Magyar Themis, 1877 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1877 / 39. szám - A magyar telekkönyvi rendtartás mai érvényben. Írta Zlinszky Imre, kir. táblai bíró, magy. tud. akadémiai tag, a jogtudományi államvizsgálati stb. bizottság tagja. Budapest, 1877. Kiadja Pfeifer Ferdinánd. [Könyvismertetés]

— 320 — egyaránt illetékteleneknek nyilatkoznának, akkor a (»tagadó«) illetékességi vita megindítása a felekre van bizva. A legfelsőbb birói vegyes tanács megelőző' szóbeli és nyilvános tárgyalás után dönt. Hogy ezen tanács a jogtudomány mily dus forrását képezi, erre nézve csak egynehány sarkalatos tételt akarok közölni! Még csak alig néhány évtized előtt a bajor elmélet s jogszolgáltatásban azon né.zet volt általánosságban elterjedve, hogy mindazon esetekben, melyekben valamely szerződés, jogczim vagy elévülés kérdésessé válik, magánperi ügy forog fen. Ezen jogi nézet az illetékességi törvényszék állandó gyakorlata által háttérbe szoríttatott. Ennek következtében a jogi viszonyok keletkezésének ezen >formái« ép ugy a nyilvánjog, mint a magánjog számára képeznek jogforrást. Az illetékesség a tárgy belső (nyilvánjogi vagy magánjogi) természetéből Ítélendő meg, nem pedig az alkalmazandó jogi szabály szerint. Ki a fődologban illetékes szabály szerint előkérdésekben, mellékdolgokban és végrehajtási cselekvényekben is illetékesnek tekintetik. Valamely közigazgatási hivatalnok ellen kötelességmulasztás miatti kártalanítási kereset megengedhetősége attól függ, hogy a szolgálati cselekvény vagy mulasztás kötelességellenes volta a felebbvaló közigazgatási hivatal részéről ilyennek elismertessék. Ezen előföltétel még azon esetben is áll, midőn a kifogásolt hivatalos cselekmény a felsőbb hivatal által közvetve vagy közvetlenül indíttatott meg. Az illetékességi törvényszék judicatuxája által a bajor közigazgatási szervek hatásköre tetemesen meggazdagodott. Mikép értendő a közkereseti társaság tagjainak egyetemleges felelőssége? A keresk. törvény 88. §-a szerint a közkereseti társaság tagjai a társasági kötelezettségekért egész vagyonaikkal egyetemlegesen felelősek. E törvényszakasz határozott és világos, elolvasásánál az ember alig hiheti, hogy controversiára fog alkalmat szolgáltatni, s mégis ugy lett; magyarázata vitás, az egyetemleges kötelezettség hordereje iránt a vélemények eltérők, s judicaturánk azt világossága daczára, magyarázat tárgyává tette. Hogy a társaság tagjai egyetemlegesen felelősek, ebben nolens volens mindnyájunknak egyetértenünk kell, mert a törvény megmondja; de miután a törvény nem mondja, hogy a társaság tagjai egyetemlegesen felelősek a társaságért, jogászaink éles szeme csakhamar kitalálta, hogy tulajdonképen a társasági tagok nem is felelősek a társaságéit egyetemlegesen, a társaságért csak in subsidio felelnek és pedig akkor egymásért egyetemlegesen. Azt mondják, a hitelező a fizetést mindenek előtt a társaságtól tartozik követelni és csak elégtelenség esetében támadhatja meg az egyes tagok magán vagyonát, de akkor ezen tagok egymásért egyetemlegesen felelősek. Miután ujabb időben judicaturánk is ezen nézet felé hajlik, szükségesnek látjuk azon indokokat, melyek e mellett felhozatnak közelebbről szemügyre venni és megvizsgálni, mennyiben helytállók azok keresk. törvényünk szempontjából. Az indokok a következők. A keresk. törvény 88. §-a csak aziránt intézkedik, miként a társaság tagjai a társaság kötelezettségeiért egyetemlegesen felelősek, azon körűiméi)} t pedig, hogy egyetemlegesen felelnének a társaságért és a társasággal együtt, ezen törvényszakasz meg nem határozván, ezen kérdés per analógiám a törvény egyéb szakaszaiból oldandó meg. Az analógia alapját a keresk. törvény 97. §-ában találják. Ezen törvényszakasz szerint ugyanis a társaság hitelezői csőd esetében első sorban a társasági vagyonból nyernek kielégítést és az egyes tagok magánvagyonából követeléseiknek csak azon részére igényelhetnek kielégítést, mely a társasági vagyonból ki nem került, és miután >stat argumentum de maiori ad minus*, igy tehát, ha a társasági tagok magánvagyona csőd esetében is csak in subsidio felelős, annál is inkább subsidiarius ezen felelősség, ha a társaság nincsen csőd alatt. Ezen érvelés ellenében fel lehetne ugyan hozni, hogy már a kiindulási pont hibás, mert — feltéve, hogy a 88. §. magyarázatra szorult, még akkor sem áll, hogy azért, mert a törvény nem mondja: »a társasági tagok a társaságért egyetemlegesen felelősek«, ergo nem felelősek, hanem épen megfordítva állana a dolog, — »lege non distinguente nec nostrum est distinguere«, — a törvény nem mondja, hogy a társaságért nem felelnek egyetemlegesen, ergo azt akarta, hogy a társaságért is egyetemlegesen feleljenek; azonban miután ezen téves nézetre nem annyira a keresk. törvény 88. §-a, — mely eléggé világos, — mint inkább a keresk. törvény 97. §-ából vont argumentum szolgáltatott alkalmat, szükségesebb lesz tán inkább ezzel foglalkoznunk. Nézetem szerint a fent emiitett következtetés a keresk. törvény 97. §-ának intézkedése és jelentősége félreértésén alapszik. A keresk. törvény 97. §--a csőd esetére az egyetemleges kötelezettség alól méltányosság kedvéért kivételt tartalmazván, az mint kivétel, analógia alapjául nem szolgálhat, hanem ellenkezőleg exceptio firmát regulám in casibus non exceptis. Ettől eltekintve is azonban, szükséges mindenek előtt, ha a keresk. törvény 97. §-ából a társasági tagok subsidiarius felelősségét kimagyarázni akarnók, hogy ott ezen subsidiarius felelősség valamely esetben kimondassék; ha az kimondva nincsen, akkor ugy hiszem csak természetes, hogy ezen törvényszakaszban a subsidiarius felelősségre analógiát keresni nem lehet. Már pedig én részemről a hivatkozott törvényszakaszban sehogy se tudom azt megtalálni, hogy a hitelező még csőd esetében is csak a társasági vagyon elégtelensége esetében támadhatná meg a tagok magánvagyonát. Ugyanis ezen szakasz második bekezdése kimondván, hogy »az egyes tagok magánvagyonából a társaság hitelezői csőd esetében követelésüknek csak azon részére nézve igényelhetnek kielégítést, mely a társasági vagyonból ki nem került«, megadja csak az egyes tagok hitelezőinek a beneficium divisionis-t, a mennyiben kötelezik társaság hitelezőit, a társaság vagyonából azon részt követelni, mely reájuk ebből jut. A beneficium excussionis-sal, vagyis azon kifogással, hogy e társaság hitelezői előbb a társasági vagyon elégtelenségét constatálni tartoznának és csak annak utána fordulhatnának a tagok magánvagyona ellen, mondom ezen kifogással az egyes tagok hitelezői e törvényszakasz szerint még csőd esetében sem élhetnek. A társasági hitelezőnek követelése ugy a társaság mint az egyes tagok ellen a törvényszakasz szerint is egyszerre jár le, a mint tényleg látjuk is hogy a hitelező követelését ugy a társaság mint az egyes tagok csődtömege ellen egyszerre bejelenheti, csakhogy a beneficium divisionis folytán a társaság vagyonából követelésének azon részét követelni tartozik, mely ebből reá jut. Hogy a csőd esetére az egyes tagok hitelezőinek adott beneficium d i v i s i o n i s-bói, nem csőd esetére a társasági tagok javára szóló beneficium excussionis-ra analógiát vonni nem lehet, ugy hiszem bővebben magyarázni alig szükséges, mert az érvelés nem egyéb, mint valóságos logikai salto mortale. Különben minek analógiát keresni, a hol nincs ; ha már az uraknak a keresk. törvény 88. §-a nem tetszik, ha azt eléggé világosnak nem találják és mindenkép magyarázni akárják, ám csak tessék keresni, megtalálják annak természetes magyarázatát a keresk. trv. 268. §-ában. A keresk. trv. 268. §-a szerint azok: »kik oly ügylet által, mely részükről kereskedelmi ügyletet képez, egy harmadik irányában közös kötelezettséget vállalnak, egyetemleges adósoknak tekintendők, a mennyiben a hitelezővel történt megállapodásból az ellenkező ki nem tünik«. A közkereseti társaság egyes tagjai tehát már ezen törvényszakasz szerint is az okból, mert el nem tagadható hogy a társasággal a kötelezettségeket közösen vállalták, a társaság hitelezőinek egyetemlegesen felelősek, azt tehát külön törvényszakaszban kimondani szükséges nem is volt. Ha mindannak daczára a törvényhozó a keresk. trv. 88. §-át a törvénybe igtatni szükségesnek találta, az nem is azért történt, mert a társasági tagokat a társaságért egyetemlegesen kötelezni akarta, — ezt a 268. §. mellett külön kimondani szükséges ném volt, — hanem mert a közkereseti társaság tagjaira nézve az egyetemlegességet szigorúbban szabályozni akarta. Ugyanis a 268. §. szerint a társasági tagok a társaságért csak akkor felelnének egyetemlegesen, hal. az ügylet, melyből a kötelezettség keletkezik, részökről kereskedelmi ügyletet képez és ha 2. a hitelezővel történt megállapodásból az ellenkező ki nem tűnik. Az egyes tagok egyetemleges kötelezettsége tehát bizonyos feltételekhez volna szorítva, és ép azért a törvény nem akarván a társasági tagok egyetemleges kötelezettségét föltételekhez szabni, szükségesnek találta a keresk. trv. 88. §-ában kimondani, miként a társasági tagok a társaság minden kötelezettségeért,— nem kereskedelmi ügyletekből eredőkért is, — egyetemlegesen felelősek és hogy az ezzel ellenkező megállapodás harmadik személyek irányában joghatálylyal nem bir; tehát egyetemlegesen felelősek még akkor is, ha a hitelezővel történt megállapodásból az ellenkező tűnik ki. A keresk. trv. 88. §-a e szerint a keresk. trv. 268. §-ában leli magyarázatát. Felette sajnálnunk kellene, ha azon nézet, miként a társasági tagok a társaságért csak subsidiarie felelősek, judicáturánk által érvényre emeltetnék, mert ez oly viszásságokhoz vezethetne, melyek horderejét előrelátni alig lehet. Csak egyet akarok megemlíteni. A keresk. trv. 121. §-a szerint az egyes tagok elleni keresetek azok kilépésétől kezdve 5 esztendő alatt évülnek el. Tegyük, a társasági tag kilép, de a társaság fönmarad még tovább is; ha a társasági hitelező most követelését a kilépett tag ellen érvényesíteni akarná, tartoznék előbb a íárságot perelni, az Ítéletet végrehajtani és csak azután, ha constatálta, hogy a társaságnak mi vagyona sincsen, fordulhatna a kilépett tag ellen. E közben azonban az 5 év már elmúlt, s miután a keresk. trv. 123. §-a szerint az elévülési idö nem szakittatik félbe oly jogcselekvény által, mely a fönálló társaságra vonatkozik, a kilépett tag természetesen kötelezettsége alul szabadul és a hitelező, ki a törvényben bizott, tönkre jut annak magyarázata által. Dr. Wittmann Mór. Jogirodalom. A magyar telekkönyvi rendtartás mai érvényében. Irta Zlinszky Imre, kir. táblai bíró, magy. tud. akadémiai tag, a jogtudományi államvizsgálati stb. bizottságok tagja. Budapest, 1877. Kiadja Pfeifer Ferdinánd. (Dr. R. E.) Szerencsésebb tudományos s irodalmi viszonyok között is, mint minőket hazánk felmutathat, a szakférfiak figyelmét magára vonná oly mű, mely egyrészről a jog egyik legfontosabb részét öleli fel s melynek szerzője másrészről a birói kar kiváló disze s a jogirodalom egyik legszorgalmasabb munkása. Nem csökkentheti ezen érdeklődést azon körülmény, hogy e mü nem először lép ki a könyvpiaezra s hogy első megjelenése óta számosaknak szolgált útmutató s irányadó gyanánt, mert ha — a mi itt nem áll — régi köntösében mutatná be magát, még akkor is jogot tarthatna egy szives Isten hozottra. De e mü nem egyszerű lenyomata 1873-ban megjelent első kiadásának. Miként szerzője az előszóban mondja, »felhasználta azóta szerzett elméleti tanulmányait és gyakorlati ismereteit, értékesítve a bel- s külföldi jogirodalmat s a felsőbb bíróságok gyakorlatát; e második kiadásban majdnem teljesen uj müvet [ nyújt az olvasó közönségnek*. Kötelességet vélek