Magyar Themis, 1877 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1877 / 32. szám - Örökösödési jogunk reformjához 6. [r.]

Hetedik évfolyam. 32. szárr\, Budapest, 1877. augusztus 9. Megjelen minden csütörtökön ; a „magyar jogászgyDIes" tartama alatt naponkint. MAGYAR A kéziratok a szerkesztőséghez, a megrendelések és reclamátiók a kiadóhivatalhoz intézendő*. Szerkesztőség : V. Nagy korona-utcza 14. sz. THEMIS (helybe ^LŐFIZETÉSI ÁRAK bázhoí. hordással, vagy vidékre 1 szétküldései) a „Maqyar rhemis"-re, az .Igazságügyi rendeletek tára" és a „Döntvények gyűjteménye" cy.imí mellékletekkel együttesen: egész évre 10 forint .teleírt 5 forint, negyedévre 2 forini 60 kr. vidékről leg küldendők. Az elő6zeté9i pénzek bérmentes en, czélszerűbben postautalvány útja Kiadó-hivatal: IV. barátok tere 7. sz. EGYETEMES JOGI KÖZLÖNY. A MAGYAR JOGÁSZGYÜLÉS NAPILAPJA, AZ UNGVÁRI ÜGYVÉD-EGYLET, VALAMINT A BUDAPESTI ÜGYVÉDJELÖLTEK ÉS JOGGYAKORNOKOK EGYLETÉNEK KÖZLÖNYE. '2iülör» mellékletek: a „döntvények gyűjteménye," és az „3gazsagügyi rendeletek tára." , Felelős szerkesztő: I3r. Payer Xjászló. Kiadó: az „A.th.enaeum" részvénytársaság. TARTALOM: Örökösödési jogunk reformjához. Enyiczkey Gábor budapesti ügyvédtől. — Közigazgatási bíráskodás. (A közigazgatási bíráskodás Badenben.) G r u b e r Lajostól. — Czégbitorlás. (Bécsi Mercur contra budapesti Mercur.) — Az angol jogreform. Dr. Nagy Józseftől. — Törvényjavaslat az örökség és a hagyomány megszerzéséről és ezzel kapcsolatos jogviszonyokról és a hagyatéki eljárásról. (Folytatás.) — A perrendtartási novella. (Folytatás). — Az ügyvédi kamarákból. (Fegyelmi tárgyalás a budapesti ügyvédi kamaránál.) — Legközelebbi csődbejelentési határidők. — Kivonat a »Budapesti Közlöny«-ből. — (Csődök. — Csődmegszüntetések. — Pályázatok. — Igénykereseti felhívások). — Külön melléklet: A váltótörvény anyaggyüjteménnyel. ] Örökösödési jogunk reformjához. L VL (Folytatás.) Ha a személyeknek jogokkal való felruházásában a fősúlyt az embernek nem physikai, hanem eszes lényi természetére s tulajdonaira helyezzük; ha elismerjük azt, hogy az ember erkölcsi eszes lény, ki tetteinek indokát nem egyedül természeti ösztöneiben, hanem erkölcsi, lelki szükségeiben bírja; ha ennélfogva létünk nemesbitése czéljából is az emberi személyiség magasabb s gyakran csak a múló földi lét kialvása után valósitható czéljait s az ezek elérésére irányzott végakaratot igazán, minden hátsó gondolat nélkül tisztelni akarjuk: nem tarthatom tiszteletünk ó'szinteségével megegyeztethetó'nek azon eljárást, mely a legkirívóbb bizalmatlansággal az örökhagyó végakaratának érvényesülését legtöbb esetben a tárgyi lehetőségnek csak egy kis zugára szorítaná. Ha a vagyon becsét épen a magasabb emberi ezé)ok érdekében növelni, ha a földi munkás munkakedvét a hozzá a természetinél gyakran sokkal szorosabb erkölcsi kötelékkel fűzött egyének javára emelni, ha végre az örökséget az örökösök szemében magasabb értékűvé tenni akarjuk, azt hiszem, elég okunk van óvakodni az emberek hitének azon materiális irányba való terelésétől, hogy az e föld minden gazdagságát csak oly zsákmánynak tekintve, a melyhez való juthatásra elég a születés s a melyért a született örökös az áldott sorson kivül senkinek semmivel sem tartozik, csak a közöny és fásultság a nélkül is elharapódzott burjánát növesztené még nagyobbra. Ily eredménye volna nézetem szerint annak, ha az öröklés az emberek közt létező leszármazási közelség egyes fokaival oly szükségképen egybeforrasztatnék, hogy e renddel szemben az örökhagyó akarata tökéletes tehetetlenségre lenne kárhoztatva. S mivel ugy tudom, hogy azok is, kik a köteles rész jogát a rokonság egész sorára, még az oldalrokonokra is kiterjeszteni kivánják, ezt épen egy magasabb czél — a családi kegyeletes érzésnek, ez annyi erény forrásának, erősbitése — érdekében óhajtják, azt gondolom, joggal bivom fel a családi kegyelet hangoztatóinak figyelmét azon tapasztalati igazságra, hogy a családias érzés rendszerint kevésbbé a hitbizományi birtokost s várományosokat rejtő palotákban mint inkább a csekélyebb, de szabad vagyonnal rendelkező egyszerű polgárok hajlékaiban található. De attól eltekintve is, hogy a családi érzés ápolásában s annak a törvény szigora által való kikényszerítésében ki nem egyenlíthető ellenmondás létezik s hogy a legtévesebb feltevés a törvény hozatalakor már előre minden embert család- s rokongyülölőnek tekinteni és a végrendelkezési joggal a családi érzés rovására egyesek által elkövethető kivételes hibákért magának a végrendelkezési szabadságnak megsemmisítésével az összest büntetni, a család vagy inkább a rokonság érdekével szemben állnak az egyén érdekei, a melyek ez esetben, igaz, csak lelki szükségen alapulnak, de mint ilyenek önzetlenségökben annál inkább tisztelendők s a családéi által jogosan el nem nyelhetők. Végre pedig igen nagy tévedés lenne azt hinni, hogy azok, kik a végrendelkezés szabadságát minél nagyobb mérvben fentartani kivánják, ezt azonczélból teszik, hogy ez által az örökhagyó akarata a természeti s erkölcsi kötelékek alól felmentést s minden nemesebb érzés lábbal tapodására szabadalmat nyerjen. A czél épen az ellenkező, az, hogy az embereknek a végrendelkezés által még halálukat is módjukban álljon felhasználni a jó s nemes előmozditására, a gyermeki, szülei szeretet, rokoni ragaszkodás és baráti hűség érdem szerinti megjutalmazására. A tekintetek, melyek az ősiség uralmát megtörték, melyek az egyéni tulajdont s ezzel a vagyonnal való szabad rendelkezést elismerésre juttatták, ellenmondanak azon törekvésnek is, mely a végrendelkezési szabadság minél szűkebb körre szorítására irányul. Ezekkel szemben csak egyenrangú fontos érdekek követelhetik meg, hogy biztosításuk a végrendelkezés korlátozása árán is megtörténjék. Hogy azonban e fontos érdekeket határozottabban körvonalozhassuk, reálisabb térre kell állnunk. Azon nézetben vagyok, hogy a köteles részhez való igénynek főleg azon jogi kötelmekhez kell idomulnia, melyekkel egymásnak a család tagjai tartoznak. A családi jogokig kell visszamennünk, s ha jogelveinknek a természet rendét követve meg kell követelniök, hogy a nemző nemzedékét, a szüle gyermekét tartani, az életnek felnevelni s viszont a gyermek szülőjét, mint ez gyermekét szükség esetén segíteni köteles, ugy hivatása a törvénynek biztosítani e kötelmek teljesítését egyik vagy másik fél halála esetére is. Jogi és erkölcsi tekintetek egyesülnek azon követelésben, hogy az, ki egy más lénynek életet adott, annak számára a megélhetést is lehetőleg biztosítsa, s hogy viszont az, ki szüleitől életet, nevelést s esetleg vagyont nyert, azok gondoskodását viszonozni, háláját irántok telhetőleg leróni igyekezzék. Ennek folytán minden törvényhozás helyesen teszi, ha bizonyos mérvben a nemzetteket a nemzők, s a nemzőket a nemzettek szükségörököseiül tekinti, s ha még ehhez tekintve azon benső kapcsolatot, mely a házastársakat egymásnak minden körülmények közti gyámolitására kötelezi, az elhunyt házastárs után a túlélőt vagy legalább a gyengébb nőt bizonyos előnyben részesiti. Ezen tulmenni azonban nézetem szerint nem volna tanácsos. Azon életviszonyban, mely az oldalrokonokat már a testvérektől kezdve egymással összeköti, nem tudom föllelni azon szoros kapcsot, mely a szükségképi öröklés kivételes jellemű intézményének az oldalrokonokra is kiterjesztését indokolhatná, mert daczára annak, hogy különösen a testvéri viszonyt mindenesetre a leggyöngédebbek egyikének kell tekintenünk, s óhajtanunk, hogy az e viszonyban álló egyének egymáshoz való ragaszkodásukat mint életükben ugy haláluk esetén is tanúsítsák, a mint a családi jogban mit sem tudunk a testvérek egymás iránti kötelmeiről, ugy döntő okot nem találhatunk arra sem, hogy kivételkép a halál esetére rójon a törvény a testvérre oly terhes kötelességet, minő sok esetben a köteles rész hagyása. A testvérek s többi oldalrokonok egymás iránti kötelmei tisztán erkölcsi természetűek s közvetlen gyámolitást csak a jó erkölcsöktől várhatnak. Azon érv, melylyel legújabban egyik szakírónk a testvéreknek legalább a velők s az örökhagyóval