Magyar Themis, 1877 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1877 / 15. szám - A részvényes kártérítési jogáról

— 120 — vényes kérné kárának megítélését, és igy kellene a társaság feloszlásakor mindenekelőtt minden részvényesnek a kárösszegből reá eső részt kiadni, mi megint nem volna egyéb mint a társasági vagyon aránylagos felosztása, mely felosztás a nélkül is eszközöltetik, mondom, eltekintve ettől, ellenkeznék ezen eljárás a keresk. törvény 147. és 163. §-aival. Ugyanis a keresk. törvény 147. §-a szerint a részvénytársaság alaptőkéje egyenértékű részvényekből alakul ; ha pedig megengednők, hogy egyes részvényesnek részvényére külön összeg megítéltessék, akkor ezen részvény tényleg nagyobb összeget representálna,mint a többi nem perelt részvények, és a részvények megszűnnének egyenértékűek lenni; felesleges említenem még, hogy ez által a részvényekkel való kereskedés teljesen lehetlenittetnék. Ellenkeznék a keresk. törvény 163. §-ával, mert ezen törvényszakasz szerint megint minden részvényest a társasági vagyon aránylagos része illeti, a mi azonban megszűnik, ha az egyes részvényesnek, aránylagos részén felül akármit is megítélünk. Mit és mily összeget követeljen tehát a részvényes kár esetében a társaságtól ? Hogy ezen kérdésre megfelelhessünk, szükséges, hogy nem csak a törvény egyes intézkedéseit, hanem az intézkedések szerves összefüggését és a részvénytársaság természetét szemügyre vegyük. A keresk. törvény 174. §-a feljogosítja ugyan a részvényest, a társaságtól < kártérítést követelni; kérdés azonban, meddig terjedjen a részvényesnek ezen joga? milyen és mily természetű kárát követelheti a részvényes a társaságtól ? A részvényes mint olyan kétféleképen károsulhat. Károsulhat a részvényes az által, hogy a társaság megkárosult, és igy a társaság vagyonával a részvényes aránylagos része is csökkent, de károsulhat egyedül mint részvényes is a társaság kára nélkül amúgy, hogy a társaságnak a részvényes kárával haszna támad. Igy pl. ha a társaság vagyonának egy részét elvesztette, károsult a részvényes az által, hogy a társaság vagyonával az ő része is csökkent, de ha a közgyűlés az évi tiszta nyereményt a részvényesek közt fel nem osztja, hanem azt alapszabályellenesen a tartalékalaphoz csatolja, akkor a társaság a részvényesek rovására gazdagodott és a részvényes károsult. Azon kárt, melyet a részvényes az által szenvedett, hogy a társaság megkárosult és a társaság vagyona csökkent, a részvényes a társaságon nézetem szerint nem követelheti. Nem követelheti, mert a kárösszeg nagysága az egyes részvényesre nézve meg nem állapitható, a tényleges kár, miután a kárösszeg máskülönben csak a részvénytársaságnál maradt volna, az egyes részvényesre ki nem számitbató. Nem követelheti a részvényes ezen kár megtérítését, mert a keresk. törvény 163. §-a szerint a részvényes csak a tiszta haszonra tarthat igényt, a mi kizárja azt, hogy a társaság káránál maga részére akármit is követelhessen, és nem követelheti, mert ez consequenter a részvénytársaság vagyonának részbeni felosztásához és az egyéb fent ecseteltem visszásságokhoz vezetne. Az ily kárának megtérítését a részvényes nem a társaságtól, hanem a törvényellenes határozatot foganatosító igazgatóságtól és a majoritás tagjaitól követelheti, a hol ezek is a kárösszeget nem a részvényesnek vagy az egyes részvényeseknek fogják fizetni, hanem fizetni tartóznák azt a társaságnak mint első sorban megkárosultnak, és pedig ez utóbbinak azon egész összeget, melylyel a társaság eljárásuk által megkárosult. A társaság vagyonából a részvényes a keresk. törvény 163. §-a szellemében és a dolosr természete szerint csak * • 1 azon kár megtérítését van jogosítva követelni, a melylyel a társaság az ő rovására gazdagodott, és a melyből a társaságnak az ő kárával tiszta haszon származott. Ezen összeg kiszámításánál és megállapításánál a fent előhozott nehézségek is mind nem léteznek. Dr. Wittmann Mór. Igazságügyi levelek. XIII. (o.) A magyar jogászság szomorú állapotának ezer okai közül néhányat mi is elpanaszoltunk már. E lapok azon olvasói, kik az illető czikkeket figyelemre méltatták, tudják azt is, hogy mi a sülyedés főokát társadalmi viszonyainkban keressük s hogy ehhez képest az orvoslást is a társadalom utján és ez által tartjuk egyedül lehetségesnek. Elmondottuk, hogy erős társadalmak, milyenek az angol és a franczia, a jogászok rendjét mindig kiváló tiszteletben tartották, s a »Justinianus honores« példabeszéd a karunkat megillető kitűnő állást népszerűvé is tette. A római törvényhozásnak örökös diszére szolgál azon lapidaris emlék, melyet törvénykönyvében (Dig. I, 2 de origine juris) jogászainak emelt; s a magyar igazságügyi politika, mely az ügyvédek hatáskörét mesterségesen megszorítani törekszik, nehezen állja ki a versenyt a praetor bölcsességével, ki mondá: Si non habebunt advocatos, ego dabo (1. 1. §. 4. D. III. i.). Nem szükség mondanunk, hogy a mi társadalmunk nem áll azon magaslaton, mely a jogászi hivatás fentjelzett felfogására a kellő perspektívát nyújtaná. De az igazság megkívánja, hogy kimondjuk azt is, miszerint jogászságunk édes keveset járul hozzá, hogy a közvélemény tiszteletében azon polczot elfoglalja, melyet a valódi érdemtől tartósan megtagadni nem is lehetne. Legsajátabb érdekünk követelné, hogy a társadalmat hivatásunk fontosságáról és méltóságáról felvilágosítsuk; de a helyett hogy ezt tennők, kárhoztatandó indolentiával tűrjük a műveletlen tömeg és az annak ize szerint iró feuilletonista gőgös lenézését, a pharizeus álnokságával gondolván magában mindenki, hogy hisz ő mindenesetre a »dicséretes kivételeknek* egyike. Ha egyes ember vállalkozik arra, hogy az uralkodó hangulatot megváltoztassa, czélját valószínűleg nem fogja elérni, mert arra az egyes erő elégtelennek fog bizonyulni. De nincs okunk kétségbe vonni, hogy megküzdhet e feladattal az egyetértő elemek szövetkezete. Nincs állami vagy társadalmi czél, melynek valósításánál századunk e culturtényezője közre ne működnék, s a ki a magyar irodalom történetét ismeri, tudja, mily fontos szerepet játszanak abban még a fesztelen, szoros organisatio nélkül működő írói egyesületek is. A magyar jogászság jelenlegi állapotát nagyrészt az okozta, hogy a társulás eszméjét felkarolni képes nem volt, hogy a magyar társadalomban sem hajdanában mint »rend« vagy mint >czéh« vagy mint »hierarchia«, sem ujabban a kor szervezkedési eszközei segítségével organismussá tömörülni nem tudott. Azért valóban hazafias kötelességet teljesítenek azok, kik, megbirkózva a kedvezőtlen körülményekkel, e halálos pangás közepette, arra szánják el magukat, hogy a jogászság számára bármily kis dimensiókban is, társadalmi középpontokat létesítsenek. Annakidején e lapok jelezték, hogy Budapesten jogászkör alakult, mely a tudományos művelődés mellett a társadalmi tevékenységet is felvette programmjába. A téli idény folyamában hetenként értesültek olvasóink arról, hogy a jogászkörben előadás tartatik, s a dolgozatok némelyikével volt alkalmuk a »Themis< utján meg is ismerkedni. Ma, midőn a kör téli évada véget ér s lapunk másik rovatában egy kis tevékenységi kimutatással találkozik az olvasó, nem időszerűtlen foglalkozás, s talán némileg a közügy érdekében is van, ha elmondunk egyet-mást arról, a mit a jogászkörben rövid néhány hónap alatt tapasztaltunk, mennyiben felel meg az eddigi eredmény a várakozásnak s mily reménynyel lehetünk a jövő iránt. Azon körülmeny, hogy lapunk e körrel összeköttetésben áll, nem fog elfogulttá tenni, de nem is ment fel azon publicistái kötelesség alól, hogy elismerést nyilvánítsunk az iránt, a mi benne hasznos és életrevaló. Magyarországon minden uj dolognak két akadálylyal kell mindjárt eleinte megküzdenie: a közönynyel és a kicsiny léssel. A visszavonult, zajtalan munkálkodás közöttünk még nem annyira kedvelt, hogy már magában véve számithatna pártolókra. Még nem szoktunk hozzá nagy dolgoknak kis dimensiókban kezdeményezéséhez; türelmetlenek vagyunk s nem elégedünk meg a dolgok természetes növekvésével. Mikor az eszme megfogamzik, fegyelmezetlen phantasiánk már annak uralkodó tetté váltában kéjeleg; mikor az alapokat kellene leraknunk, nyugtalanul lessük a pillanatot, midőn az épület tetejéről fogunk büszkén széttekinthetni. Ha e türelmetlenség fokozná bennünk a tetterőt, élénkítené a munkakedvet: bizonyára nagy áldásnak tekinthetnők; de a tapasztalat mutatja, hogy rendesen odavisz, miszerint siettetjük az eredményeket. Igy azután hiányzik tevékenységünkben a czéltudatos egymásután, eljárásunkat hamarkodó hysteronproteron jellemzi, s a nagy szabású kezdetet nem ritkán szégyenletes kudarcz követi. Nem helyeselhetjük elég hangosan a jogászkör kezdeményezőinek azon tapintatos eljárását, hogy a szerénység határai között maradva, a társaság számára közel fekvő czélokat tűztek ki, azok felé egyelőre csak az egyesületen belül, külső hatásra való számítás nélkül törekedtek. Tudták az illetők, hogy az erős meggyőződés, bármi szük körben verjen is az gyökeret, saját expansiv erejénél fogva mind szélesebb tért hódit magának. A fenálló rosz eltávolítására használva, néhány lelkes ember meggyőződése idővel vulkánszevü erővé fokozódhatik, mely ellenállhatlanul szétrobbantja az előítéletek sziklatömegét; ha pedig uj eszmék terjesztése tűzetik czélul, e meggyőződés olyan, mint a jelentéktelen hódarab, mely lassanként lavinává nő. Hogy a jogászkör első saisonja már is érlelt ily meggyőződéseket, abban nem kétkedhetnek azok, kik az összejöveteleken csak néhányszor is résztvettek. Vajon a hatás olyan lesz-e, a milyen kívánatos, az a jövő kérdése, mely elé vágni nem akarunk ; de annyi bizonyos, hogy szerényebb mértékben e hatás már jelenleg is észlelhető. A helyes önmérséklet jelének veszszük a tár-