Magyar Themis, 1877 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1877 / 20. szám - Az észjog vezérelvei. Értekezés a principium essendi, fiendi et cognoscendi nyomán. Írta Dr. Wekerle László. Budapest, 1877. [Könyvismertetés]

— 161 — veszélyeztet, ha nem létesíthető, mely csak egyes tudatban mint revelatio él, ez eszmét hatásában lépten-nyomon észlelni valóban nehéz arra nézve, ki nem hisz benne a priori, quia absurdum. Szokásos öntudatos fanfaré és szánandó szójáték érv helyett szolgál befejezésül: »A jogot az eddigiek nyomán mint az emberi természetben létezőt bizonyítottuk (!); e létei lehetőségének (!) okadatolását hasonlag csak az emberi természetből meríthettük; a mi pedig egész lényegében egyenesen magából a természetből származik le. az szükségképen természetes is«. Ehhez mi, mint a változatos természet realistikus contemplálói, csak azt teszszük hozzá, -hogy e változatos természetben nem csak az igaz és észszerű természetes, hanem a hamis és balga is. Sőt tudvalevően a természet előszeretettel viseltetik ez utóbbi kategória iránt quoad quantitatem. A második rész az észjog tényéről valamint okszerűségéről és szükségképiségéről szól. A bölcselet minden dologban megkülönböztet anyagot s alakot (37 1.), tehát Wekerle ur is ezt teszi az észjoggal, hogy eszmei belsejéből történelmi külsejét levezesse. »Mikép lett a létező később (t. i. miután mint »magában valamk alaktalanul már egy pár milliárd aeonokon át létezett, legfölebb szerző által lépten-nyomon tett észlelés által zavarva) ténynyé?« (37.1.) Ez a nagy probléma. A megoldás szerzőhöz méltó. Miután a jog létele csak az egyén öntudatában nyilvánul, arra, hogy tényleges jog létesüljön, szükséges, hogy az egyének közti létviszonyokra befolyást gya-koroljon (38. L). Hogy a csak az egyéni öntudatban élő eszme hogy gyakorol ily befolyást, ez épen bizonyitandó lenne; szerző azonban vele bizonyít. Szépen veszi ki magát ez után azon phrázis, hogy az észjog tagadása a sophistáktól ered, mi elég ez állitás (értsd tagadás) helytelenségének kiderítésére (41. I.}. Szegény szerző nem sejti, hogy az ő alanyi álláspontja következetesen az önkény jogára vezet és hogy, ugyanazon praemissákból kiindulva, Gorgias vagy Protagoras következetes logikusok, mert az egyént mérvnek téve, joga egyenlősül hatalmával, Socrates ellenben sophista, mert az alanyból kiindulva, objectiv legfőbb jót nem construálhatni. A tételes jog, mint az erősebb jogának, némi ócsárlása után, mi szerzőtől furcsa, mert hisz szerinte a tételes jog is az észjogból ered, elismeri végre azt mint tényt, körülbelül ugy mint a középkori politikai doctrina a pápa szellemi felsősége mellett elismerte a császár világi hatalmát. A jog létesülése azután a társas életből, il' létre a jogtalan bajaiból magyaráztatik. A társulásból kifolyik a társasági erély és hatalom, mely egyrészt fajfentartási ösztönből, másrészt az emberiség folytonosságának illetve ennek czélszerü rendjének megvalósítása iránti törekvésből ered. Azután a jog még a jogviszonyokból s a jogérzetből is ered. Az eredetre nézve tehát izlés szerint választhatni. »"Wer vieles bringt, wird manchem etwas bringen«. — A társulás alakjai egymásután így következnek: első a szabad társulás (itt van tehát a szerződési tan), második a vérszerinti, harmadik a kötelező társulás, melyből az állam és államszövetség eredt. A harmadik rész (55 — 78. lk.) az észjog megismeréséről szól. Ennek bevezetése némely metaphysikai lélektani tétel. A tudat alanyból s tárgyból áll; az emberrel született egy tapasztalattól független megismerési tehetség (a priori megismerő) stb. Ily a prioristikus ismeretünk van a jogról is (57. L). Itt Voltaire szavait idézhetnők, melyekkel Leíbnitzet az »idées innées« miatt gúnyolta, hogy »kár, hogy a gyermek az anyaméhen kivül azonnal elfelejti e veleszületett eszméket*. A tehetség egyéneknél, népeknél, fajoknál különböző fejlettségű; de rendes körülmények közt (ugy látszik ritkák) a természetes hajlamokat az ész szabályozza és tökélyesbiti (58. 1.); de az észnek helyes itéletünek kell lennie (59.1.). Az esztelen észnek e kizárása után a jogrevelatió edényeibe], szerző megengedi, hogy a jog . % posteriori, tapasztalatból is megismerhető (60.1.). A jogosnak ismérveit Heinecciussal következőkép vallja: legyen igaz, világos és alkalmatos (62. 1.). A könnyű gyakorlati alkalmazás itt tehát jogkellékké avanciroz, holott előbb azt hallottuk, hogy a jog nem törődik megvalósíthatóságával. A jog sarkelve: » Minden cselekedeted legyen emberi rendeltetésedhez méltót (63. 1.), melyet szerző Martini és Schaumann szerint részletez (64. L). Ezután szerző újra a jog ismérveit sorolja fel (65—72. lk.). Első a változhatlanság. Ez az emberi természet változhatlanságából folyik. Azon ellenvetésre, hogy az ember tökélesbül, szerző azt feleli, hogy e sajátság csak az emberi természetnek egy kategóriája, nem maga a természet, mely nem változhat (65.1.). Már a változhatlanság involválja a szükségképiséget, mert a mi változhatlan, annak ellenkezője lehetetlen (!). A további attribútumok, melyek az észjogra, mintegy Istenségre, ruháztatnak, az örökkévalóság, egyetemesség, meghatározott bizonyosság, észszerüség, könnyüteljesités, benső erkölcsiség és sérthetetlenség. A könnyüteljesitésnél azt jegyzi meg, hogy a rosz cselekedet kivétel; eredetileg jónak születünk, csak a család és társaság ronthat el. A sérthetetlenségnél két sorban a büntetés eszméjét oly könnyedséggel vezeti le, melyért ítossi őt irigyelhette volna. Végül a jog fogalomhatározásának nehézségeit emliti meg, melyek eddig legyőzhetlenek voltak, mert sem a kifejezendő tárgygyal, sem a kifejező szavakkal (!) nem vagyunk tisztában. De szerző még sem riad vissza e legyőzhetlen nehézségek elől. Neki ront még egyszer az énDek és nem-énnek: léteit és vagyont, biztosságot és biztosítást forraszt egybe és »a harangöntés sikerült« : »A jog az egyéni léteinek és vagyonnak kölcsönös garantiája egy természetes és észszerű hallgatag ős egyezmény alapján« (77. 1.). Nem volna helyén, itt mindazt megpendíteni, miről szerzőnek sejtelme sincs, és a jogbölcseleti problémák jelen állását vázolni vagy az ideál bölcselet jelentőségét megvilágítani. Nem is lehet kifogásunk az ellen, ha valaki jól érzi magát egy holt tengerben, melyet kastáli forrásnak tart, és ha magyar nyelven rosz értekezést kinyomat. Az elsőt menti azon nyugodt, egyéni természet, mely csak a befejezett, mult világ csendjét kedveli, és irtózik a forrongó, képződő jelennek kételyeitől; az utóbbit mentik — a nagy példák. A mult nagy férfiainak tekintélye mögé állni, eszélyes, ha önálló erőnk s meggyőződésünk nincsen arra, hogy állást foglaljunk a jelen pártok tusájában. A magyar irodalmat pedig egy Don Quixote-tal több, nem teszi tönkre. Legfölebb az emberiség ügye szempontjából sajnálhatni a sok improduktív munkát. Ily egyéni merengő bölcselkedés nem is érdemel elismerést; jutalmát önzőén felveszi az alkotás élvezetében. Oly régi a bölcselkedő szellemnek e neme, mint a népek költői és vallásos kosmogoniái. A chinai bölcsek, a kicsapongó képzeletű braminok, a bus buddhistikus remeték, az egyptomi főpapok annak szálaiból szőtték ragyogó pókhálós tanaikat. E szellem apostolai vándoroltak mint elméleti gladiátorok Hellasban városról városra, győzve Socrates fölött is. Belőle erjedtek Platón magasztos álmai, gyönyörrel bámultatva a peripathetikus és alexandriai iskoláktól a florenczi akadémiáig, az újkori felvilágosodás egyik tűzhelyéig. Áldozatja volt még a nagy stagyrita is, kinek művein a persa s arab főiskolák, a katholikus zárdák és egyetemek másfél ezer évig kérődztek. Oly régi e szellem, mint a halál félelme s örök boldogság hite, a tapasztalat mellőzése s a logika gyűlölése, a hit felcserelése a tudománynyal. A szellemi felszabadult ma is ugy tekint rá, mint nagy felhőre, mely eltakarja legtöbb embertársa elől a napvilágos eget és üdvözöl minden vihart, mely széttépheti. E felhő árnyéka szül ily értekezéseket is ; az olvasással felhagyva, lelkünk könnyül, mintha zárdai cellából kilépnénk szabad ég alá. Dr. Dell' Adami Rezső. JOG-ESETEK:. Az osztrák polg. perrendtartás inaugarálása a legfőbb Ítélőszék által. A »Magyar Igazságügy* f. é. májusi füzetének törvényszéki csarnokában a legfőbb i télőszéknek egy nagy fontosságúdontvénye van közölve, mely szerint »az ősiségi nyílt parancsban a zálogváltási kereset beadására megállapított határidő elmulasztása folytán elenyészett kereseti jog beavatkozási keresettel fel nem éleszthető*. Ezen nagy jetentőségü és következéseiben messzeható elvet a legfőbb ítélőszék II. polg. tanácsa hozta, mely már ez ideig a törvényszéki csarnokot több nagy jelentőségű elvi határozattal gazdagította. Azon ügy, melyben ezen döntvény hozatott, Várady Károly né sz. Gróf Török Etelkának és testvéreinek Gróf Sztáray Tivadar és érdektársai ellen kezdett beavatkozási zálogpere volt, melynek tárgyát az Ungh megyében kebelezett s jelenleg Gróf Sztáray Antal birtokában létező vinnai uradalomnak kiváltása képezte. Ezen uradalmat 1816-ban GrófSztáray Kristóf, beavatkozók nagyatyja, és Gróf Sztáray Vincze, zálögváltókédesatyja, zálogosították el. Az ily módon zálogba adott birtok a két testvér között osztatlan vagyont képezett, s mivel az eredeti szerződés Gróf Sztáray Vincze birtokába jutott, ennélfogva ennek fiai: Tivadar, Ferdinánd és Victor, 1854. april 30-án, az eredeti zálogos szerződés alapján a kiváltási jogot fentartották s a zálogváltási pert, a másik testvér Gróf Sztáray Kristóf egyetlen leányának Gróf Törökné szül. GrófSztárayPaulinának kihagyásával megkezdették. Tárgyalásra megjelenvén a zálogváltó Gróf Sztáray Tivadar és testvérei, miként a zálogbirtokos Gróf Sztáray Antal édes anyja, ezek szép atyafiságosan egymás közt kiegyezkedtek, és Gróf Törökné szül. Sztáray Paulinát mindenből kizárván, a pert abban hagyták. Gróf Törökné szül. Sztáray Paulina grófnő 1866-ban tudta meg, hogy ő a zálogváltási perből kihagyatott s arról is értesülvén, hogy a zálogos perben végső Ítélet még nem hozatott: sértett jogainak érvényesithetése végett az országbirói értekezletben megállapított ideiglenes p r 11 s. 79. §-á b a n visszaállitottmagyarjogintézményt, a beavatkozást, használta fel, sapert Gróf Sztáray Tivadar és érdektársai, miként a zálogbirtokos GrófSztáray Antal ellen folyamatba tette. Ezen per tárgyalásánál ugy a Gróf Sztáray Tivadar, miként a Gróf Sztáray Antal képviselői Gróf Törökné szül. Sztáray Paulina grófnőnek beavatkozási alapkeresetére egy szót sem válaszoltak, sőt azt még taga'! dásba sem vették, s igy az 1868. LIV. t.czikk 73., 158. és 159. §-ai szerint a beavatkozásjogosultságátbeismerték. De még többet is tettek. Azt t. i. hogy a beavatkozók válaszára, melyben beavatkozási jogukat teljesen igazolták, egy szót sem feleltek: ugy hogy a per érdemileg csupán a válaszig terjed s igy rekesztetett be a tárgyalás. Erre azután a beregszászi kir. törvényszék felkerestette a 22 év óta nem folytatott zálogos per iratait, s azt a beavatkozási perhez csatolván, ítéletet hoí zott, melyben a beavatkozásnak helyt adott s indokai között felhozta, hogy a zálogváltók a választ felelet nélkül hagyván, ennélfogva a prdts. 73., 159. és 166. §-ai szerint a beavatkozást beismerés nyomán is meg kellett állapítani. A királyi tábla ezen Ítéletet egészben helybenhagyta.