Magyar Themis, 1877 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1877 / 39. szám - A magyar telekkönyvi rendtartás mai érvényben. Írta Zlinszky Imre, kir. táblai bíró, magy. tud. akadémiai tag, a jogtudományi államvizsgálati stb. bizottság tagja. Budapest, 1877. Kiadja Pfeifer Ferdinánd. [Könyvismertetés]

— 321 — tehát leróni a > Magyar Themist t. olvaBÓi iránt, midőn figyelmüket Zlinszky Imre ur e munkájára irányozom. Ismeretes, hogy a döntő körökben régóta foglalkoznak az 1855. év deczemher hó 15-iki telekkönyvi rendelet reformjával, s még élénk emlékezetünkben van ama kritika, melylyel a szárnyra bocsátott telekkönyvi törvényjavaslatot a szakavatottak fogadták volt. Azóta hallgat ennek sorsa felől a. krónika, s ugy látszik, általános elfogadást talált azon hangoztatott nézet, hogy a telekkönyvi törvény, csak követni van hivatva az anyagi magánjog codifikátióját. iz anyagi szabványok hiánya, ama zűrzavar, mely nálunk e téren uralkodik, birhatták arra szerzőt, hogy eltérőleg az első kiadástól, itt lehető terjedelemben adja elő a dologi jogok alapelveit ugy mint azt az ujabb tudomány megalapította. A négy részre osztott, 327 oldalt tartalmazó munkának súlypontja ennélfogva a második részben keresendő, mely hat fejezetben tárgyalja.a nyilvánkönyvi jogokat. (Első fejezet : dolog s dologi jog; második f.: a tulajdonjog; harmadik f.: a zálogjog ; negyedik f.: a szolgalmi jog; ötödik f.: a dologi terhek (Reallasten); hatodik f.: a telekkönyvi bejegyzésre minősitett személyes jogok). Helyes volt-e. szerző ezen eljárása ? Igazolható-e az, hogy a dologi jogok tárgyalásának ily nagy tért szentelt ? Ha jogviszonyaink normálisak lennének, nem haboznám e kérdésre nemleges választ adni. Soha sem voltam barátja s szószólója a. jogtudomány különböző ágai amalgám!. íálásának, s ép ezért örömestebb látom a dologi jogokat ott tárgyalni, a hol egyedül van kimerítő tíÁrgyalása helyén: a magyar magánjogban. Nincs >okom kételkedni azon, hogy szerző fájdalommal áldozta fel a dologi jogok oltárán a telekkönyvi r endtartás egy-két supplementumát. Sajátságos viívzonyaink közepette szerző a dologi jogok ezen kimerítő tárgyalását nem tartom indokolatlannak. A t elékkönyvi rendelethez az anyagi szabványokat .iz osztrák polgári törvénykönyv szolgáltatja; ig'az ugyari, hogy e codexnek nem csak recipiált részét alkalmazza de faeto hazai gyakorlatunk, mindamellett azonban elvitázkatlan tény marad, hogy az ifjabb jogásznemzedék alig ismeri, az öregebbek pedig ntm helyesen ismerik az osztrák polgári törvénykönyvet. Mi e codexxel szemben még mindig az 5D-es évek tudományosságának színvonalán állunk ; — ama nagy, mondhatni óriás haladás, melyet az osztrák jogászok, a theoretikusok és practicusok sgyjr&nt, azóta tettek, nálunk alig mutat nyomokat. Judicaturánk, dicsérendő kivételekkel, még ma is az észjogi felfogást uralja. Ép ezért eredményt reményiek Zlinszky müvének e részétől, mely az újkori tudomány igéit hirdeti. Alapelveket foglal ez magában, sarkköveket, melyeken a jog épülete nyugszik, s igy daczára annak, bogy gyakran az alapelvek elemeit fejtegeti, a munka nem válik feleslegessé. Néhol, mintha szerző érezné a feszt, mely őt tárgya keretén belül való maradásra készti; mintha szükségét érezné annak, hogy a magánjogra vesse fáklyájának világát. így e munka többet ad mint igér. Nemcsak a telekkönyvi rendtartást magyarázza, hanem bevezet bennünket az osztr, polgári törvénykönyvnek az országbírói értekezlet által érvényben fentartott rendelkezéseinek helyes ismeretébe. S ezáltal e munka ugy az ifjabb nemzedék számára, mely nem e codex emlőin nőtt lel, figyelmére méltó: valamint igen óhajtandó, hogy az azt forgató öregebbeknek is elmélkedésők tárgyát képezze. Gyakran mondatik, hogy a magyar jogtudomány hűn tartozik ragaszkodni nemzeti alapjához s eredetéhez, hogy nemcsak a külföld nézeteit és intézményeit kell respectálnia, hanem hogy a honi gyakorlatnak elvei is figyelemre méltók: szerző e követelményeknek is eleget tenni igyekezett. Az ismertetett munkán kivül Herczegh egyetemi tanár hasontárgyu munkája az, mely a legnagyobb tudományos apparátussal készült; én nemcsak azon okból, mivel a commentáros munkák nem felelnek meg Ízlésemnek, ha e két munka között kellene választanom, a Zlinszkyé mellett adnám voksomat. Mindkét iró figyelemmel kiséri a hazai gyakorlatot; mindkettőnek munkája feldolgozza s felhasználja legfőbb bíróságunk elvi jelentőségű döntvényeit: igy mindakét munkának megvan nemzeti jellege. Abban sincs hiány, hogy a két szerző ne volna figyelemmel az európai tudomány iránt; de már itt érezhető a commentáros irány nehézkes mozgása s azonfelül a két szerző álláspontját röviden ugy szeretném — bár talán nem egészen praecise — jellemezni, hogy Herczegh az osztrák polgári törvénykönyv álláspontján doceál, Zlinszky ellenben figyelmét az ujabb tudományos mozgalmakra is fordítván, általánosabb áttekintést nyújt. A volt hétszemélyes tábla s Curiánk döntvényeit itt megkapjuk ; bevezettetünk azon inditó okok ismeretébe, a honnan azok eredtek. Gyakran látjuk, hogy bizony legfőbb itélöszékünk aliquando dormitat, döntvényei ellenmondók, az uralgó bábeli zavart fokozok. Mindjárt ama fontos és vitatott kérdésre: vajon a kiigazítás előtt szerzett minden igények, vagy melyek azok, a melyek kiigazítás utján érvényesíthetők, főbb törvényszékeink döntvényeiben nem találunk felvilágosítást. Igy míg a legfőbb Ítélőszék egy esetben kimondotta, hogy vitás jogkérdések telekkönyvi kiigazítási per tárgyát nem képezhetik, más esetben ezzel homlokegyenest ellenkezőt határozott. A hol ily ingadozó a gyakorlat, ott Zlinszky mindig bírálva dönt. E kérdésben is, miután megismertetett a Travnyik-Herczegh-féle, valamint a Halmosy által kifejtett nézetekkel, azon egyedüli helyes eredményre jut, melynek ép e lapok 1874 ik évi folyamában VajJtay Károly kir. táblai tanácselnök uris kifejezést adott, hogy t. i. >a helyszínelés előtt a telekkönyvezett ingatlanokra vonatkozólag bármi czimen szerzett jogok csak is kiigazítás utján érvényesíthetők, s ezekre vonatkozólag a kiigazítási eljárás nemcsak hogy kizárva nincs, hanem ellenkezőleg azon gyakorlat helytelen, mely az ezen időből származott igények más uton való érvényesítését megengedik^ Ezután az ősiségi viszonyokból eredő igények s különösen a 3. §-ban az ősiségi nyiltparancs ide néző határozatai mellett a magyar zálogjog természete, a zálog-visszaváltási igény feljegyzésénél követendő eljárás, a következő §-ban a jelzálog! átkeblezések nyernek fejtegetést. A telekkönyvi rendelet ezen első része inkább futólagos magyarázatban részesül; többnyire a rendelet szavai idéztetnek, s a szerző csak ott időzik, ahol ennek absolut szükségét látja. A munka második részének ismertetését fentebb közölvén, a harmadik és negyedik részt csak érinteni szándékozom. Miután az alapvető munkát tartom legfontosabbnak, s hogy ez szerzőnek sikerült, kimutattam,az uj telekjegyzőkönyvek vezetését tárgyazó szabályok s a telekkönyvi hatóságnál uralkodó ügyvitelről szóló fejezetek bővebb taglálásába jelenleg nem bocsátkozom. Nem mintha szerző itteni fejtegetéseinek horderejét s fontosságát kicsinylenéin ; minthogy azonban e rész az első kiadásban foglaltaktól csupán abban különbözik, hogy szerző folytonos tekintettel az ujabb gyakorlatra, a kir. tábla határozataira s a legfőbb Ítélőszék döntvényeire, müvét ezekkel gyarapította s ezekből a helyes alapelveket levonni törekedett, eljárásom igazoltnak tekintethetik. Csak érintem, hogy itt a jelzáloggal terhelt telekkönyvi jószágtestek bejegyzésénél kimutatja, hogy »nem feltétlenül szükséges, hogy a hitelezők beleegyzése már a kérvény mellett bemutatott okmánynyal igazoltassák, mert a törvény szelleme szerint, midőn a jelzálogos hitelezők beleegyezése nincs kimutatva, a bíróság azok meghallgatása végett tárgyalást rendel és az e tárgyalásnál kifejlendőkhöz képest határoz. Azonban tehermentes bejegyzést semmi esetben sem rendelhet el«. Ez utolsó mondatban kifejtett nézettel ellenkezik Herczegh yéleménye, s bár praxisunk itt sem egyöntetű, legfőbb itélöszékünk egy 1873ban keletkezett döntvénye szerző véleménye mellett szól. Érdekes s a Királyhágón tuli s inneni Magyarország különböző gyakorlatára mutat az, hogy mig amott a birtoktest egyes alkatrészeire elrendelt előjegyzés átjegyzés nélkül foganatosítandó, — ellenben nálunk a bejegyzést már a tulajdonjog bejegyzése alkalmával foganatosítani szokták. Szerző kimutatja, mennyire helytelen s bonyodalmakra okot szolgáltató a Királyhágón tuli eljárás s hogy e kérdésben hazai gyakorlatunk a helyes uton jár. Érdekesen fejtegeti szerző a többek közt a harmadik rész negyedik fejezetében az előjegyzést. E lapok 1872. évi folyamában Rupp Zsigmond ur vitatta ritka ügyességgel, hogy előjegyzés esetén a követelés jogalapjának kimutatása nem szükséges. Szerző ép ugy mint a vele egyetértő Dr. Herczegh az ellenkezőt vitatják s ezen véleményüket a telekkönyvi rendtartás 87. 64. s 69. §-ainak egybevetéséből levont okoskodással támogatják. Engem szerző nézetének helyességéről nem tudott itt meggyőzni, s én a mellett maradok, a mit különben kellő bőséggel s kimerítő érveléssel Rupp elmondott volt. Előjegyzésnél nézetem szerint a telekkönyvi rendelet nem kívánja meg a követelés jogalapjának kimutatását; s nem hiszem, hogy ha praxisunk ezen elvet követné, ezáltal a magánjog biztonsága megrendülne. Kiemelendő még e rész hetedik fejezete, mely a nyilvánkönyvi bejegyzés megtámadásáról szól. Ezen fejezetben szerző nem könnyű kérdést mesterileg old meg. S ezzel befejezhetném e könyv ismertetését. Régóta óhajtok azonban egy-két szót elmondani jogi irodalmunk magyar nyelvezetéről, a legnemzetibb tudomány nyelvezetéről, annak a tudományszaknak nyelvezetéről, mely számára egy Szalay, Eötvös, Csengery s Deák irtak. Hol találunk ma ezekéhez hasonló magyarságot? Tankönyveink, tudományos munkáink magyarsága rendesen minden kritikán alatt marad; mintha minden szerző nem csak ujat, de a mit mond, aztuj magyarságba öltözötten akarná mondani. Ebben fekszik kulcsa azon rejtélynek, mért nincs számos jó, tudományos, szép készültséggel irott munkának semmi, de semmi hatása. Nehezen adjuk rá magunkat az olvasásra, de ha már megérlelődött bennünk az elhatározás: visszariadunk a nyelv barbársága előtt. Nem vagyok purista s tudom, hogy mindnyájan elmondhatjuk a peccavit. De végre is, fel kell szólalnia egy hangnak s kérni: Írjanak magyarul, mert különben nemcsak fogalmaink elvesznek a bábeli zavarban, de nyelvünk is. Mért mondom mindezeket el itt, holott Zlinszky nem tartozik a magyartalanul irók közé ? Hát bizony csak azért, mivel itt Zlinszky irálya is pongyola, gyakran magyartalan. S én kérdem, mi lesz belölünk s jogunkból, ha ez uton tovább haladunk ? A kiadóhoz is volna egy szóm. Tudományos munkákat pontosan kell nyomatni; a hol ezer a sajtóhiba, ott a közönség erdekében erélyes fellépés szükséges. JOG-ESETE A »Haza« ellen indított perek egyike a napokban elsőbirósági elintézést nyert. Mivel a bíróság e tárgyban hozott ítélete nemcsak gyakorlati szempontból fontos, hanem a kereskedelmi törvény magyarázatára nézve tudományos tekintetben is figyelemre méltó, azt a következőkben közöljük: »A budapesti kir. kereskedelmi és váltótörvényszék mint kereskedelmi bíróság Hafner János bodafalvai lakosnak mint Dr. Németh József ügyvéd által képviselt felperesnek a »Haza« életbiztosító és hitelbank felszámolásban lévő czég mint Dr. Rosenberg Lajos ügyvéd által képviselt alperes ellen indított 3000 frt életbiztosítási összegnek birói kézbe letétele vagy 1275 frt 57 kr. biztosisitási díj visszafizetése iránti kereskedelmi perében következőleg itélt: Alperes köteles 15 nap alatt különbeni végrehajtás terhe mellett a felperes öröküsei részére az A. alatti, Pesten 1868. octóber 6-án 9769. sz. a. kiállított biztosítási bárcza szerint biztosított 3000 frtot e helyütt szerződési kötelezettsége biztositékául birói kézbe letenni, vagy felperes részére a biztosítási dijul általa lefizetett 1275 ft 57 krt visszafizetni. Indokok. A keresethez csatolt és viszonbiztositásnak czimzett szerződés, melyet alperes bank a » Tisza* biztosító társasággal kötött, mely szerződés szerint alperes banknak a biztositási ügyleteiből eredő koczkázatait a »Tisza« biztosító társaság vállalja el, oly feltétellel, hogy a » Hazat összes vagyonát a »Tisza« feltétlen tulajdonába bocsátja, valójában nem egyéb, mint a kereskedelmi törvény 208. §-ában jelzett egyesülés, melynek következtében a »Haza« r. társaság a »Tisza« r. társaságba tényleg beolvadt a nélkül, hogy ezen §. első s második pontjában a beolvadó társaság hitelezői, a fenforgó esetben a biztosítottak érdekében a vagyon elkülönített kezelésére nézve előirt intézkedések meg-