Magyar Themis, 1874 (4. évfolyam, 1-56. szám)

1874 / 56. szám - Észrevételek a magyar büntetőtörvénykönyv javaslata felett. 4. [r.]

^ Észrevételek a , magyar büutetőtörvénykönyv javaslata" felett. IV. Az I. fejezet harmadik intézkedése a 4. §-ban foglaltatik, a mely ugyancsak a nyomtatványok fogalmát határozza meg; azonban nevezetessé válik az az által, hogy ennek folytán H sajtóra vonatkozó külön intézkedések szükségtelensége és a büntetőtörvénykönyv elveinek arra való alkalmazhatósága ismertetik el. Kell-e külön sajtótörvény ¥ foglal-e el a sajtó oly sajátlagos állá3t, a mely reá nézve a büntetőjog általános elveirek alkalmazhatóságát lehetetlenné teszi ? megkivánják-e a sajtó szabad mozoghatása és az állam érdekei, hogy annak számára más rendelkezések hozassanak ? Ezek azok a kérdések, a melyek a büntetőtörvénykönyv intézkedéseinek alkotásánál felmerülnek, a melyekre a tön ényhozónak vonatkozni és felelni kell. A javaslat készítője mindezen kérdésekre ne m-mel felelt. Azon jeles indokolás, a melylyel az kísérve van, mindenkit, aki még addig tisztában nem lett volna magával, meggyőzhet arról, hogy a sajtóra nézve külön intézkedések megtétele s azoknak a büntetőtörvénykönyvbőli kivétele: felesleges és szükségtelen;—hogy a büntetőjog általános elvei oly igazságok, a melyek a sajtó tekintetében sem engednek meg kivételt, a melyeknek bármely elkövetési mód, bármely eszköz felhasználása mellett is érvényesülni kell, mert azok igazságok. A javaslat szerint tehát nem létezik különbség a kö/.ött,a ki sajtó utján hiv fel valamely bűncselekmény elkövetésére, és a között, a ki a felhívást előszóval tette. A bŰDrészcsség fogalmai, a mennyiben felbnjtásra vonatkoznak, egycnlőkép alkalmaztatnak mindkét esetben s egyenlő megítélés alá esik a tény ngy itt, mint amott. „A jelen törvényjavaslat — mondja az Indokolás — a sajtó utján elkövetett bűntetteket és vétségeket is fölvette intézkedései közé, s ez által azon nézethez csatlakozott, mely a büntetőtörvénykönyv kivánatoa egységének fenntartása mellett nem tartja szükségesnek, hogy egy és ugyanazon nemű cselekmény két külön törvényben két külön osztályra osztassék a szerint, a mint az vagy sajtó ntján, vagy más módon követtetett el. A büntetőtörvénykönyv feladata ugyanis meghatározni a büntetendő cselekményeket és azok büntetését. Erre nézve nem szükséges, hogy a sajtó ntjáni elkövetés s annak büntetése külön törvény tárgyát képezze. Nem különnemű cselekmények azok, amelyekről itt szó van, hanem a törvényben meghatározott ugyarazon cselekmények egy bizonyos eszköz általi elkövetése. Elfogadva azon tételt, hogy a felhajtás fogalma csakis egy lehet, akár parancs, akár rábeszélés, akár nyomtatvány legyen a mód, a mely által a mindenik esetben szükséges tényező, a determináló erő érvényre juttatik\: —ezen eszme fenntartásával elenyészik minden indok, mely e" szempontból a sajtó utján elkövetett bűntetteknek és vétségeknek külön törvénybe foglalását szükségessé vagy kívánatossá tenné. Azonban a javaslat ezen általa felállított 8 csak helyeselhető elveknek egész teljességükben való érvényesítéséről mégis lemond, a azokat minden irányban, — minden működésre nézve mégis alkalmazhatókn ak nem t artj a. Mintegy visszariad a következményektől, a melyek a sajtó utján elkövetett bűncselekményeknek megbüntetésénél ngy a tetteseket, mint a részeseket illetőleg az általános elvek alkalmazásából bekövetkezhetnének; mintegy félve s aggódva a sajtószabadság elnyomásától, azt mondja : az elvek helyesek, de csak részben alkalmazhatók; — igazságuk kétségtelen, de mindenütt alkalmazva, nem lennének üdvösek — és igy fenntartja a fokozatos felelőséget | meghagyja azt, hogy egynek megbüntetése által megváltassék, eltöröltessék a többiek bűnös— 426 — Kétségtelen, hogy a sajtó különös méltánylást éB különös ügyeimet érdemel, mint a mely az állami érdekek előmozdításának egyik hatalmas tényezőjét képezi, és igy igenis indokolt a törvényhozónak azon óvatossága és buzgalma, a melynél fogva a sajtót az elnyomatás veszélyének még a legtávolabbról sem akarja kitenni. Azonban nézetem szerint a büntetőjog elveinek teljes mérvbeni alkalmazása által a sajtót ily veszély épenséggel nem fenyegeti, másrészről pedig az igazság megdönthetetlen követelményeit emeli érvényre. Miben áll ugyanis a büntetőjog első alapelve? Abban: hogy az büntettessék, a ki a bűncselekményt elkövette. Ezen elv alól kivételt tenni nem lehet; B nem lehetne még akkor sem, ha a sajtó ezen elv mellett némi megszorításokat lenne is kénytelen eltürui. De a sajtó állása nem olyan, hogy megszorítva, működé sében megbénítva és korlátolva lenne akkor, ha ezen alapelv reá is alkalmaztatik. A gondolat szabad nyilvánítása ugyanis az által nem korlátoltatik, ha az rendeltetik megbüntettetni, a kié a gondolat volt. Az iró működésében nem akadályoztatik, ha tudja, hogy őt éri a felelősség munkája miatt, ha tudja, miszerint a bűncselekményt magában foglaló mű megjelenése miatt mindazok büntettetni fognak, akik tud vak Őzre működtek. Az óvatoBság pedig, melyet az előidéz: a törvénynek czélja; ha a törvény azt nem eredményezi, nincs hatása B elvesztette feladatát. A tettest illetőleg tehát nincs semmi ok, hogy az elv fenn ne tartassék: a bűnös büntettessék. De nem létezik ok, és nem kivánja a sajtószabadság azt sem, hogy a bűnrészesekre nézve az alól kivétel tétessék. A ki valamely bűncselekményt magában foglaló mű vagy czikk szerkesztésében avagy kiadásában tudva közreműködik, az nem menekülhet a büntetés alól, sem az igazság szempontjából, sem a sajtóérdekében. A sajtó, mint csak egyik eszköze és módja a bűncselekmények elkövethetésének, nem adhat oly kiváltságos jogot, hogy a bűncselekményben tudva résztvevőket a büntetés alól elvonja, nem képezhet oly egységet, hogy a közreműködő személyek egyikének megbüntetése a többiekét kizárja. A részesség mindig cselekményt télelez fel; a ki tehát valamely bűntény létesítéséhez t u d v a tényekkel járult, az bűncselekményt követett el, s igy tette csakis arányokban különbözik a tettes cselekményétől. A mint tehát a tettes büntetendő, ugy a részesnek sem lehet büntetés nélkül maraduia; mert saját tettéért kell lakolnia, a mi a tettes bűncselekményében nem foglaltatik, és igy annak megbüntetése által ez el nem enyészik, meg n em büntettetik. A bfinrészesség elveinek a sajtóra való nem- alkalmazása tehát az igazság követelményeivel jön ellentétbe, és azt jelenti, hogy a bűnrészes, atudva közreműködő, nem büntetendő. Ezt pedig kijjelcuteni és törvényesíteni nézetem szerint mégis nem lenne jó. Annak kinyilatkoztatása után ugyanis, hogy a sajtó ntján elkövetett bűncselekmények csupán az elkövetés módja által különböznek a többi bűncselekményektől, nem lehetséges, hogy a bfinrépzesekre nézve is egyenlő eljárás és elbánás ne követtessék, hogy a sajtó utján elkövetett bűncselekmények részesei a büntetés alól mének ülhessenek. Ez ellenkeznék a jogérzettel, az egyenlőséggel és a népben bizonytalanságot idézne elő a bűncselekmények természetére nézve. Felhozathatik ez ellenében igenis az, hogy a sajtó utján elkövetett bűncselekményeknél mindenkor szükségkép többen mUküdnefc közre, és igy minden esetben a kiherdót, a Bzedőt, a kiadót, a szerkesztőt is bíínrészesség miatt perbe kellene fogni, a miáltal csakugyan meg lenne nehezítve a sajtó szabad mozoghatása. Azonban ezen ellenvetés nem dönti le a bíínrészesség büntethetőségének szükségességét, mert az ellenvetés csakis alaki, csakis a kivitel nehézségeire vonatkozik. A bümészességclső kelléke ugyanis a létesítendő bűncselekménynek t nd at a az ahhoz tudva való csatlakozás Ha nem létezik, nincs bebizonyítva a kihordóra a szedőre és a kiadóra ezen a bűncselekmény megállrpitására szükséges kellék: ők nem fognak büntettetni. És azon vizsgálódás, nyomozás amely ezen tény megállapítására nézve szükségeltetik, mindenesetre sokkal kevesebb kelleme tl en ségc ti dé z el ő ngy az állam-mintáz illetőkre nézve, mint azon eset, ha egy bűncselekményre szövetkezettek közül a nagyobb rész büntetlenül hagyatik, ha csak egy büntettetik ott, a hol öt vagy hat követett el bűncselekményi; mert ez esetben az osztó igazság sértetik meg, a büntetőjog alapélvei mellőztetnek. A részesség bebizonyításának nehézségei miatt az állam nem adhatja fel azon jogát és nem mondhat le azon kötelességéről, hogy a bűnösöket megbüntesse, s nem teheti azt, hogy a sajtó utján elkövetett bűncselekményeknél a bűntettre szövetkezeiteket szabadon bocsássa, g egy olyannak megbüntetésével megelégedjék, aki a büntettet sem el nem követte, sem abban részes nem volt. Más bűntényeknél is sokszor igen nehéz a bizonyítás a tettesre avagy a részesekre nézve. De azért azokat elejteni épen oly kevéssé lenne tanácsos, mint a sajtó utján elkövetett bűncselekményeknél. A bűnrészesek büntethetőségének kijelentésével tz ipar nem gyakorolna cenzúrát a sajtó termékeire nézve, a kiadó nem fogna azért a biráló közeg lenni; hanem az iró önmaga lenne művének szigorúbb bírálója, s a szerkesztő lenne az, a ki tüzetesebben szemügyre venné a ezikkeket. A kiadót nem terhelné azonnal az által a bűnrészesség, hogy nála valamely törvénybe ütköző mű jelent meg, a mint egy oly hely tulajdonosát nem terheli, a hol valamely bűntény követtetett el, és igy a sajtó szabad mozoghatása a kiadó részéről akadályozva nem lenne; annál kevésbé a szedő és kihordó . Ital, a kik még távolabb esnek attól, hogy a bírálat tekintetében összeköttetésbe lennének hozhatók a művel. A szerkesztő cenznrája pedig nem oly működés, a mely a sajtó szabad mozgását akadályozhatná. Ezt ő lapjának közönsége és saját érdekében teljesiti, és igy az azt csak előmozdíthatja, de nem bénithatja. De^ép ezen Önérdekű biráló működés folytán a szerkesztő oly helyzetbe jő, a melynél fogva minden a lapban megjelent mn, csakis helyeslése és tudva hozzájárulása folytán juthat a közönség elé. Arra nézve tehát, hogy a bűncselekmény elkövettetett, mindenkor tudva működik közre és igy mint annak részese jelentkezik. A bfinrészesség általános elveinek a saj tóra való kiterjesztése által ennélfogva a mig egyrészről az igazság követelményeinek tétet-, uék elég, másrészről a sajtó szabad mozogha-; tása fieui korlátoltatnék, 8 az állam érdekei biztosabban megvédethetnének. Különben a fokozatos és egymást kizáró rendszer nem az, a mely azon igazságot, hogy a tettes büntettessék, teljesen elvetné. Ő is a valódi tényálladék szerinti büntethetőséget birja kiindulási pontul; az ő czélja Í6 a valódi bűnös megbüntetése. A sajtóügyekben létező vizsgálat legalább ezt bizonyítja, a nyomozási eljárás a tettes után legalább azon jogos feltevésre enged következtetni, hogy a mai vizsgálatoknak czélja nem más, mint a valódi tényálladék felderítése. Ez esetben azonban a fokozatos felelősségi rendszer alapja és ezé Íj a egy a nn általunk felvett alappal és czéllal; ugyanazonos az általános alapelvek követelményeivel s az eltérés csak annyiból áll, hogy ama rendszer megelégszik magának a tettesnek megbüntetésével; míg az általános büntetőjogi elvek szciinti eljárás a bűnrészeses megbüntetését is kivánja, — » hogy helyesebb és az igazságnak megfelelöbo, fentebb azzal együtt kifejtettem, hogy « 8 sajtó szabad mozogbatását sem korlátozza. Hazai sajtópereink tanúsága szerint azonban a fokozatos éB egymást kizáró rendszer nálunk nem maga a valódi tettes meg