítói s a körülmények juttatták. Annál kevésbbé tehetünk ama törvény alkotóinak szemrehányást, mert munkájuk bevégzése óta három mozgalom- s irodalomdus évtized telt le, a nélkül, hogy a sajtókérdésre nézve tökéletes megállapodás jött volna létre a jogtudósok között. Aritás kérdések még mindig a sajtó rendőri biztosítékai és óvszerei, ingadozók a törvényhozások és irók a szerkesztői qualifikátiók, a köteles példányok, a helyreigazitási kényszer, a rendbüntetések, a kitiltások, a pósta-debit elvonása, az előzetes lefoglalás tekintetében, ingadozók a cautió, nyomdaengedély s egyéb ipari kérdésekben. A sajtó utján elkövetett büntethető cselekményekért való felelősség tekintetében azonban, irodalom s ujabb törvényhozások határozottabb megállapo dást mutatnak. És e tekintetben sajtótörvényünk fokozatos kizáró felelősségi rendszerével elavult. Azért, s mert büntetőtörvénykönyvünk elveinek a sajtó utján elkövetett büntethető cselekményekre való alkalmazása nemsokára a törvényhozás napirendjére kerül, a sajtóügy sokféle controversiái közül a felelősség kérdését választottam ki a mai értekezés tárgyául. Előrebocsátandók a következő kérdések : Léteznek-e oly büntethető cselekmények, melyek csakis a sajtó természetében rejlenek és más uton el nem követhetők, más szóval, a sajtóvétségek természete elüt-e a többi büntethető cselekményektől ? Mert csak ha ilyeneket fedezünk fel, juthatunk eltéréshez a közönséges büntető törvénykönyvi elvektől, a nélkül nem. További kérdés, hogy politikai indokok, a sajtószabadság érdeke, nem követel-e eltéréseket ? S ha ez sem követel, vajon a jogbiztonság érdeke nem kíván-e eltéréseket? Sajtó utján szerintem csak oly büntethető cselekvények követhetők el, melyek az egyszerű gondolatnyilvánitásban rejlenek; oly cselekményt, mely sajtó utján el volna követhető, de szóval nem, nem ismerek, feltéve, hogy a szóval való elkövetésnek megvan a nyilvánossága. A felbujtás szóval és írásban ép ugy követhető el, mint sajtó utján. A felségsértés, a hivatalos titok közlése, hadi müveletek vagy tervek elárulása s az injuriák egész sora ugyanazon nézpont alá esik. A csaláshoz megkívánt tévesztés, sőta zsarolás fogalmához megkívánt félemlitésnek is lehetnek esetei, hogy sajtó használtatik annak elkövetéséhez. (Nem értem itt a hírlapi közlés kilátásba helyezésével elkövetett zsarolást, a revolver- journalisták műveleteit.) Rágalom, istenkáromlás, hivatalos hatalommal való visszaélés, fenyegetés hamisítás, minden, mihez szó kell, sajtó utján is elkövethető. Ezek volnának Glaser nem sajálképeni sajtóvétségei, melyeknél a sajtó csak egyszerű eszköze a közönséges bűntettnek. Vita tárgyát itt csakis az eredménytelenül maradt felhívás és az izgatás képezi. Glaser ugyanis azon axiómából indulva ki, hogy a felbujtás a büntetőjog általános elvei szerint csak akkor büntethető, ha bizonyos személyhez irányzott s bár csak kísérleti eredménytől is követett: eröszakot lát a büntetőjog elvén abban, ha az eredménytelen s bizonyos személyhez nem irányzott felhívás büntettetik. Még kevésbbé tartja az izgatást vagy lázitást az általános büntető-törvénykönyvek szerint büntetendőnek. Ezek tehát szerinte csak a nyilvánossággal való visszaélések, melyek rendőri szempontoknál fogva büntetendők s ez okból eltérő felelősségi rendszert is követelnek. Mai feladatom körén kívül esnék e helyen bőven ismertetni azon jeles czáfolatokat, melyekkel e theoria John, Jaques és Berner részéről találkozott. Az 1866. évi német jogászgyülés óta ez meghaladott álláspont s már magamnak is volt szerencsém e kérdéssel majdnem ugyanezen tisztelt közönség előtt behatóbban foglalkozni az 1873. évi magyar jogászgyülésen. Glaser Gutachtenje óta az általános német törvénykönyv s az olasz progetto az eredménytelen felhívást s az izgatást büntetendőnek nyilvánították, akár sajtó utján akár nyilvánosan szóval követtetett légyen az el. Csak a mi törvényjavaslatunk érdekes álláspontjára akarok utalni, melyet e kérdésben elfoglalt. Ez ugyanis indokolásában szűzen megőrizte Glasernek már saját maga által is rég elhagyott tanát. Az indokok 23. lapján u. i. magyaráztatik, miért vétetett fel a törvénybe sajtó utján való elkövetése a közönséges büntetőjogi kategóriáknak megfelelő bűntetteknek. Szólafelbujtásrói is s igy folytatja: »Ezen eszme fentartásával elenyészik minden indok, mely e szempontból a sajtó utján elkövetett bűntetteknek és vétségeknek külön törvénybe foglalását szükségessé és kívánatossá tenné. Másképen áll a dolog, ha a törvényhozás külön, vagyis tágabb értelmet akar adni a felbujtásnak, ha a felbujtás helyett, a sajtó utján eszközlött felhívást akarja a sajtóvétség tényezőjévé megállapitni. Ez utóbbi esetben természetesen szükség lesz külön sajtótörvényre, mert ily tágítás az általános büntetőjog elveivel kiegyeztethetlen merev ellentétet képezne s egy és ugyanazon törvény két ellentétes elv, két ellenkező rendszernek egymást gyöngítő, egymást megtagadó gyűjteményévé válnék«. Itt tehát az eredménytelen felhívás heterodox fogalmával korteskedik külön sajtótörvény mellett. De mi áll a javaslatban ? A miniszteri szöveg VI. fejezete az izgatásról szólván, 167. §-ában a valamely gyülekezeten ejtett szó vagy nyomtatvány utján való felbujtási definiálja s egy ezt követő alineában a következőket mondja: >Ha pedig a felhívás eredménytelen maradt, a mennyiben az a jelen törvény különintézkedései alá nem esik, 2 évig terjedhető fogházzal és 1000 írtig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő.« A következő §-ban az engedetlenségié való felhívás büntettetik az osztály, felekezet gyűlöletre izgatása, a tulajdonjog vagy a házassági intézmény megtámadása, stb., csupa Glaser-féle sajátképeni sajtóvétség, melynek az indokolás szerint e törs vényben helye nem lehet. Azért mutattam reá törvényjavaslatunk s indokolásának ezen »merev« ellentétére, hogy megmutassam, hogy Glaser elkülönítési tanának még ily rendithetlen híve is kénytelen beismerni, hogy e cselekmények, melyek miatt kivételt indikál a sajtónak, büntethetők, ha szóval is követtetnek el, s hogy a sajtó csak egyik, nem kizárólagos eszköze azok elkövetésének, valamint Portalis szavai szerint a pisztoly vagy a kard egyik eszköze a gyilkosságnak, anélkül, hogy külön pisztoly- vagy kardtörvény kellene. Nem áll tehát mit az indokolás a 23. lapon mond, hanem áll az, mit a 21. lapon mond, — a minek a törvényszövegben is kifejezést adott, t. i. »teljesen igaz, hogy a bűntett természete nem más, ha a cselekmény sajtó utján vagy más módon követtetik el*. Ezen megállapított igazsággal szemben helyes-e a mi 1848. sajtótörvényünk, mely a belga 1831. évi sajtótörvény nyomán elfogadta a kizárólagos fokozatos felelősségi elvet. Ez ficiiók- és praemutiókra van alapítva. Még leginkább hasonlít a váltójogi regressus rendszeréhez. Büntetlen az, ki a czikket megrendeli, ki kijavítja, dolus praeumáltatik, ha valaki előzőjét meg nem nevezi, akár mert tényleg nem ismeri, akár mert anonymitását biztosította. A rendszer tagadja a bűnrészesek bűnösségét, dolust praesumál, ha valaki külföldi szerzővel lépett érintkezésbe. Valaki idegen nyelvű czikket fordított s ez által tette érthetővé, ez büntetlen. A bűnügyi felelősség függővé tétetik azon esetlégtől, vajon magyarországi biró elé állitható előzőt tud-e nevezni. A nyomdász vagy szerkesztő bűntettért büntethetik akkor is, ha csak culpose járt el vagy teljes tudatlanságát képes igazolni. Sem concursus esetében a bűnösség mono*