Magyar Themis, 1875 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1875 / 14. szám - Észrevételek 7. [r.]

106 ugyan állana is az, hogy az eltűnt által megvett, de be nem kebelezett birtokot a második szerző soha sem szerezhetné meg ^megrendülne-e a hitel, az ingatlan biztossága s átalábana telekkönyvi intézménybe helyezett bizalom? Sok birtok van, melyet megszerezni nem lehet csak azon egyszerű okból, mert nem eladó. Ki egy már eladott birtokra áhítozik, tekintse azt ugy, mintha az elsó' vevó' szerződését be is kebeleztette volna, vagy tekintse olyannak, mely nem eladó. Azon szerző, ki olyan birtokot vesz meg, mely az eladó által már előbb másnak eladatott, nem is azért erőlködik azon birtokért, mert talán azzal saját birtokát kerekítheti ki, vagy jobban berendezheti; hanem azért, mert legtöbb esetben igen olcsón szerezheti meg. Jelentékeny birtokoknál hasonló eset nem is fordul elő, mert ily birtokok tulajdonosai és vevői nagyobb értelmüségűknél fogva a bekebelezést nem mulasztják el; hanem előfordul kisebb értékű, az értelmetlen néposztály kezén lévő birtokoknál, és pedig legtöbb esetben azon állapot mellett, hogy az eladónak semmi más értéke nem lévén, másodízben nagyon is hajlandó — csak hogy pénzt lásson — olcsó áron eladni azt, a mit már előbb eladott s magáénak nem is tart. Ha aztán kérdjük, nem a jogászt és nemzetgazdászt, hanem a megvett birtokból kiütött s az eladó vagyontalansága miatt a birtok árát -is elvesztett első szerzőt, s kérdjük az egyszerű népet, miképen elmélkedik az ily esetekben: kétségen kivül azt fogják felelni: hogy nincs igazság, mert sérti jogérzetüket. Hiába magyaráz zuk meg azon első szerzőnek, hogy szerződése által még csak jogczimet nyert; ő azt fogja válaszolni, hogy az egész birtokot megvette, s az eladó birtokába is adta; miért Ítélték a második vevőnek, mikor az tudta, hogy már az övé a birtok, ő azt birja, és használja is; az eladó pedig nem is adhatta el, mert a mit előbb eladott, ahhoz többé joga nem lehet. A jogász felhozhatja ugyan mindezek ellenében, hogy az adás-vevési szerződés csak jogczimet ad, a teljes tulajdon csak bekeblezés által nyeretik, az ált. polg. tk. 440-dik §-a pedig világosan rendeli, hogy az ingatlan dolog azt illeti, ki a bekebelezést előbb kérte. De kérdjük: midőn az eladó az adásvevési szerződést megkötötte, a birtok árát felvette és a bekeblezési jogot is megadta, mi maradt neki meg azon eladott birtokra vonatkozólag? Kétségen kívül semmi más, mint a látszat és a forma, mely a telekkönyv által tűntetetik ki. Igaz, hogy alig érvényesül valahol annyira azon latin közmondás: »Forma dat esse rei«, mint a telekkönyvi intézményben; de a telekkönyvi intézmény is megkívánja, hogy »absit fraus, dolus, vis etmetus«,ésa 148-dik s következő §§. értelmében nem zárja ki az anyagi igazság érvényesithetését. Minden eladásnál pedig a lényeg,vagyis az anyagi igazság az, hogy a ki birtokát eladta, az árát felvette és a bekeblezési záradékot is megadta, tehát forma tekintetében is mindent a vevőre ruházott át: annak többé azon birtokra nézve semmi joga fen nem maradt; következve,minthogy »Nemo plus juris in alium transferre potest quam ipse habét, — vagy maradjunk az osztrák polg. tkönyvnél, minthogy ennek 442-dik §-a is azt rendeli, hogy »átalában senki másra több jogot nem ruházhat, mint a mennyivel maga bir« : nem lehet kétség, hogy a ki egyszer birtokát eladta, az ugyanazt többé el nem adhatja. Igen, de azt mondják, hogy a világ nem tudja s nem köteles tudni, hogy a nyilvánkönyvben kitüntetett tulajdonoson kivül másoknak minő jogai vannak a birtokhoz. Igaz, de a kérdés az, hogy ha tudja, hogy az eladó a birtokot már eladta : mit tart maga az olyan eladóról, ki még egyszer kész eladni a már eladott birtokot ? Nem kételkedünk, hogy roszhiszemünek bélyegezné; mi is bátran kimondhatjuk tehát hogy roszhiszemü azon eladó, ki olyan birtokot adott el, a melyhez többé semmi joga sem volt. Az eladó tehát kétségtelenül roszhiszemü levén, ebből, azt hiszszük, önkényt folyik azon következtetés, hogy a második vevő, ha tudja, hogy az eladó a birtokot már eladta, s igy tudja, hogy második eladásával az első vevőt megkárosítani s annak jogait kijátszani akarja s mégis ezen roszhiszemü csalárd tett kiviteléhez segédkezet nyújt, sőt legtöbb esetben csalfa előadásokkal maga veszi rá az előadót, hogy a csalást elkövesse: szintén oly roszhiszemü, mint az eladó, mert valóságos bűntársnak tekintendő. A legnagyobb tévedés a telekkönyvi ügyekre vonatkozólag érvényben lévő ált. polg. tk. 440. §-ából azon következtetést vonni le, hogy mivel ezen törvény felteszi, hogy a tulajdonos ugyanazon ingatlan dolgot különböző személynek is átengedheti, mégis csak arról intézkedik, hogy kié az elsőbbség, és nem szól a jó- vagy roszhiszemüségről — ez által egyszersmind ki volna mondva az is, hogy el is szabad adni egy dolgot két különböző személynek; mert ezen törvény csak két egyaránt jóhiszemű vevő közötti viszonyra vonatkozhatik, nem pedig olyanra, hol jó- és roszhiszemü vevők közötti viszonyról van kérdés ; különben a telekkönyvi törvény 150. §-ának sem volna semmi értelme, mely szerint harmadik személy nyilvánkönyvi jogai is csak ugy érvényesek, ha az is jóhiszemüleg nyerte telekkönyvi jogait. A legfőbb Ítélőszék fentebb hivatkozott Ítéletének indokolásában pedig — ugy látszik — még tovább is ment, mint a törvénynek merev alkalmazása; mert azt mondja, hogy az adás-vevési szerződés csak jogczimet adván a vevőnek, a tulajdonos továbbra is az eladó maradt; miből tehát önkényt következik, hogy a második vevő, ha tudta is az eladást, nem roszhiszemü szerző; sőt nem az az eladó sem, mert hiszen tulajdonával mindenki szabadon rendelkezik, és igy fiának és menyének viszteher nélkül is jogosan átadhatta. Természetesen csak az ítéleti indokokból ismerhetjük a pör állását, ebből azonban a tényállást igy fogjuk föl: Egy apa eladja a birtokát s át is adja azt a vevőnek; később maga az apa vagy fia megtudják, hogy a vevő akár gondatlanságból, akár 1 tudatlanságból, nem kebleztette a birtokot saját nevére; itt van tehát az alkalom viszszaszerezni a birtokot, s az eladó apa csakugyan fiának és menyének minden viszteher nélkül, tehát ajándékban ki is adja az átadási szerződést, s ezek a birtokot nevükre be is kebeleztetik, s az első jólelkű vevőt a birtokból kiütik. De hát a törvény — az ítélet szerint — nem kívánja, hogy a fiu és meny viszteher mellett szerezzék meg az ily birtokot, s ugyan a törvény rendeli azt is, hogy az eladó csak jogczimet adott, a tulajdon az övé maradt, azzal tehát szabadon rendelkezhetett, és igy az eladó sem roszhiszemü. Igy alkalmazva a törvényt, ingatlanok szerzésénél alig képzelhető eset, melyben a roszhiszemüség kimondható lenne : következve: a jó- vagy roszhiszemüség megbirálásánál az ingó és ingatlan dolog szerzésére nézve azon nagy különbségre találunk, hogy míg az ingó dolog birtokosa már akkor is roszhiszemü, ha a körülményekből alapos gyanút meríthetett előde birtokának jóhiszeműsége ellen, — addig a fent leirt esetben még a kétszer eladó sem tekintetik roszhiszemünek; mert hát az ethikai kérdés nem jön figyelembe; itt minden csak a forma, minden a telekkönyv. Már pedig, egyéni nézetem szerint, a roszhiszemüség az marad akkor is, ha ingatlan szerzésénél fordul elő, sőt mert nagyobb érdekeket veszélyeztet, még szigorúbban veendő, nehogy azon német közmondásra adjunk alkalmat, hogy: >a kis tolvajt el" zárják, a nagyobbakat futni engedik!* Valószínűleg a telekkönyvi törvényekre is rákerül már a sor a törvényhozásban; azért nagyon kívánatos, hogy a dologhoz többen is szóljanak. Y Észrevételek a magyar büntetötörvénykönyv javaslata felett. X VII. A fegyházbüntetés a javaslat legnanagyobb szabadság büntetését képezi, a mely lehet vagy életfogytig tartó, vagy 2 —15 évig terjedhető. Ezen büntetés nagyságát annak szigora és időtartama képezi. A szabadságelvonáson kívül a szabad mozoghatásnak még számos fokozatai vannak és képzelhetők. A kényszer, a mely az elzárt cselekedeteire nézve alkalmazható, a szabadságnak több vagy kevesebb megszorítását eredményezheti. A hol a bűncselekmény igazságos megbüntetésére nézve az egyszerű szabadságelvonás elegendő megtorlást foglal magában, az állam hatalmát a törvény megsértésével szemben elegendőleg érezteti: ott a szabadságnak további korlátozására szükség nincsen, mert nincs a tettes akaratának oly iránya, a mely az akaratszabadságot csakis törvénysértésre igyekszik felhasználni. Vannak azonban oly bűncselekmények is, a melyek megrögzöttséget, a tettes akaratának oly irányzatát tüntetik fel, a gonoszságbani elsülyedés oly fokáról tanúskodnak, hogy a physicai szabadság korlátozása bűnös államellenes akaratának megváltoztatására nem elégséges ; hogy a helyhezkötöttség, a külvilágtóli elzárás a gonoszirányu akarat szabad, minden kényszer nélküli átalakítására nem