Magyar Themis, 1877 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1877 / 12. szám - A részvényes jogai szemben az igazgatóság felelősségével

— 90 — Meg kell adni a részvényesnek a kereseti jogot, mert különben nem volna módjában a közgyűlés akarata ellen az igazgatóságot felelősségre vonhatni. Nem tartom ugyanis észszerűnek 1. hogy lehessen valakit perlekedésre, kereset inditásra kényszeríteni. Nem tartom helyesnek, hogy azon társaság, mely kijelenti, hogy ő károsítva nincs, mely közgyülésileg kimondja, hogy az igazgatóság helyesen, törvényesen és akarata szerint járt el, az igazgatóságot ezen általa helyeselt tettből perelhesse vagy annak beperlésére kényszeríttethessék. Sőt én azt tartom, hogy a társaság az ily perben már az oknál fogva pervesztes lesz, mert az igazgatóság eljárását jóváhagyta, esetleg egyenesen megparancsolta. De tegyük, hogy a társaságot az ilyen per megindítására kényszeríteni lehetne és ez a pert meg is inditja. Igaz-e, hogy akkor az egyes részvényes, — ha megtagadjuk tőle a felperességet — a társaság perébe beavatkozhatnék? Nézetem szerint nem, mert a prts 72. §-a megkívánja a beavatkozótól, hogy jogközösségnél vagy törvénynél fogva felperesi minőségben érdekelt legyen, vagyis szükséges, hogy a beavatkozónak ugyanazon kereseti joga ugyanazon jogalapból mint felperesnek legyen, és szükséges továbbá a felperesi minőség is. Dr. Neumann ur szerint a részvényesnek kereseti joga, felperessége nincsen, szerinte a részvénytársaság az igazgatóságot a közöttük fenálló meghatalmazási viszony alapján vonhatja perbe, — a részvényes nem. Hiányzik tehát a részvényesnél ugy jogközösség, valamint a felperesi minőség is, ennélfogva a részvényes e két kellék hiányában a részvénytársaság keresetébe be sem avatkozhatnék. A beavatkozás lényege szerintem nem fekszik abban, hogy a beavatkozó törekszik az alperes ellen folyamatban lévő pert felperessel együtt vinni, hanem abban fekszik, hogy a beavatkozó a peres jog egy részét magának mint sajátját vindikálja. A beavatkozó nem alperes, hanem felperes ellen fordul, és azt vitatja, hogy felperesnek nincs kizárólagos joga alperest perelni, hanem ő neki jogközösségnél vagy törvénynél fogva ép annyi joga van a per tárgyára mint felperesnek; követeli tehát, hogy alperes nemcsak felperesnek, hanem őneki is mint felperes-társnak marasztaltassék. Ha pedig azt nem követelheti, ha felperessége nincs, akkor beavatkozási jo a sincsen. Ep azért kellene, ha következetesek akarunk lenni, a részvényestől, ha megtagadjuk tőle a kereseti jogot, a beavatkozási jogot is megtagadni, és a részvényesnek ekként módjában nem állana a részvénytársasággal szemben az igazgatóságot felelősségre vonhatni. Dr. Wittmann Mór. Igazságügyi levelek. XII. (o.) Az intézmények olyanok mint az emberek ; születésüknél senki sem határozhatja meg, mi sors vár reájuk. Bármily világosan ismerje az elérni kivánt czélt az, a ki valamely intézményt alkot, nincs semmi biztositéka arra nézve, hogy az institutió mindig e czélt és csakis ezt fogja szolgálni. Parányi és közel fekvő czélok kedvéért létesített intézmények fontos állami és társadalmi oszlopokká válnak; mig nagy conceptióju, terjedelmes alapokra fektetett s uj irány jelölésére hivatott alkotások gyakran halva születnek. Mi magyarok tudjuk, hogy időnkint egy olvasó-kör lehet arra hivatva, hogy messzeterjedő politikai működés központja legyen, s tudjuk azt is, hogy néha egy nagyszabású codifikátionalis bizottság sem jelent többet, mint ártatlan olvasó kört. A ki Magyarországon először látta be, hogy az ügyvédség gyakorlatát qualifikátióhoz kellene kötni, (roppant merész ideolog lehetett, kinek fejét megzavarta az »idegen eszmék cultusa« 8 kinek egy csepp érzéke sem volt »speciális viszonyaink* követelményei iránt), a ki, mondom, az ügyvédi vizsgát feltalálta, bizonyára nem látott előre két nevezetes tényt. Az első az, hogy e vizsga egy egész korszakon át komédia lesz, melyhez képest egy szabólegény mestermunkája valóságos rigorosum ; a második az, hogy jön idő, mikor egy alapjaiban korhatag társadalmi osztály kétségbeesése e vizsgához fűzi a regeneratió reményeit. Az első korszakon, hála az égnek, átestünk. A régi censurát, mely jogászságunk kimondhatlan szégyenére sokáig nem állott másból, mint a hires Hieronymus Jobsiusnak a jog terére átvitt, de komolyan vett kérdéseiből és feleleteiből, — a kor színvonalán álló vizsgálati rendszer váltotta fel. Ha az idevágó szabályrendeletekben foglalt elvek a gyakorlatban következetesen alkalmaztatnának, rövid idő alatt képzett jogásznemzedéket láthatnánk hazánkban működni, s törvénykezésünk codexek nélkül sem volna iránytalan tapogatódzás. Miután a mi jelöltünk nem készülhet törvénykönyvből, mert nincs; miután a gyakorlatban a codex hiányát nem pótolhatja a józan ész, mert ez a mai bonyolódott jogviszonyok között elégtelen; miután végre a jogtudomány mindenütt alkalmasnak bizonyult arra, hogy a rendszerbe nem foglalt jog legégetőbb hiányain segítsen: nemcsak jogunk van hozzá, de kötelességünk is volna, még a par excellence gyakorlati vizsgánál is nagyobb mérvű elméleti követelményekkel fellépni. Ha oly nemzetek, melyek önálló törvényhozói productiókkal dicsekedhetnek, kicsinyléssel tekintenek a római jog »avult« tételeire, ugy ezt helytelenségnek tartom ugyan, de el kell ismernem, hogy meg van hozzá a jogosultságnak legalább látszata. De ha mi, kik az alkotás terén valóságos gyermekeknek bizonyultunk, kiknek nem annyira önállóság, mint támasz szükséges; ha mi nézünk félvállról a világ legbámulatosabb jogrendszerére és azokra, kik reá hivatkozni mernek: akkor ez nem egyéb mint koldusgőg, mely nevetséges. A ki nem sajnálja a fáradságot s néha-néha mint hallgató megjelen az ügyvédi vizsgákon, tapasztalni fogja, hogy ott nagy mértékben uralkodik azon irány, melyet fent helytelennek jelentettünk ki. A bizottság némely tagja, ki a jelölt elméleti készültségét is vizsgálni merészli, a teremben bizonyos kinos sensatiót kelt, s nem mindig lehet határozottan felismerni, hol nagyobb a feltűnés, a canditatusokból álló hallgatóság között-e, vagy a censor urak körében ? A bizottsági tagok által alkalmazott mérték oly egyenlőtlen, hogy egyik-másik, középszerű készültséggel megoldható kérdés óriás magasnak tetszik a megelőző rendkívülien primitívvel szemben. Kétségtelen, hogy akkor, mikor hangos megelégedéssel fogadtatik azon kérdés megfejtése: »hány osztályból áll a Curia?«, alig lehet már olyasmit kérdezni, a mi mód nélkül »elméletinek* ne tetszenék. Ha szomszédom liliputi termetűvé húzódik össze, középtermetem óriásinak fog feltűnni. Már említők, hogy vannak, különösen az • ügyvédi censorok között néhányan, kik nem hajlandók azon színvonalon maradni, melyen ügyvédi ' vizsgánk köznevetség tárgya volt, s bátran küzde! nek a slendrián ellen, mely mindennel beéri j s mely hamis humanismusból kiméli az egyént és j sújtja a közügyet. Sajnálattal kell constatálnunk j hogy ezen irány a tisztelt collegák részéről bátorij tásban nem részesül. Tapasztaltuk, hogy a kérdé| sek az elnökök által félbeszakittatnak ; hogy, czéiI zással a kérdés minőségére, a »definitiók« haszontaj lansága hangsulyoztatik, még pedig coram publico az intézmény tekintélyének végtelen kárára. Nem is szólunk azon tűszurásokról, melyek nem incriminálhatók ugyan, de melyek arra számitvák, hogy a fiatal bizottsági tagok idealismusát lelohaszszák. »Ügyvédnek eleget tanulté, ilyen felfogással is | találkoztunk. De mindez csekélység ahhoz képest, a mi nem nyilvánosan a vizsga előtt és után történik. A bizottsági tagok nem győzik a jelölteket fogadni, kik informálnak. Minden postával tömegesen érkeznek az ajánló és kérő levelek. Ezek után Ítélve minden egyes jelölt rendkívüli derék ember és kitűnő hazafi; csak egy gyengéje van, hogy nem tudott egészen jól elkészülni. Egyiknek képesítése elutasithatlan közérdek, mert öreg apja egyetlen támasza; a másikat aggódó menyasszonyimádságai és könyei kisérik: a harmadik úgyis búskomor már, s ha megbukik, okvetlenül öngyilkos lesz s vére boszut kiált az embertelen censor fejére; a negyedik de mit folytassam ? Mindazon eszközök és fogások, melyeket az informátió körül tapasztalunk és helytelenítünk, fokozott mértékben alkalmaztatnak itt, hol mint nem igazságszolgáltatási dologban, bátrabban mernek érvényesülni j még azon befolyások is. melyeket a perek körül j felhasználni nem merünk. Nincs reményünk, hogy ezen állapotok egy varázsütéssel megváltoznak. Igazságtalanság volna kívánni, hogy azon öreg uraknak, kik oly végtelen kevéssel beérik, világnézete máról holnapra másiknak adjon tért. De a haladott irány emberei is joggal igénybe vehetik legalább a türetést, s méltán panaszkodnak, midőn törekvéseik nemcsak elismerésre és támogatásra nem találnak, de a lenézés és guny ezernyi kicsinyes akadályaiba ütköznek. A budapesti kir. itélö tábla határozínányai a bűnvádi eljárás tárgyában. (S. H.) Gyakrabban volt alkalmunk e lapok hasábjain azon káros és különösen lassító befolyásról szólani, melyet büntető-bíróságaink s leginkább a felső bíróságok különböző eljárása az ügyek elintézésére gyakorol, és mely a codifikált bűnvádi eljárás hiányait mind súlyosabban érezteté. Örömmel üdvözöljük tehát a budapesti kir. itélő tábla érdemdús alelnökének kezdeményezése folvtán egy nem rég tartott közös ülésben hozott határozatokat, melyeknek eredményeként minden esetre azt remélhetjük, hogy a bünperek gyors lefolyása nem csekély módon elő fog segittetni, de melyek következményeként a törvényszékektől azt is várhatjuk, hogy ezen határozatokat szintén zsinórmértékül veendik és felhagynak a közbenszóló határozatok ellen beadott felebbezések időtrabló és munkaszaporitó visszautasításaival. De nem csak ezen okból örvendetes a kir. tábla ezen kezdeményezése, hanem még inkább azért, mert a határozatok maguk is tekintélyes haladást jeleznek a bűnvádi eljárás terén, a menynyiben maga másodbiróságunk is véget vetvén a kebelében felmerült különböző felfogások következményeinek, a tudomány és a külföldi gyakorlat legújabb vívmányait fogadta el egyöntetű eljárása alapjául. Természetes, hogy csak az alaki büntető-jog képezhette ezen határozatok tárgyát, és köztük csak egy van, mely némileg az anyagi jogba tar-