Magyar Themis, 1877 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1877 / 20. szám - Az észjog vezérelvei. Értekezés a principium essendi, fiendi et cognoscendi nyomán. Írta Dr. Wekerle László. Budapest, 1877. [Könyvismertetés]

— 160 — sarkelvek, a rendszerek oszlopai, önkényes feltevések voltak, melyek tapasztalatból merítve s igazolva nem voltak; bármily logikus erővel függtek is össze azokkal a levezetett conclusiók, bármennyi szemfényvesztő összhang, aesthetikus symmetria emelte is hatásukat, az egész épület a légben állott, minden szellőre eltűnt. Kant, II. Socrates, mint őse, a sophistákat hasztalan ostromolta, hasztalanul rontotta le a metaphysikát in thesi; maga is beleesett eredeti bűneibe s evett tiltott gyümölcséből. Mindig győz az emberek positiv szelleme, melyet soha ki nem elégit a negativ kritika; hasztalanul bizonyítjuk, hogy valami hamis, rút, rosz, hasztalanul, mig igazabbat, szebbet, jobbat nem adunk az értelmi, képzeleti s kedélyi szükségletek kielégítésére. Mint az astrologiát csak az astronomia, az alchymiát csak a vegytan, ugy a metaphysikus vagyis roetempirikus és automorphistikus bölcseletet csak a természettudomány ronthatja le. Ennek módszerét alkalmazza századunk positivismusa, mely a szellemnek s társadalomnak tüneményei összefüggését, változásuk törvényeit, ugy mint az anyagi, természeti tüneményekét kutatja. Az ész önkényének alkotásaiban való hitet /eléleszteni ma tehát valóságos anachronismus. Ezt követi el szerző, kinek az újkori bölcselet létéről sincs fogalma, ki a jogot még isolálva, mint örökeszmét akarja construálni. Szerzőnek egyedüli mentsége, hogy munkája némileg Pauler Tivadar ép oly elmaradt, anachronistikus müvének, »Eszjogi előtanának* mintegy refractora, mely művet ő mindenkor mint a legújabb bölcselet non plus ultraját és saját állításai valódiságának mértékét idéz. Azonban ezen ideálja mögött is elmaradt szerző, mert, mint alább kimutatjuk, azon bölcseletet sem értette meg, melyet ő követni akar, és logikus összefüggésben is fogyatkozást szenvednek állításai. Némi ismertetésül s bírálatunk igazolásául szolgáljanak a következők. Bevezetésül szerző az »elv« és »vezérelv« fogalmát fejti ki. Elv azon adott tétel, mely mint első egy másik alapja, vezérelv azon utolsó alap, mely maga nem folyik más tevényböl, hanem magán a tudomány lényegén sarkal. Már e meghatározás is téves és semmitmondó. Ha az elv más tevényböl folyik, azaz nem vezérelv, akkor az nem első alap; az elv definitiója tehát rosz szemben a vezérelvével. A vezérelv definitiója, hogy a tudomány lényegén sarkal, semmitmondó, mert a tudomány lényege ismeretlen tényező, melylyel fogalmat meghatározni nem lehet. Szerző álláspontjából e lényeg valami örök, állandó, mintegy platóni eszme. E felfogás a helyes, realistikus, organikus felfogással össze nem egyeztethető, mely szerint egy tudomány sarkelvei azon tágabb körű tudomány utolsó conclusióiból folynak, melynek a szűkebb körű tudomány tárgyánál fogva alá van rendelve. Miként a természeti tünemények mind összefüggnek, ugy összefüggnek a tudományok is. Comte, Mill, Buckle, Leves, Spencer stb. érdemei a tudományok organikus rendszerének felállítása körül szerző előtt terra incognita. A helyett tehát, hogy a jogtudomány sarkelveit lélektani, erkölcsi, gazdasági stb. társadalmi tudományok conclusióiban keresné, ő azokat isoláltan, egy egyetemes, száraz, logikus schemában, a jog léte, ténye és megismerése causális progressiójában találja, melyet a vezérelvek kategóriái schemájának nevez. Az első, a lét, eszmei: az existentia v. essentia tehát ideális. Ellenben a valósítás, aténynyé levés (principium possibilitatis vei fiendi) a második, az elsőnek folyománya. Az eszme általános, szükséges, a lét különös, véletlen, puszta lehetőség (possibilitas). E felfogás jellemzi az idealismust szemben a realismussal, mely utóbbi szerint a lét a tényben van, s az eszme csak elvont általánosítás. A lét és tény viszonyából eredő jogelveket szerző ténylegeseknek, a tény és megismerés viszonyából folyókat eszményieknek nevezi. E kategorizálás az ő szempontjából is helytelen. A megismerést neki helyesen nem lehetne a véletlen, különös tényekre, hanem csak közvetlenül az eszmei lényegre alapítania. Hogy szerző hogy mondhatja ezek után egyszerre : »hogy az észjog vezérelvei alatt értjük a jog léte, ténye s ismerete körüli elraéletéket* (8. 1.), azt logice magyarázni nem lehet, miután az elmélet közönséges értelmét föltéve, előbbi állításaival ellenkezik, az elmélet különös fogalmát adni pedig elmulasztja. A jog vezérelvei kategóriáiból s »a jognak mint ilyennek* természetéből »önkényt látszik folyni* (t. i. szerzőre nézve) a jogi vezérelvek uj osztályozása. A meddő, képtelen eljárást jellemzi a most következő passus: »Ha az észjog lételének bizonyításánál, úgymond szerző, a jog lényegébe mélyebben (tehát e lényeg különböző mélységgel bír) behatunk és ezt az ember természetével párhuzamba teszszük, akkor csaknem (ez problematikus) önkénytelenül (talán önkényesen ?) az észjog lehetőségének, mint általánosnak, valamint az észjog természetességének, mint különösnek, kifejtését elkerülhetlennek kell tekintenünk«. (8. 1.). Ezt tehát el nem kerülhetjük. A boskói becsempészés már megtörtént, bár siker nélkül, mert észrevétele is elkerülhetlen; becsempészve van ugyanis a később mindenre szolgáló Deus ex machina, az »ember természete«, ismét egy x, melyet tetszés szerint bármivel mint állítólagos egyenértékkei, helyettesithetünk, mi szinte »csaknem önkénytelenül elkerülhetlen*. Ugyanazon alapon az észjog tényét tárgyalva, mond szerző, természetszerűleg ki kell emelnünk az észjog létesült valóságát, mintáitalánost, és kételhetlen szükségességét, mint különöst. Végre az észjog megismerését tűzve kimerítőbb feladatul, az észjog alanyi s elvont megismerhetését és tárgyi, összetes megismerhetőségét kell megkülönböztetnünk (9. 1.). Itt tehát változás kedveért az általános a való s a különös a szükséges. Ezután szerző különbséget tesz a principium possibilitatis, existentiae et cognitionis s a principium essendi, fiendi et cogeoscendi közt, az utóbbit mint szabatosabbat magáévá tévén, melynek alapján a jogszerű és jogellenes ismérvei legrendszeresebben feltalálhatók (9. 1.). Csak mellesleg jegyezzük meg, hogy itt egyszerre felcserélte a párhuzamban a possibilitás és existentia helyét, nem tudni, önkénytelenül-e vagy sem. Az elméleti elvekről áttér szerző a gyakorlati főelvre. »mely az embert jogainak érvényesítésére készteti, s különféle szerzőknél különféle eredményekhez vezet*. Ezt illustrálja Hufeland, Garve, Hoffbauer, Schmalz, Heineccius nézeteivel (9—12. 1.). De már Koehler Henrik jenai jogtanái 1738-ban megjelent természetjogi munkájában üdvözli saját elmélete alapjának lefektetöjét, melyet Martini már a fenti hármas osztályzásig előrevitt. Krugon keresztül, ki még szabatosabb Martininál, eljutunk végre a nagy gondolkodók sorában az »ujabb kori nézlet« kifejezőjéhez. Dr. Pauler Tivadarhoz (13—15. lk.). Szerző ezután még egyszer visszatér szellemi ősére, Martinira, és magyarázza elmélete kitűnőségét (16—18. lk.). E hálás törekvésben azonban nagy szerencsétlenség éri szerzőt, illetve bölcsészi legitimátióját, mennyiben a »dolognak mint Ding an sich-nak első oka kereséséről* beszél. (16. 1.). Kanttól sőt Berkeleytől kezdve minden idealista bölcsész ezért kitagadná őt mint tudatlan szentségtörőt; mert a Ding an sich semminek sem okozata, hanem csak okozó lehet, körülbelül ugy mint a theologusok Istene, kinek e Ding an sich valóban szülöttje, bár fellázadt apja ellen, mint egykor Zeus fellázadt Chronos ellen, és mint a metaphysika, az »ancilla theologiae«, fellázadt volt úrnője ellen, bár az örökölt babonát le nem rázhatta magáról. Szerző ismeri tehát még a Ding an sich-nak, ezen ős oknak is okát és oly »nyugodtan mondja ki e nagy szavat*, mintha jó napot mondana régi ismerősnek. A Ding an sich első oka, ugy mond, (tehát ennek pláne több ascendenseitismeri) kétségtelenül a Ding an sich állományában lelhető fel, hol mint alaktalan, kifejezéstelen tényező adva van, s adva lehet a nélkül, hogy szükségkép alakot vagy kifejezést kellett nyernie (16. 1.). És minden, mi létesül, alakot nyer. szükségkép ez ősállományból ered. Ez első tényező (az önmagát teremtő chaos) — halljuk a nagy szót! — az ember természetében gyökerezi' azon képesség, mely kifejezést nyer tudatában (őewusstsein), mely az embert fogalmak alkotására, a jó és rosz, jogos és jogtalan megkülönböztetésére képesiti. — Itt tehát szerző a subiectiv idealismus lobogóját húzza fel s e lobogó alatt vezet be értekezésének első részébe az észjog lételéről. Az észjog léte az emberi cselekvés-szabadságból folyik; a jog az erkölcsileg lehetséges; az ember értelménél fogva önczél, személy, mert maga. állapítja meg czélját, stb. Eféle kopott trivialitások tálaltatnak elénk az első részben, a régi sophistikus érveléssel. E mellett szerző majd Hegellel az ész létét s jog lényegét azonosítja (21. 1.), majd Krauseval a jogot az élet feltételei fentartására s biztosítására rendelteti (25.1.), majd Fichtével az én és nem-én elméletét kifejti (21—23. 1.). Azután megint közbe szövi Weinholtz csirázási elméletét »aus dem was regt, das Recht* — (24—25. lk.) s megjegyzi, hogy »a jog mint csira már születéskor létezik* (25. 1.). Ezután a cselekvések következetességének és a személyek megbízhatóságának szükségességét érinti (26. 1.), mire ismét az én és nem-én éjjelébe sülyed. Az én, az alany mindig változó, a nem-én, a tárgy mindig változatlan; az alany képzelme csak a dolgok alakját, nem állagát változtathatja meg (26. 1.), stb. Ezután rábukkan még egy feledett jeles észjogászra Ehemius Kristófban a XVI. századból (28. 1.). Ettől Kantra ugrik át, kinek vívmánya annak igazolása, hogy a létei elsőbbséggel bír a létesítés fölött (29. 1.). Az én és nem-én s a tudat erre ismét combináltatnak az észjog létele vezérelvének szülése végett. A cselekvények a jog tudatán mérve állandóan minősíttetnek s így lesz tárgyilagos jog (3i~. 1.). A jog lételének vezérelvét az emberi természetben találjuk (31. 1.); csak az emberi tudat nem igényel ugyanis bizonyítást, mert önmagát szükségkép már létezőnek s lehetőnek tételezi (30. 1.). Ezen, részben a stoikusok, részben Descartes óta nem ismeretlen dolgok mellett Kant önzési elméletét is újra halljuk, mely szerint a jogost azért teszszük, hogy más is tegye (32. 1.); az én ugyanis kénytelen magához hasonló nem-ént tételezni, mi által az egyén fogalmát képezi, mint szerző előtt Fichte is már vélekedett. Az észjogtudomány, melynek lehetősége szinte önkényt következik e csodás praemissákból (persze hozzájuk méltó is azután ez önkénytes), az erkölcsi lehetőségek s feltételek tudata, mely által megismerjük, hogy kell az akaratszabadsággal a cselekvésszabadságot összhangba hozni. (33. 1.). Vannak tudományok, mond szerző, melyek tárgyait az ember szellemi tehetségei eddig nem birták meghatározni, noha e tárgyak létele s valósága lépten-nyomon észlelhető. Ilyen a bölcselet. »A magában valami-nek (Ding an sich) legelső kezdetéről való igazság eddig kideríthető nem volt* (33. 1.). Itt már árad eredeti eszméktől szerző lelke, mit a magában valami-vei lépten-nyomon való találkozásának kell tulajdonitanunk. Mint ez ősoknak előbb mélyebb rétegeiről és többrendü okairól emlékezett meg, ugy itt pláne »1 e g e 1 s ő (!) kezdetének* problémáját veti fel! De az ő szellemi tehetsége sem szerencsés a meghatározásban, midőn per analógiám a természettudományban tárgyalt, bár ismeretlen erőket (delejesség, villanyosság) emliti fel. Szerző talán Aristotelesből tanult természettant, hogy nem tudja, miszerint ez erők mozgás alakzatai s hogy a térváltozás érzékelhető, ismert, szellemi tehetségünkkel fölérthető. Csak mindent személyesítő metaphysika tekinti ezen erőket valami ismeretlen lényeg kifolyásának, mint a naiv néphit minden természettünemény fajt istenesitett. A positiv természettudomány ellenben beéri az adott tünemények ismeretével s az erők neve alatt bizonyos processust, tünemények összfoglalatját érti, nem pedig valami titokszerü ö$ okozót. De ha szólhatnánk is azon erők létokairól,, mint végre az emberi ész hajlama, a causális progressiót in infinitum folytatni, azt lehetővé teszi, mégis nagy különbség maradna: mert az okozott tüneményeket itt érzékeljük, ellenben az örök ész' jog eszméjét, melyet szerző szerint lételében nem