Magyar Themis, 1877 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1877 / 21. szám - Dr. Concha Gyözö: A közigazgatási bíráskodás az alkotmányosság és az egyéni joghoz való viszonyában. Budapest, 1877. 123. lap. 4. r. Ára 1 frt. [Könyvismertetés]

— 168 — ség esetében a tűzoltási munkára alkalmas összes helyi lakosok által is hatékonyan támogattassék. Azonban, hogy minden aggodalmat arra nézve hatásosan eloszlassunk, miszerint az állam csakugyan teljesen fel van jogosítva, a községek ellenében a legszükségesebb tűzoltó-szerek beszerzését, valamint egy kötelességszerű tűzoltó-kar esetleges felállítását szükség esetében kényszer utján is követelhetni, befejezésül még szabadságot veszünk magunknak arra hivatkozni, hogy minden bizonynyal senki sem fog megütközni azon, ha az állam általános baleseteknél, például vízáradások, járványok, háborúk s más effélék alkalmával a kitűzött czél elérhetése érdekében sok tekintetben belenyúl ugy az egyeseknek, mint a községeknek szabadsági és vagyoni körébe, s bizonyára senki előtt sem lesz feltűnő az, ha valamely községnek tűzoltási rendszabályzata a községi polgárokat a tűzoltási munkára, a fogatok birtokosait a fecskendők szállítására és vizhordásra s magukat a házbirtokosokat tulajdonuk tárgyai lebontásának megengedésére kötelezi. Egy országos) tűzrendészeti törvénynek ilynemű határozataiban a törvényhozás utján az egész ország összes községei részére sem több sem kevesebb intézkedés nem foglaltatnék, mint a menyi úgyis előfordul ama városi és falusi községekben, melyek legújabb időben tűzoltó-intézményüket szervezték, hol statutárius határozatok által az állami kormánynak határozott jóváhagyása mellett különben is ezen dolgok elrendeltettek s melyekben ezen rendelkezések a községi lakosok minden ellentmondása nélkül ez idő szerint tényleg alkalmazásban állanak. Miként körülbelül 2 év előtt M e i n i n g e n városa, mely tűzvész által harmadrészben hamuvá lett, ezen tragikus eseménynek lesújtó hatása alatt tűzoltó-ügyének újjászervezése végett egy statútumot alkotott, mely minden odavaló polgárt arra kötelezett, miszerint 18-ik életévétől fogva 50 éves koráig a tűzoltó-karban szolgáljon, épen ugy K olozsvár sz. k. városa is az 1876. évi nagy tűzvész után egy tűzrendészeti szabályzatot hozott létre, mely egyrészt igen czélszerü minden lakosnak és fogataiknak tűzveszély esetébeni szolgálatait kiterjedt mérvben követelő határozatainál fogva (lásd: 9—19., 23—31. §§.) s másrészt nem kevésbbé a megbatározott kötelezettség meg nem tartására és illetőleg nem teljesítésére kiszabott érezhető büntetések miatt is (lásd: 49—51. §§.) kiváló figyelmet érdemel. Megingathatatlan meggyőződésünk az, hogy ' a közigazgatásnak ezen terén a »laissez faire« rendszerétől el kell térnünk s csupán csak építkezési, valamint tűzrendészeti és tüzbiztositási ügyünknek, az országos törvényhozás utján eszközlendő egységes szervezése fog minket a czélhoz vezérelhetni. Sem azon fenyegetésnek, hogy az állam ez által jogosulatlanul belenyúl a népszabadság körébe, sem az attól való félelemnek, hogy az ilyen eljárás ellenkezik a kor szellemével, s veszélyes és költséges kisérlet leend, nem szabad niinket a re- • forniok keresztülvitelétől visszatartania. Minden, mi anyagi művelődésünket fokozza ( és előmozdítja, népünk vagyonát veszélyek elől megóvja és veszteségek ellen biztosítja; minden, mi bennünket a természeti eseményeknek vak véletlene alól emancipál, s állami és társadalmi intézményeinket rendbe hozza és tökéletesiti; mindazon milliók, melyeket egy folytonosan készen álló és jól felszerelt tűzoltó-sereg a tűz pusztító elemétől évről-évre megment: mindezek nemzetünket lépésről-lépésre tovább viszik a művelődési fejlődésnek fáradságosan járható s gyakran tekervényes ösvényén azon dicső magaslatra, melynek elérését leghatalmasabb reformerünk jó szelleme, nemzetének művelődési küldetésébe vetett erős bizodalommal, részünkre mint komoly és kitartó művelődési munkánknak, melyre ő maga fényes példaként egész életét szentelte, egykor elérhető értékteljes jutalmát ama nagy szó által igérte: „Magyarország nem volt, hanem lesz!" Az ügyyédrendtartási törvény 112. §-ának alkalmazásához. A jelenlegi ügyvédjelöltek egy számbavehető része az ügyvédrendtartás 112. s illetőleg 5. szakaszának rendelkezésével szemben igen sajátságos helyzetben van. Azon joghallgatók, kik valamely protestáns jogakadémián a két- vagy hároméves tanfolyam utolsó évét 1874/5-ben végezve az u. n. birói államvizsgát a rájok nézve fentartott régi rendszer szerint letették, e vizsga letétele után ügyvédjelöltté leendő felvételök végett a különböző ügyvédi kamarákhoz folyamodtak s a kamarák némelyike által azonnal, némelyike által pedig curiai határozat folytán az ügyvédjelöltek névjegyzékébe bejegyeztettek. És eddig minden rendén volt. Az ekként ügyvédjelöltekül elismert és ily minőségben tényleg működő érdeklettek tökéletesen megnyugodva éltek s folytatták joggyakorlatukat azon hiszemben, hogy ügyvédjelöltekül az ügyvédrendtartást megelőzőleg fenállott régi tan- és vizsgarend alapján vétetvén fel, az ügyvédi vizsga letehetése sem fog rájok nézve oly képesítési feltételektől függővé tétetni, a mely képesítési feltételeket az általuk hallgatott jogakadémiában érvényben volt régi tan-és vizsgarend alapján meg nem szerezhettek. Vagyis világosabban szólva ezen ügyvédjelöltek teljes jó hiszemben voltak s talán lehettek is az iránt, hogy miután ők az illető jogakadémián tanulmányaikat csak két vagy bárom évi tanfolyamban végezték s ennek alapján még jogtudori vizsgát nem tehetnek, fel lesznek mentve az alól, hogy az ügyvédi vizsga letehetése előtt a jogtudorság elnyerését s az ettől számítandó egy évi joggyakorlatot is igazolják. Helyzetük figyelmesebb megvizsgálása valóban arra kell hogy vezesspn, miszerint az emiitett ügyvédjelöltek ezen hite s megnyugvása a fenforgó körülmények által teljesen indokolva volt. Okét jogakadémián két vagy három év alatt végzett tanulmányaik nem képesitik a jogtudorság elnyerhetésére, mely végett legalább nyolcz félévre kellene eddig töltött tanéveiket kiegészíteni, másrészről pedig az ügyvédi kamarák ügyvédjelöltekül felveszik, mely minőségnek az ügyvédi rendtartás 5. §-a szerint csak akkor van gyakorlati értelme s haszna, ha a bejegyzett jelölt idejét kizárólag joggyakorlattal tölti. É két körülmény összevetése tehát méltán kelthette bárkiben is azon hitet, hogy ha ő az ügyvédi kamara által ügyvédjelölti joggyakorlatra bocsáttatik, oly joggyakorlatra, melynek kizárólagossága a joghallgatás továbbfolytatását legalább rendes uton lehetetlenné teszi, nem fog az ügyvédi vizsga kérésekor arra ébredni, hogy tőle a doctorátus elnyerésének igazolását fogják követelni. Pedig épen az a sajátságos az illető ügyvédjelöltek mái helyzetében, hogy közel állnak ahhoz, misze int az ügyvédi vizsgára bocsáttatás tekintetében rzon minősítési feltételek teljes szigorának vettetnek alá, melyeket az ügyvédrendtartás 5. §-a kötelezővé tesz. Ez ügyvédjelöltek közel állnak ahhoz, hogy ügyvédi vizsga letehetése iránti kérvényök i.zon okból utasittatik el, mert a jogtudorság elnyerését s a 3 évi joggyakorlat szabályszerű betöltését nem igazolják. Én megvallom, azon kérdés eldöntését, vajon az említett ügyvédjelöltek a jogtudorság elnyerését s ettől számított egy évi joggyakorlatot tartoznak-e kimutatni vagy nem ? a legnagyobb mérvben kényes feladatnak tekintem. A törvény világos rendelkezése igent, de a méltányosság nemet mond, s én ezen inkább közigazgatási mint magánjogi természetű kérdésben hajlandó vagyok az utóbbi választ ismerni magaménak, mint a mely a fenálló törvény erejének gyengítése nélkül megmenti számos fiatal ember jövőjét s kielégitőleg megszüntet egy olyan zavart, melynek előidézését hibául senkinek sem, hanem egyedül az átmeneti nehézségeknek s a körülmények véletlen találkozásának lehet felróni. Ha az ügyvédrendtartás 5. §-a ezen ügyvédjelöltekre szigorúan alkalmaztatnék, egyikök-másikuk két évre volna kénytelen visszamenni az iskolába, aztán le kellene tennie a doctorátust s még ennek letételétől számítva egy évi joggyakorlatot igazolnia, hogy az ügyvédi vizsga letehetésének megengedéseért folyamodhassék. Alig hiszem, hogy bárki is e megpróbáltatást oly tanvégzett fiatal emberre, ki egyébként már ma az ügyvédi vizsgára bocsátható lenne, túlsúlyosnak s nem-érdemlettnek ne találná. E—i. Jogirodalom. Dr. Concha Gyözö: A közigazgatási bíráskodás az alkotmányosság és az egyéni joghoz való viszonyában. Budapest, 1877. 123. lap. 4. r. Ára 1 frt. A közigazgatási jog hazai irodalmunk legkevésbbé művelt, s azért legszegényebben képviselt ágai közé tartozik. E körülményt hazánk politikai viszonyai az alkotmány helyreállításáig eléggé képesek magyarázni. Midőn nemzetünk önrendelkezési jogát ismét visszanyerte s a fejlődés feltételei kezébe adattak, akkor látjuk kezdetben lassan, később gyors egymásutánban keletkezni a közigazgatás uj alkotásait, látunk a művelt nyugatról beszivárgott eszmék közvetlen hatása alatt egészen uj formatiókat beleilleszteni közigazgatásunk gépezetébe, melyek az eddigi immár elavultaknak bebizonyult állapotoknak hadat üzenvén, a megváltozott körülmények igényeinek s a modern kor vívmányainak eleget tenni akarnak. E reformok részint oka részint okozata irodalmunknak ; mert a sajtó — hatásánál fogva ez lévén sokáig legkedveltebb menhelye a közigazgatással foglalkozó czikkeknek — és a (bár szórványosan gazdagodó) irodalom szülték a reformokat, ezeket sürgetve, ugy mint ismét ezek a szakszerű irodalmat létesítették vagy legalább provokálták. Mindezek daczára közigazgatási irodalmunk eddig még mindig oly szegény, hogy taxativ felsorolásával az eddig megjelent idevágó irodalmi productumokuak, t. olvasóink figyelmét legkevésbbé sem kellene kifárasztanunk. Ép azért örömmel kell üdvözölnünk azon mozgalmat, mely napjainkban mutatkozik s melynek czélja a közigazgatás tudományának felkarolása, szakszorü, belterjesebb müvelése s hazánkban való előbbrevitele. Erre látszik utalni azon körülmény is, hogy legutóbb relatív meggazdagodásnak örvend közigazgatási irodalmunk, mert néhány tankönyvön kivül ez év eleje óta még egy külön élénken szerkesztett »Közigazgatás i Lapok* czimü heti szaklap is jelenik meg, mely hivatásánál fogva, mint administratiónk nyilvános lelkiismerete remélhetőleg üdvösen és sikeresen fog működni. Irodalmunkra nézve határozott nyereménynek mondhatjuk Conchának e sorok czimében idézett legújabb művét, mely az utóbbi napokban hagyta el a sajtót, s mely oly kérdés tudományos fejtegetését tárgyalja, mely huzamosb idő óta már nagyban foglalkoztatja az elméket a civilisált Európában, mely a haladásra nézve oly nehezen hozzáférhető Ausztriában is méltányoltatott már, nálunk azonban még eddig terra incognita maradt, — mintha csakjbizony az újkor némely tudományos eszméi ellenében a quarantaine-t avagy a prohibitiv-rendszert alkalmaznók. Nem szükséges mondanom, hogy a közigazgatási bíráskodást értem, mely neme a bíráskodásnak nálunk még kevéssé ismeretes; de talán nagyitok, midőn állítom, hogy »kevéssé«, s szerencsésebben fejezném ki magamat, ha mondanám: épenséggel még nem ismeretes. S ezen semmi csodálnivaló sincs, mert Columbusként Griinw a 1 d Béla') mint legelső hivta fel per tangentem műveltebb köreink figyelmét e kérdésre, mely Kautz Gyula-) legújabban megjelent politikai kézikönyvében először tárgyaltatott extensivebb módon, a mennyire egy kézikönyv szűk tere megengedi, de mindennek daczára összefoglalólag s a kérdést minden oldaláról röviden bár, de prácise megvilágítva. Ezzel kimerítettük az ide vágó hazai irodalmat. Legújabban a közigazgatási L a p o k«3) vették fel programmjukba a közigazgatási bíráskodás nálunk létesítésének kérdését. Hogy ez az űr pótolva s az érzett hiány kitöltve legyen, a budapesti kir. magyar tudomány-egyetem az 1876/7. tanévre szóló jutalomtételei4) közé szintén egyet vett fel, mely e kérdéssel kell hogy tüzetesben foglalkozzék. Mindezeknek előrebocsátását szükségesnek tartottam, hogy az olvasó lássa, miszerint itt oly ') L. Grünwald Béla : Közigazgatásunk és a szabadság. Budapest, 1876. 113. s k. 1. ') L. K a u t z Gyula : Politika. Budapest, 1876. második kiad. 437—443. 1. 3) I. évfolyam mutatványszám. Budapest, 1877. január hó. ') L. u. o. II. A jog- és államtudományi karéi, 4. sz.