Magyar Themis, 1877 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1877 / 12. szám - A részvényes jogai szemben az igazgatóság felelősségével

— 97 — tozónak mondható, mely azonban nem egyéb a birói felelősségről és a végrehajtókról szóló törvények megfelelő intézkedésének magyarázatánál. A hozott határozatok majdnem kivétel nélkül a vádlott javára szolgálnak, a mennyiben megengedtetik neki minden fontosabb kérdést három biró elé vinni; igy a vizsgálat elrendelését valamint a vád alá helyezést is, mely utóbbi az eljárási szabályok értelmében csak két bíróság — a törvényszék és a kir. tábla — elé hozható. Csak helyeselhető azon határozat is, hogy a járásbiró akkor is tartozik a büntetésre irányzott feljelentést elfogadni, ha »a feljelentés szerint bűntett jelenségei látszanak fenforognk, minthogy az ellenkező eljárás folytán az előnyomozás késleltetése által az egész eljárás könnyen eredménytelen lehet. A közvetlen megidéztetésre vonatkozó határozat az eljárási szabályok 87. §-ával azonos, és az iránt szolgálhatna félreértésre okul, vajon az ezen szabály alóli kivételeket tartalmazó 88. §. továbbra is tekintetbe fog-e vétetni vagy sem. Nézetünk szerint ezen kivétel teljesen igazolt és tovább is érvényben hagyandó, minthogy ily súlyos esetekben szükséges, hogy a bíróság a vád alá helyezést indokolja és hogy ezen kérdés felső bíróság által is legyen megbírálható. Különösen szükségesnek tartjuk ezt tekintettel azon több bíróságunknál divó szokásra, mely szerint a vizsgálati fogságban tartott és szép Ígéretekkel biztatott vádlott vallomása előzetesen hitelesíttetik, a mikor azután ezen vallomás akármily indokolt visszavonását törvényszékeink tekintetbe soha sem veszik. A többi határozatok, melyek commentárt nem szükségeinek, a következők: 1. A végtárgyalás alatt hozott közbeszóló végzés ellen önálló felebbezésnek nincs helye. 2. Hivatali bűntettnél a vádlott s nem az állam marasztalandó a kártérítésre. 3. Tavsürgöny utján beadott felebbezést a kir. tábla el nem fogad. 4. A büntető-bíróság az Ítéletében megítélt összegekre nézve végrehajtást rendelhet el, a végrehajtást azonban az illető polgári bíróság foganatosítja. Ez utóbbi határozat szükségességének illustratiójául felhozhatjuk, hogy nemrég a budapesti e. f. kir. törvényszék fenyítő osztálya által hozott végrehajtási végzés ellen a kir. ügyész semmiségi panaszt jelentett be, ez által megakadályozván a végrehajtás foganatosítását, és miután az ingatlanra irányult, kitévén a jogosítottat annak, hogy a fedezeti alap elidegenittetik. Magán-értesülés folytán tudjuk továbbá, hogy a magánvádló felebbezési joga iránt is hozatott határozat, és pedig oly értelemben, hogy a kir. ítélő tábla a legfőbb ítélőszék folytonos gyakorlatának engedve, a magán vádló ezen jogát elismeri és igy mindenesetre az ügyek elintézését szintén tekintélyesen gyorsítja. Néhány szó az ügygondnokok dijairól. Előfordult esetek alkalmából és a különböző bíróságok eltérő praxisa folytán nem tartom érdektelennek néhány szóval azon kérdésről megemlékezni, vajon a bíróságok által polgári peres ügyekben ismeretlen tartózkodásu alperesek részére kirendelt ügygondnokok dijait felperes tartozik-e előlegezni, vagy pedig követelésével az ügygondnok egyedül képviseltjéhez utasitandó-e ? Előrebocsátva, hogy itt csupán azon esetről kívánok szólani, midőn felperes kérelmére valamely követelés behajthatása végett rendeltetik ki az ügygondnok az ismeretlen tartózkodásu alperes vagy az örökhagyó ismeretlen örökösei részére és midőn az ügygondnok által védett alperes pervesztessé lesz - helytelennek tartom azon eljárást, mely szerint a bíróság határozatában felperest az ügygondnok dijainak előlegezésére utasítja. Nem vonhatja kétségbe senki, hogy az ügygondnok dijai kizárólag az általa gondnokolt felet terhelik, ugy hogy még azon esetben is, ha felperes e dijak előlegezésére utasittatik, fenhagyatik joga azokat alperes ellenfelétől behajtani. Köztudomású dolog, hogy ez a legritkább esetekben, t. i. csak akkor fog sikerülni, ha találkozik oly kiej légitési alap, melyből egyrészt felperes követelése, I másrészt az ügygondnok dijai is kikerülnek; ez j esetben sem látom azonban felperes előlegezési köteleztetését indokolva, mert ily esetben az ügygondnok alperesen épen oly jól megveheti dijait, mint azt felperes teszi követelésére nézve. Ha pedig kielégítési alap nincs vagy az nem elég a megítélt összeg és a gondnoki dijak fedezésére, akkor felperes egyenesen arra köteleztetnék, hogy ellenfele védőjének fáradozásait saját vagyonából jutalmazza, — mi nemcsak a peres eljárás lényegével ellenkezik, hanem valóságos anomália valakit költségek viselésével terhelni azért, mert azok az ö követelésének behajtása körül ugyan, azonban épen érdekeivel ellentétes érdekek védelme közben merültek fel. Elég teher felperesre az, hogy az ismeretlen tartózkodásu alperest személyesen perbe nem idézheti, hanem az időt vesztegető költséges hirdetményi eljáráshoz kénytelen folyamodni, mely kényszerűség teljesen ellensúlyozza a birói határozatokban foglaltatni szokott azon indokot, hogy felperes előlegezni tartozik a gondnok dijait, »mert a gondnok kirendelése az ő kérelmére történt«. Fenébb érintettem, hogy e kérdésben a bíróságok eltérő gyakorlatot követnek, — minek oka abban rejlhetik, hogy törvényeink ez irányban alkalmazható szabályt nem tartalmaznak. Hogy azonban az általam védett nézet nem ellenkezik törvényeinkkel, sőt jogosultsága egy analóg rendelkezésből következtethető, az a polg. perrendtartás 449. §-ából kitűnik, mely szerint: »a távollévő hitelezők képviseltetésével járó dijak az illető követeléseknél számittatnak fel s ezekkel egyenlő rangsorozattal állapittatnak meg«, vagyis az ügygondnok dijai sem felperes által, sem ő előtte nem fizettetnek, hanem csak azon esetben egyenlittetnek ki, ha a gondnokolt fél egészben vagy részben kielégítést nyer. Végre pedig azt hiszem, hogy midőn a bíróság az ügyvédi karból egyes ügyek védelmére gondnokot rendel, nem háramlik ebből — tekintettel különösen az ügygondnok bélyeg- és illetékmentességére — az illető ügyvédre oly nagy teher, hogy ez reá nézve elviselhetlenné válnék ; és azt hiszem, hogy ha a bíróságok nem halmoznak el egyeseket ügygondnokságokkal, hanem ezeket, a mennyire lehetséges, egyenletesen osztják ki az ügyvédi kamara tagjai között, akkor épen nem követelnek tőlük nagy áldozatot, ha őket, esetleg díjtalan képviseletre a közügy érdekében felszólítják. Másrészől azonban méltányos eljárásnak tartanám, ha elvállalt fáradozásának némi ellenértékéül dijai megállapítása mellett az ügygondnoknak megadatnék a lehetőség, magát dijai tekintetében képviseltjének vagyonából biztosítani és kielégíteni. Ez nézetem szerint legegyszerűbben az által történhetnék, ha a bíróság ítéletében alperest nemcsak a követelés és járulékainak felperes részére, hanem a gondnoki dijaknak az ügygondnok kezéhez leendő megfizetésében végrehajtás terhe alatt elmarasztalja; mert ilyen intézkedés mellett sem a felperes igazságtalanságról, sem az ügygondnok méltánytalanságról nem panaszkodhatik. Grissza Kálmán. A budapesti ügyvédi kamara választmányának jelentése a közgyűléshez a kamara 1876. évi működéséről. (Vége.) II. Az 1874. 34. t.-cz. 32. §-a értelmében az évi jelentésnek az ügyvédség és a jogszolgáltatás terén tett tapasztalataink is tárgyát képezvén, szabad legyen különösen az ügyvédség terén tapasztaltakkal behatóbban foglalkoznunk. a) Két év folyt le az ügyvédrendtartás megalkotása óta, és a gyakorlat, mely minden törvénynek próbaköve, az 1874. 34. t.-cz. módosításának szükségét már is kétségtelenné tevé, különösen azon részében, mely az ügyvédek jogait és felelősségét tárgyazza és azon részében, mely a fegyelmi eljárást szabályozza; a viszásságokat e téren az élet oly éleseknek tünteté fel, hogy azok előtt szemet hunyni nem lehet. Nehogy a puszta gáncsoskodás vádjával terheltessünk, kénytelenek vagyunk az ügyvédrendtartás főbb határozmányaira is kiterjeszkedni; fejtegetéseinkben lehetőleg a törvény szakaszainak sorrendjét fogjuk követni. A 11. §. a) pontjának szigorú alkalmazása, tekintettel arra, hogy a későbben életbelépett 1874. 34. t.-cz. 11. §. a) pontja vagy az elméleti államvizsgák (tehát mindkét vizsga) vagy az első szigorlat letételét követeli, egyrészt ajelenlegdivó vizsgálati rendszer által uehezittetik meg, mely megengedi, hogy az egyetemek joghallgatói akár a jogtudományi, akár az államtudományi államvizsgát letehessék s igy a joghallgatókat csak egy államvizsgálat letételére kötelezik, másrészt pedig a m. kir. Curia, mint legfőbb ítélőszék azon gyakorlata által hiusittatík meg, hogy a 112. §. magyarázatául 1875. június 23-án kiadott 15924. számú igazságügyminiszteri rendelet kedvezményeit — a hivatkozott rendelet végpontja és a törvény 112-ik §-a ellenére, — még most is kiterjeszti azon jelöltekre, kik 1874/5. évben végeztek. S bár hiszszük, hogy most már alig fog alkalom nyílni akár a fenhivatkozott miniszteri rendelet, akár a fenneheztelt legfőbb-itélőszéki gyakorlat alkalmazására, a nehézséget még sem tekinthetjük elhárítottnak azért, mert még most is gyakran fognak a kamarák azon helyzetbe jutni, hogy egy jelöltnek, ki a törvény életbelépte után pl. 1876-ban végezte be jogi tanulmányait, és csak a közoktatási minisztérium 3055/874. sz. rendelete által megengedett egy államvizsgát tette le, a 11. §. a) pontjának szabatos alkalmazása mellett a lajstromba felvételt megtagadják, vagy tekintettel lévén a most érintett 3055/874. sz. rendeletre, a felvételt elrendelik, s ezzel az ügyvédjelöltet azon tévhitbe ejtik, hogy ügyvédi gyakorlata csakugyan a lajstromba felvételtől számíttatik, holott az ügyvéd-vizsgáló bizottságok szigorúan magyarázván a 11-ik §-t, azon időközt, mely az egy államvizsga és az első szigorlat letétele közben lefolyt, tekintetbe nem veszik; e szerint a jelöltre ily esetekben ugy a felvétel, mint annak megtagadása egyiránt sérelmes s okvetlen a gyakorlati idő kényszerű meghosszabbítását eredményezi, holott a vidékről ide átköltöző jelöltek közül sokan joggyakorlati idejökben már az által is eléggé megrövidíttetnek, hogy a reájuk nézve addig illetékes kamarák egynémeI lyike az alakszerű elbocsátványok kiszolgáltatásával hetekig késik. A 14-ik §. merev és szószerinti alkalmazása a fönebb vázolt nehézségek mellett, a jelöltekre nézve a lehető legsérelmesebb lenne; mert ha a joggyakorlat csak a lajstromba történt bevezetéstől, illetve a bevezetés elrendelésének napjától számíttatnék, sok esetben a jelölt tényleges joggyakorlata tetemes részének beszámithatásától jogtalanul megfosztatnék. Nem is tekintve azt, hogy a felvételi kérvények gyorsabb vagy késedelmesebb elintézésére a választmányi ülések napjainak kisebb vagy nagyobb időközök szerinti beosztása is befolyással van, csak azon esetet kell szemügyre venni, midőn a jelöltnek a felvétel megtagadtatik s ő az i ebbeli határozat ellen jogorvoslattal él; eltelhetik I két négy hét, mig az elutasító határozat meghoza; tik és kézbesittetik, eltelhetik ujabb két-négy hét, mig a közbevetett felebbezés felterjesztetik, eltelhetik legjobb esetben négy-hat hét, mig a legfőbb ítélőszék megmásító határozata kézbesittetik s mig e szerint a felvételnek a lajstromba bevezetése elrendeltetik, eltelik tehát legjobb esetben nyolez hét, de eltelhetik 14 hét is, míg a bevezetés eszközölhető. Hogy ily körülmények között a gyakorlatban okvetlenül el kellett térni az idézett §. szigorú alkalmazásától, a joggyakorlatot a kórvény beadása napjától kellett és kell számítani s a lajstromba vezetést is akként eszközölni, az alig szo• rul bővebb magyarázatra, mert kétségtelen, hogy a törvény 14. §-a mai szerkezetében a legnagyobb igazságtalanságokra vezetne. A 37-ik §. intézkedései a gondnok-kirendelésnek csak egy esetére vonatkozik, s igy a kamarák hatáskörét kelletén tul megszorítja, holott a törvénynek intentiója kétségtelenül oda irányul, hogy mindazon esetekben, midőn egy ügyvéd képviseleti joga vagy tehetsége megszűnik, a kamara legyen hivatva a felek iratai és értékeinek biztosításáról és egyúttal a halaszthatlan teendők teljesítéséről gondoskodni; azonban a 37. §. szövege ezen intentiónak nem felel meg, mert sem az át' költöző, sem az eltűnt, sem a csődbe jutott, sem a