Magyar Themis, 1874 (4. évfolyam, 1-56. szám)

1874 / 19. szám - Még egyszer az esküdtszékekről és a becsületsértésekről

- 149 — lamok is, homlokegyenest ellenkező rendszer mellett biztosítják egyrészről a sajtószabadság, másrészről a jogbiztonság föltételeit. A föltétlen helyesség kizárólagos criterionjával tehát nem bir sem az egyik sem a másik rendszer, s a dolog erre nézve is ugy mint sok más tekintetben aként áll, hogy mindenik állam tényleges viszonyai határozzák el, váljon az egyik vagy a másik rendszer mellett óvatnak-e meg a legbiztosabban mindazon érdekek, melyek- j nek megoltalmazása a helyes sajtótörvény által eszközölhető; s melyek oltalmára fontossá- i gában első rendli kötelessége hivja fel az ál- I lamot. Teljesen igaz az, hogy a bűntett termé- j szete nem más, ha a cseiekmény sajtó utján vagy más módon követtetik el: denem kevésbé igaz az is, hogy a viszonyoknak meg nem f ele 1 ő kitágitása a rep- [ ressiokörlnek eltörpíti a gondolat n y i 1 v ános k ö z 1 é s é ne k szabadságát s csökkenti azon nagy előnyöket, melyeket a civilisatio, az állam és a társadolomérdekei, az eszmék terjesztésének szabadságából nyernek. A létező viszonyok képezvén az elhatározás leghelyesebb és legbiztosabb alapját, s az 1848-ik évi XVIII. tcz. Magyarországon, az erdélyi rész kivételével, hat éven át tényleg hatályban lévén, a felelősség rendszerére nézve a gyakorlati élet tapasztalatainak kellett irányul szolgálni; ennek folytán csupán az esetben kellett volna itt az idézett törvény 13. és 33. §§-ban megállapított sarkelvet megváltoz- , tatni, ha ezen változtatás a szükség által iga- ! zoltatnék. Ily szükség nem mutatkozott eddig. A sajtóvétségek elkövetését rendszerint kevesbíti ugyan, s nagyon óvatosságra kényszeríti az irót már maga azon tudat, hogy kivüle és vele együtt mások is — a kiadó, a nyomdász — terheltetnek felelősséggel azért, a mit ő köz- J zététel végett, sajtó alá bocsát; de másrészről j igaz az is, hogy ez által a szellemi munka az iparos bírálata alá juttatik, a mint igaz az is, hogy a törvény által felelőssé tett iparos, sok esetben nemjbirja azon képességet, mely az ő in- j tézetében nyomtatott irodalmi mű rejtett, elastícuá és finon^czélzásának felismerésére szükséges. Ily esetben tehát nem a bűntett szándékos elkövetése, Bem az iparága kellő vezetésére szükségelt figyelem elmulasztása, hanem a magasabb irodalmi képzettség hiánya miatt büntettetnék az iparos. Ez .az oka, hogy a legtöbb sajtótörvényben a nyomdász felelősségére nézve kivételes szabályok állapittatnak meg: „a köteles figyelem elmulasztásának", a sajtóvétségekre nézve alkotott ezen különnemű delictumnak létreho zatala legnagyobbrészt ezen tekinteten gyökerezik. A felelősségnek ily m< rvű tágítása igazolt, ha szükségeo; igaztalan és helytelen, ha fölösleges. Nálunk e tekintetben, az eddig tapasztaltak szerint a rendszerváltozás szükségessége nem mutatkozott. Erre vonatkozólag nem nyilvánult oly vélemény, mely ily lépés szükségét tüntetné elő, sem a közszellemben nem fogamzott meg ily irányváltozást czélzó törekvés. A különben sem nagy számú sajtópereink között alig volna található sok | eset, mely a felelősségnek, az időszaki folyóirat szerkesztőjére, a kiadóra s a nyomdászra együttes kiterjesztése esetében nem követtetett volna el. A törvény sújtja első rendben a szerzőt, a közzétételre közreműködő többi egyénekre nézve — az erkölcsi tekinteteken fölül — eddig elég erősnek bizonyult azok subsidiarius felelőssége. A második kérdést a felbujtás elmélete képezi. Itt már nem kivételes szabályt, nem mellőzését a büntetőtörvénykönyv elveinek és határozványainak, hanem ellenkezőleg: ezeknek alkalmazását kívánja a sajtó érdeke. A bűntett vagy vétség elkövetésére vonatkozó nyilvános felhivás úgy mint az 1819-ik évi franczia sajtótörvény 1. §-ának alapján a sajtótörvényekbe és a sajtó utján közzétett közlésekre nézve más országok törvényeibe és gyakorlatába átment, s amint azt a németországi sajtótörvények is elfogadták, a btinszerzőség s a mi — legalább a büntetésre nézve a franczia btk. 60.-czikke szerint mindegy — a bünrészesség fogalmának kiterjesztését eredményezé. A le^higadtabb férfiak visszariadtak azon roppant terület vizsgálatánál, a melyet e szó értelmének minden mesterséges kifeszités nélküli alkalmazásával, az intellectualis bünszerzőség körébe bevonni lehet. Maga Chassau az 1819-ki sajtótörvény legilletékesebb értelmezője mondja: „Nem szükséges, hogy a bűntett vagy vétség, mely a^nyilvános közzététel után btkövetkezett, e közzététel szerzőjének gondolatában légyen: ő bűntársnak tekintetik, és mint ilyen büntettetik, habár szeme előtt sem lebegett az elkövetett bűntett vagy vétség, mihelyt ki van mutatva, habár csak a szenvedélyek felköltésére irányzott közzététel ténye által, hogy ez mozdonya (véhiele) volt a bűntettnek vagy vétségnek." Ezen tan, melynek a gyakorlat teljesen megfelel, kiemelte sarkaiból az intellectualis bűnszerzőségnek fogalmát, mely a jogi felfogás szerint a sajtó utján közzétett felhívásnak determináló intensivitásában és hatásában áll. E helyett uralomra jutott az úgynevezett félre vezetési vagy e 1 c s ábitásielmélet; e kivételes, csupán a sajtó utján elkövetett bűntettekre nézve készített eszme, mely a „rábírás" szoros értelmű tényeleruét bizonyos, meg sem határozható szenvedély vagy indulat felköltésére irányzott törekvés által helyesittesiti s az ilynemű homályos hatást elegendőnek nyilvánítja az eszményi bünszerzőség megállapítására. Ezen theoria és az ebből származott gyakorlat ellen keresett és keres menedéket a közérzület a büntető jog általános elveinek alkalmazásában ; a felbujtásnak, mint határozott jogfogalomnak érvényesítésében a sajtó utján elkövetett büntettek és vétségek eseteiben is. Vannak ugyan ezenkívül is vétkes felhívások, melyek a felbujtás fogalma alá nem subsummálhatók, de azért büntetlenül az állam és a közrend szempontjából nem maradhatnak ; ezek, a figyelembe vehető nézetek szerint, mint a felbujtásnál sokkal enyhébb szempont alá eső s csak is kevés számú s különnemű büntetendő cselekmények íoglalandók a törvénybe, a nélkül, hogy ez által a felbujtás fogalma, a büntető törvény egyik megállapított sarkelve vagy rendszere vitiáltatnék. A megjelölt és közelebbről körvonalzott két eszme: a felelősségi rendszer és a felbujtás jogi természete képezi valóságos mozdonyát azon két iránynak, mely a sajtó utján elkövetett bűntetteknek és vétségeknek vagy a büntető törvénykönyvbe, vagy külön sajtótörvénybe fölvétele mellett nyilvánul. A mint a czél az egyik vagy másik methodus által tartatik elérhetőnek, vagy kevesebb nehézséggel biztosíthatónak: a szerint alakulnak és állapittatnak meg a methodus iránti nézetek. A jelen törvényjavaslat, mint már említve I volt, a sajtó utján elkövetelt bűntetteket és vétségeket is fölvette intézkedései közé, s ez által azon nézethez csatlakozott, mely a büntetőtörvénykönyv kívánatos egységének fenntartása mellett a fennebb megjelölt két kérdésre nézve teljesen megfelelhetni vél az irányadó szempontoknak s nem tartja szükségesnek, hogy egy és ugyanazon nemű cselekmény két külön törvényben két külön osztályra osztassék a szerint, a mint az vagy sajtó utján vagy más módon követtetett el. A büntető törvénykönyv feladata ugyanis | meghatározni a büntetendő cselekményeket és azok büntetését. Erre nézve nem szükséges, hogy a sajtó utjáni ekövetetés s annak bün- j tetése külön törvény tárgyát képezze. Nem különnemű cselekmények azok, a melyekről itt szó van, hanem a törvényben meghatározott i ugyanazon cselekménynek egy bizonyos eszköz általi elkövetése. Elfogadva azon tételt, hogy a felbujtás fogalma csak is egy lehet, akár parancs, akár rábeszélés, akár nyomtatvány legyen a mód, a mely által a mindenik esetben szükséges j tényező, a determináló erő érvényre juttatik: ezen eszme fenntartásával elenyészik minden indok, mely e szempontból a sajtó utján elkövetett bűntetteknek és vétségeknek külön törvénybe foglalását szükségessé vagy kívánatossá tenné. Másképen áll a dolog, ha a törvényhozás külön, vagyis tágabb értelmet akar adni a felbujtásnak, ha a fel buj tás helyett asajtó utján eszközlött felhívást akarja a sajtó vétség tényezőjévé megállapitni. Ez" utóbbi esetben természetesen szűkség lesz külön sajtótörvényre, mert ily tágítás az általános büntetőjog elveivel kiegyeztethetlen merev ellentétet képezne, s egy és ugyanazon törvény, két ellentétes elv, két ellenkező rendszernek egymást gyöngyítő, egymást megtagadó gyűjteményévé válnék, A felelősség kérdése — fenntartva az 1848. XVIII. 13. §-nak elvét, szintén nem teszi szükséggessé a törvénykönyv kettéválasztását, mert ez egy speciális és természete szerint inkább politikai mint jogi dispositio. E dispositio fennmarad a mostani sajtótörvényben; tehát ott, azon helyen, a melyen most van; és minthogy az 1848. XVIII. tcz. 2.-12. és 14.—19. §§-on kívül, a többi rendelkezések is fenntartandók: nincs ok, hogy egy a büntető törvénykönyv keretébe nem foglalható kivételes intézkedés miatt, a kizárólag ezen törvénybe tartozó indézkedések abból kiszakít tassanak. A jelen törvényjavaslat fenntartja az 1848. XVIII. 13. és 33. §§-it, vagyis a fokozatos, az egymást kizáró felelősséget, fenntartja a felbujtásnak a büntetőtörvényben meghatározott valamennyi bűntettre és vétségre kiterjedő hatályát, s ezen elvek sértetlen hatályosítása mellett: a bűntettekre és vétségekre, valamint azok büntetésére nézve egy egységes, az egyes cselekmények elkövetésének külön módjai által meg nem szakított egészet képez. g egyszer az esküdtszékekről és a becsületsértésekről. Az esküdtszékek és esküdtszéki intézmény ellen folytonosan nyilvánuló panaszok és kifakadások már annyira mentek, hogy sokan az esküdtszéki intézményt, mint a közrend és becsület tehetetlen őrét eltörölni, és a sajtósvétsé^ek feletti bíráskodást a királyi törvényszékekre átruházni javasolják. Habár indokolható is ezen nézet, fájdalom, annak szomorú tudatával, hogy a köz- és magánbecsület a jelen korban nem nagy tisztelet- és kíméletben részesülvén, az emberek, kik mindent pártszempontból szeretnek tekinteni és megitélni, pártszenvedélyöket az esküdtszékbe is beplántálván, az esküdtek a rágalmazók iránt, bárki ellen intézzék is azok szemtelen fegyveröket, igen sokszor elfogultak és elnézők: ha tekintetbe vesszük mindazonáltal, hogy a korunkban tapasztalható erkölcsi hanyatlás igen sok baj kútfejéből ered, s mint emberek emberi gyarlóságunkon magunkat nem mindig vagyunk képesek túltenni; ha tekintetbe vesszük, hogy az esküdtszékek hibás s az igazság kívánalmának meg nem felelő határozatainak nem egyedül az esküdtszéki intézmény, hanem legtöbbet a hiányos sajtótörvény maga az oka, nem mindig jogosult az esküdtek és esküdtszéki intézmény elleni éles kifakadásunk. Mert míg a törvényhozás nem gondoskodik arról, hogy a közélet szükségeinek megfelelő jó sajtótörvényünk legyen, míg a jó törvénynek gyakorlati alkalmazását az életben nem látjuk és nem tapasztaljuk, mig nem nyújtunk módot és alkalmat arra, hogy az esküdtszékek jó törvények mellett mutathassák meg életrevalóságukat, addig az esküdtszéki intézmény mint alkotmányos életünk egyik nyilatkozata, létkérdése felett nem szabad pálezát törnünk. A sajtótörvény és a sajtóügyi eljárás szabályainak hiányait már annyira kimutatta az élet s annyiszor megvitatták a szakemberek, hogy azokat mái csak ismételni lehetne. És ha hiányos a törvény, eléretnék-e a valódi czél azáltal, ha a sajtóvétségek feletti bíráskodás a királyi törvényszékekre ruháztatnék? Mert