Magyar Themis, 1877 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1877 / 17. szám - A tűzrendészeti és a tüzbiztositási ügynek reformja Magyarországon. [2. r.]

— 136 — szerint nagyon tartunk attól, hogy a tűzbiztositási ügy szervezése, bármily teljesen és tökéletesen oldotta is meg az uj kereskedelmi törvénykönyv ezen problémát a szabad verseny és a magánjog szempontjából, a mi viszonyaink között, a remélt hatásokat főként azért nem lesz képes nyilvánítani, mert a vidék házbirtokosainak túlnyomó többsége a biztosítási ügy által részére kinálkozó előnyöket nem eléggé méltányolva, magát attól makacsul távol tartja. Hogyha részünkről az építkezési, tüzrendészeti és tűzoltási ügynek a biztosítási ügy kérdésével egybefüggésben, az országos törvényhozás szempontjából egységes szabályozását, mint szükségességet hangsúlyozzuk, sem azt nem értjük ez alatt, hogy a három rendbeli anyag egy törvénybe szorittassék, sem nem jut eszünkbe azt kivánni, hogy p. o. a megalkotandó építkezési törvény csupán csak a tűzveszély elhárítására czélzó intézkedésekkel foglalkozzék, s ama követeléseket, melyeket hozzá a közbiztonsági és közegészségügyi rendészet intéz, talán egészen elmellőzze. Midőn építkezési, tüzrendészeti és biztosítási ügyre vonatkozó törvények létesítéséről, valamint ugyanezek foganatbavétele és illetőleg követése iránti gondoskodásról van szó, nézetünk szerint ez mást nem jelent, mint egyik főfontosságu közszükségletnek eleget tenni, azaz az állampolgárok vagyonát fenyegető kár ellenében, kellő óvó s elhárító intézkedéseket tenni s ezeket működésben fentartani. Egy építkezési törvény czélja (a fön emiitett közbiztonsági és egészségügyi rendészet követelményeinek teljesítésétől eltekintve) a tűzveszély elhárítása. De mivel a legczélravezetőbb építkezési rendszabálynak legkövetkezetesebb keresztülvitele, nemkülönben a gyújtogatás ellen hozott legszigorúbb törvények a tűzesetek támadását teljesen soha sem akadályozhatják meg, tehát ebből szükségképen a rendőrségnek egy további tevékenysége következik, tudniillik egészen természetesen keletkezik a tüzrendészeti és a tűzoltási ügy, melyek közül az előbbinek feladata abban áll, hogy az épületek tűzveszélyes voltán kívül eső, más egyéb tűztámadási okok elhárítását, s a tűzoltási segélynek rendszeres szabályozását eszközölje, s az utóbbinak czélja az leend, hogy a pusztító elemet, mint jól felszerelt és mindig készen álló ellenfél, lehetőleg meggyőzni törekedjék. Végre a tűzbiztositási ügynek hivatása abban áll, hogy a tűzesetek által keletkezett gazdászati károkat újból és pedig lehetőleg gyorsan és tökéletesen kiegyenlítse. Bár legkevésbbé sem kételkedünk azon, hogy már egy jó építkezési törvény, magában véve, a tűzveszélyek nem egy támadási okát szintén elhárítani képes lehet, vagy hogy egy erősen kifejlődött s az egész országon elterjedt biztosítási ügy nagyon sok gazdászati kárt kiegyenlíteni birhat, mégis az olyan véleményt, mely egy észszerűen berendezett tűzoltási ügy- és intézménynek magas jelentőségét félreismerve, az egyedüli súlyt a biztosítási ügy kielégítő szabályozására fekteti, csupán csak egyoldalúnak kell kijelentenünk. Minden bizonynyal egy jól szervezett tűzrendészet, hogyha az ország minden községeiben valósággal feltalálható s tevékenyen működik, már magában véve is sokat tehet. Azonban mégis világosan áll az, hogy a jól szervezett építkezési ügy, valamint az elővigyázati intézkedések jól kifejtett rendszere, mely a rosz akaratú, vagy pedig a hanyagság általi gyújtások ellen törekszik, csupán csak korlátolja és megkönnyíti a még mindig szükséges tűzoltási segélynek hatását; mig ellenben az utóbbi, czélszerü berendezés és szervezet mellett, a biztosítási ügynek mértéken felüli terheltetését, a kár lehető alábbszállitása által, meggátolni alkalmas. Hogy az építkezési és tüzrendészeti ügy szervezésénél valóban országos érdek forog fen, melynek végleges és czélravezető szabályozására csakis az országos törvényhozás van és lehet hivatva, arról a tudomány és a gyakorlati tapasztalatok álláspontjából napjainkban már alig lehet kételkedni, vagy illetőleg ez ma már alaposan el nem vitázható, s csakugyan ezen állítás helyességére vonatkozólag a mi országos viszonyaink tekintetéből is, a belügyminisztérium 1868. évi september hó 4-én 4209. sz. a. kelt intézvényének következő szavaiban: »Mi végből addig is, mig az épitkezési és tűzkár elleni rendszabályok megállapítása iránt folyamatban levő tárgyalások alapján a törvényhozás e részben véglegesen intézkedni fog, stb.« határozott megerősítést vélünk találhatni. Továbbá az építkezőknek az építési dolgok körüli korlátozásai, még pedig különös tekintettel a közérdekekre, már eddig is oly sürüen s városokban s falukon annyira általánosan szokásban voltak, hogy folytatólagos messzeterjedő korlátozások is, jelesül egy országos épitkezési törvénynek épen a mi viszonyaink között kívánatos azon iránya és törekvése, miszerint a vidéken szintén szilárdabb építési modor behozatala, megfelelő szigorral lassankint kezdeményeztessék, alig fog heves és tartós ellenkezésbe ütközni. Ellenben egy jól szervezett tűzoltó-intézmény számára elengedhetetlenül szükséges feltételeknek kényszer utjáni létesítése, kétségkívül sokkal általánosabb s mélyebbre ható ellentmondást fogna előidézni. Ugyanerre vonatkozólag létesítendő intézkedések megkívánják, hogy ugy az egyesek, mint a községek szabadsági és vagyoni körébe érezhetően belenyúljunk, s bár ennek egy czélravezető tűzoltási ügy szervezése érdekébeni szükségességét, minden szakférfiúnak egyhangú ítélete szerint kérdésen kivül állónak vehetni, mégis az érdekeltek ezt a megkívántató készséggel beismerni nem akarják. Részünkről ez időben különösen az eddig fenállott intézkedéseknek következetesen tanúsított kedvezőtlen eredményeiből vont ép oly számos mint elvitázhatlan tapasztalatokból okulva, sok és messzeterjedő igényeket támasztunk egy jól rendezett tüzrendészeti és tűzoltási ügy irányában, jelesül a rendészettől e tekintetben négyféle tevékenységet kívánunk: 1. mindenekelőtt gondoskodni kell arról, hogy a tüzesetek keletkezése, a mennyire csak lehet, elhárittassék; bünfenyitő törvények, épitkezési és tüzrendészeti szabályrendeletek; 2. meg kell tenni előlegesen a szükséges intézkedéseket, hogy a tüzeseteket meggyőzni s elfojtani lehessen, még pedig ezen intézkedések két rendbeliek: a) czélravezető tűzoltási eszközök, (vízvezeték, víztartók, vízkészlet, tűzoltó-szerek); b) katonailag szervezett tűzoltó-karok. 3. A kitört tűz eloltása (mindenkori készenállás, különösen éjjel, a tűz ellen; a tűzoltó-személyzetnek lehető gyors és tökéletes allarmirozása, az erre szolgáló távírda, vagy harang, vagy kürtjelzések által; minden az oltási munkánál résztvevő egyénnek egy egységes, szakértelmes vezérlet alá helyezése); 4. a tűz utáni intézkedések (a tűz helyszínének őrzése; nagyobb tűzesetek után, a leégettek elszállásolása s egyszersmind élelmi szerekről való gondoskodás: a tűzoltó-szerek pontos megvizsgálása, valamint ezeknek megint azonnal jó karba való helyezése; minden egyes tűzeset keletkezési oka iránti vizsgálattétel, s a vétkesek megbüntetése ; nem különben a tűzoltásnál felmerülő különös érdemek megjutalmazása). Mindezek után a tüzrendészeti és tűzoltási ügyre vonatkozó positiv javaslatainkat jelen fejtegetéseink végére tartván fen, ezúttal a biztosítási ügy megbeszélésére térünk át, mely behatóbb tárgyalást látszik érdemelni azon okból, mert egyrészt a fölvetett kérdés fölött: »vajon állami biztosítási kényszer, vagy pedig szabad verseny legyen-e ?« még az irodalmi vita befejezve nincsen, s másrészt épen ezen kérdés, részint irodalmi dolgozatok, részint pedig a biztosítási ügynek törvényhozásunk részéről történt szervezése által, mintegy előtérbe helyezkedett. Hogyha a tűzkár elleni biztosítás ügyét kizárólag csak a tételes jog szempontjából kellene megvilágítanunk, akkor megelégedhetnénk azzal, hogy kereskedelmi törvénykönyvünknek a tűzkárbiztosításról szóló paraphrasisát adjuk, s egyúttal esetleg tekintettel legyünk más, külföldi kereskedelmi törvénykönyvek meghatározásaira is. De mivel feladatunk abban áll, hogy a tüzkárbiztositásra nézve hazánkban kibocsátott szabályzatokat a nemzetgazdászati politika álláspontjából méltányoljuk, tehát minden méltányosan gondolkodó egyén alig fogja feltűnőnek találhatni, hogy egy oly nézettel merészkedünk a nyilvánosság elé lépni, mely, ha talán azon kedvezőtlen sorsban is részesül, miszerint nem épen a jelenleg uralkodó áramlat irányában mutatkozik; mégis a maga számára azon becsületes törekvést kívánja igénybe venni, hogy a tényleg fenálló bajok őszinte megbeszélése által ezeknek elhárításához valami kevéssel hozzájárulhasson. Ugyanezen kérdés megítélésénél sokféle mozzanat jő tekintetbe, s már magában véve azon körülmény, hogy eme kérdés a szakféríiak körében évtizedek óta beható vitát keltett, kapcsolatban azon elvitázhatatlan ténynyel, miszerint az állami biztosítási kényszer nem egy olyan európai ország, ban, mely magasra fejlődött gazdászati culturának örvend, még ez időben ténylegesen fenáll, valóban megköveteli azt. hogy a biztosítási kényszer mellett és ellen felhozott okokra nézve taglalgatásba bocsátkozzunk. Kölcsönösen segélyző egyletek, hogy a pusztító balesetek súlya ezek által az egyesről, kire nézve az elviselhetetlen volna, többekre áthárítva felosztassék, legkevésbbé sem mondhatók uj gondolatnak. Ha a középkor biztosító intézeteit a jelenkoriakkal összehasonlítjuk, megtaláljuk a testület és társulat közötti ismeretes különbséget. Amott a tagok mint személyek állanak együvé, itt csupán csak mint bizonyos tőkék képviselői, s csakis meghatározott és pedig középszámitás szerinti veszélylyel szemben. Ugyanezért amazok csekély terjedelműek, s többnyire helyiek ; ellenben emezek nagy birodalmakra, sőt az egész föld kerekségére kiterjeszkedhetnek. Amazok rendszerint egyenlő tagokkal bírnak ; ezek körülölelik a legkülönbözőbb osztályú 1 egyénedet is. Mig tehát azok egészen saját maguk kormányozzák magukat, már ezeknek alapszabályra, mesterséges díjjegyzékekre s külön hivatalnoki személyzetre van szükségük. Miként egyáltalában az absulut monarchikus rendészeti állam a középkor és az ujabb kor között mintegy a hidat képezi, épen ugy a középkori biztosítási ügytől az ujabbkorihoz való átmenet, legtöbbnyire az állami biztosítás által eszközöltetett. Magyarország tudomásunk szerint azon országok közé tartozik, hol az állami biztosítási kényszer keresztülvitele komolyan soha kísérletbe sem vétetett. Legfölebb az ország néhány helyhatósága kebelében, a tűzkár elleni kölcsönös biztositásnak egy kezdetleges nemére akadhatunk, melyre vonatkozó intézkedések a falusi lakosságot, a leégett házak ujonnani felépítése alkalmából, kölcsönös segélyezés utján, tetőre használható szalma kiszolgáltatása, vagy fuvarbeli és kézi szolgálatokra kötelezték. A mi még azután hiányzott, részben az állami, uradalmi, vagy községi erdőkből, ingyenes fának kiszolgáltatása, részint pedig »menedéklevelek« osztogatása és gyűjtések utján lett beszerezve. Vajon a fenemiitett s a tüzkárbiztositási intézmény meghonosítására czélzó kísérletek, mig másutt ugyanezen ügy a mondott kezdetből jelentékeny tökéletességre tudott vergődni, miért nem vezettek nálunk eredményre? ennek fejtegetése ezúttal érintetlenül maradhat; jelenleg csupán esak azon tényre utalunk, hogy még a kölcsönös biztosítási intézkedések érintett kezdetei is ma már majdnem egészen eltűntek, s hogy ez idő szerint nagyobb tűzeseteknél is, a baleset által sújtottak gyakran községi elöljáróságaik részéről menedéklevelekkel ellátva, helyről helyre vándorolnak, hogy szegényes alamizsnát gyűjtenek. Tehát ebből azt láthatjuk, hogy a mi törvényhozásunk és kormányunk a biztosítási ügy terén is a »laissez faire« elvét követi s legújabban a magánvállalatok lépnek sikra, hogy a biztosítási szükségletet kielégítsék. Minő sikerrel ? ez ki fog tűnni fejtegetéseink további folyamából. Habár nem lehet is tagadni azt, hogy a szabad verseny elve, a közgazdászat terén, már nem egy győzelmet aratott, s hogy joggal lehet némely culturai előhaladást épen ezen elvnek tulajdoni-