Magyar Themis, 1874 (4. évfolyam, 1-56. szám)

1874 / 17. szám - Általános indokolás a magyar csődtörvény tervezetéhez. Folytatás

- 134 — ideje szolgálhat irányadóul; mert a tevékenység sikere és eredménye ,tehát az általa szerzett materialis előny, mely a díjazás alapját képezi, a legritkább esetben függ megbatározott időtartamtól. Ha azonban a hitelezők — helyesebben ezek ügyvédei -- az ideiglenes tömeggondnoknak néhány heti, rendkívülinek semmi tekintetben nem nevezhető működésért, mint ez napirenden van, a bukott rovására, kit a törvény védtelenül hagy, 10—15,000 frtnyi honoráriumot szavaznak meg, — akkor lehetetlen nem követelni, hogy a törvényhozás az érintett visszaélés mielőbbi megszüntetéséről gondoskodjék, hogy a tömeggondnoki dijak megállapítása annak hozzájárulása nélkltl ne történhessék, kit e dijak közvetlenül terhelnek. 6. Nem lehet e helyütt érintetlenül hagyni azon — tán mindennél fontosabb — körülményt, hogy sem csődtörvényünk, sem az azt kiegészítő rendeletek nem elegendők s nem alkalmasak arra, miszerint a gondatlansággal vagy vétkességgel párosult bukásnak gyors és biztos megfenyitését lehetővé tegyék. Már maga azon körülmény, hogy a bukással járó büncselekvény létezése felett a csődbíróságnak, s pedig a követelések valódiságát tárgyazó ítéletben kell határoznia, hogy ezen ítélet meghozatala előtt a büntető biróság beavatkozásának helye nem lehet, — a priori lehetlenné teszi azt, hogy bukással járó büncselekvények kellően megtoroltassanak; mert a bltntető biróság egy jogerőre emelkedett határozattal állván szemben, a büntetés kiszabásánál ritkán pótolhatja azt, mit a kellően vezetett vizsgálatnak kellett volna teljesíteni. Ehez járul még, hogy a biróság a csődtörvény 130. és 131. §§-nak helytelen szövegezése miatt nem ritkán jő azon helyzetbe, hogy a bukást csalással vagy vétkes gondatlansággal párosultnak kell kimondania, holott az ily tényálladék valóságos megállapítására minden elfogadható támpont hiányzik. Ennek azután természetes következménye az, hogy a büntető biróság, mert a kimondott tényen változtatnia nem lehet, a büntetés kiszabásánál a törvényes mértéket teljesen ignorálja, néhány napra csak azért itéli el a bukottat, mert ezt felmenteni hatalmában nem áll. Végre: 7. Valamint a váltótörvénynél, ugy a csődtörvénynél is anomáliának kell tekinteni azon körülményt, hogy a szűkebb értelemben vett Magyarországban is a csődperek két különböző törvény szerint nyernek elintézést. Az ebből eredő hátrányok a Királyhágón inneni részekre annál súlyosabban nehezednek, minél kétségtelenebb az, hogy a hitelezők állása az 1853-iki csődtörvény szerint, mely Erdélyben máig is érvényes, aránytalanul kedvezőbb. A most érintett csődtörvény, mely annak idején i az európai legislatióban valóságos haladásnak volt tekinthető, s főbb elveiben minden ujabb I csődtörvénynyel megegyezik, egyebektől eltekintve már azért is figyelmet érdemel, mert a követelések verificálását birói functiónak nem tekinti, s nem provocál pereket oly követelések tekintetében, melyeknek valódiságát a perügyelő a közadóstól nyert értesiiés alapján, meg nem támadja. A közvélemény ma már nem vonakodik constatálni egyrészről, hogy az országbírói értekezlet az által, hogy az absolut korszak- j ból eredő telekkönyvi intézményt hazafias túlbuzgóságában el nem törülte, megbecsülhetlen szolgálatot tett az országnak; másrészről, hogy ! sok visszaélésnek veentlette elejét, ha elavult ! csődtörvényünk újbóli visszaállítása helyett, az 1853-iki csődtörvényt változatlanul fenntartja. I Ez esetben a törvényhozásnak ma e téren alig ! lenne más feladata, mint a meglevő alapot, a tudomány és a gyakorlat útmutatásain fejleszteni. A fennebb elősorolt hiányok, melyek csődtörvényünk összes fogyatkozásait korántsem mentik ki, minden kétségen felül helyezhetik, hogy a csődtörvény czélszerii reíormálása nem utolsó helyet foglaJ el azon teendők közt, melyek a codificatio terén mielőbbi megoldásra várnak. Miután a csődtörvény az úgynevezett hiteltörvények egyik lényeges részét képezi; mintán továbbá a hiteltörvényeknek általában cosmopolitikus jelleggel kell birniok, — ezúttal is ép ugy, mint a kereskedelmi és váltótörvény szerkesztésénél első sorban azon kérdés megoldásával állunk szemben: kell-e alkotandó csődtörvényünknél valamely európai törvényt és melyiket alapul elfogadni V Mire nézve ép ugy, mint a kereskedelmi és váltótörvénynél, azon viszonyok természete szolgáltatja a kellő kiindulási alapot, melyeknek szabályozását az alkotandó csődtörvény czélozza. Tagadhat'an ugyan, miként az általános forgalom szempontjából nagy fontossággal birna az, ha a csődnyitás folytán keletkező jogviszonyok a civilisált és egymással érintkezésben levő államokban lehetőleg egyenlő elvek szerint rendeztetnének ; mig azonban a kereskedelmi és váltójog terén, a legszélesebb alapra fektetett uniheatiót a viszonyok azonossága indokolja, s azok magánjogi jellege me;rei)gcdi, — a csődtörvény közjogi természeténél fogva az unitieálást feltétlenül nem követeli, sőt azt bizonyos tekintetben kizárja. A peres eljárás — melynek egy részét a csődper is képezi — kétségtelenül a közjog körébe tartozik. A bíróságok nem annyira a magánszemélyek, mint inkább a közjó érdekében hivatvák a jogszolgáltatásra ; a közjó követeli, hogy az önkény kizárásával mindenkinek mód nyujtassék igényét a bíróságok előtt érvényesíthetni; a felek azáltal, hogy igényeiketa biróság előtt érvényesitik, az állam közegeihez bizonyos viszonyba lépnek, mely a per folyama alatt — a fokozatos elintézéshez képest — változást szenved ugyan, de közjogi jellegét mindvégig megtartja. Ez nagyban és egészben a csődperre is áll mindenütt, s legpraegnausabb kifejezést ott nyer, hol a csődper nem külön törvényben, hanem a polgári perrendtartásban nyeri szabályozását. Miután tehát a csődpernél a magánjogi viszonyok mellett a közjogiak is egyenlő fontossággal birnak, — misen termé szetesebb mint az, hogy a csődtörvény alkotásánál az unificatio csak annyiban bírhat jogosultsággal, a mennyiben ez a közjogi momentumok kellő figyelembe vétele mellett lehetséges. Ebből azonban korántsem következik, mintha a csődtörvénynek egyáltalán nem lehetne oly elveket és intézményeket elfogadni, melyek más országok törvényeiben alkalmazást nyertek ; csakhogy ez elvek és intézmények átültetésénél inkább mint a magánjog bármely terén, az ország speciális és különösen ennek közjogi viszonyai bizonyos határokat szabnak a törvényhozónak, melyeket szem elől tévesztenie nem szabad. A törvényhozás tehát a csődtörvény alkotásánál, a nélkül hogy szorosan bármely idegen törvényhez kellene vagy lehetne ragaszkonia, szabadon használhat fel mindent, mit a tudomány és az élet mint ezélszerüt megállapított; követhet bármily rendszert, — feltéve, hogy a recipiálásnál ép ugy mint az önálló alkotásnál kellő tekintettel van azon határokra, melyeket c részbeni tevékenységének a csődper közjogi természete kijelöl. Ha a fenuebbiek szerint kétség nem lehet az iránt, hogy a törvényhozás a csődtörvény alkotásánál tel jesen függetlenül járhat el, — ugy legtermészetesebbnek és egyúttal leghelyesebbnek mutatkoznék az uj csődtörvényt, a többi művelt nemzetek példájára, a jogfejlesztés elveinek mcgfelclőleg a már létező alapon fölépíteni; mig azonban más nemzeteknél ez eljárást azon körülmény, hogy jogi intézményeik legnagyobb részét a római jogra képesek visszavezetni, lényegcsen megkönnyíti, — nálunk, hol e jogi intézmények általában függetlenül a római jog befolyásától keletkeztek, a contractus az érintett eljáráshoz teljesen hiányzik. Ez áll különösen a csődtörvényre, mely — hacsak az 1723 ki elsőségi pert csődeljárásnak nem tekintjük — az 1840. XXII. tezikk által lett tulajdonképen megteremtve. Nálunkgtehát a történeti alap teljesen hiányzik, s habár jelenlegi csődtörvényünk — bebizonyithatólag — főbb intézkedéseiben a közönséges német csődperhez (gemeinerdeutscher Concurs) csatlakozik, — mindamellett ez utóbbi csődeljárásunk reformjának történeti alapját azért nem képezheti, mert nem saját jogi életünkben fejlődött azzá, minek azt Németországban ismerjük. Ugyanazért legczélszerübbnek látszik, ha a törvényhozás tekintet nélkül minden történeti előzményre, s mellőzve a jogf'ejlesztésnek különben teljesen jogosult követelményeit, kellő gondossággal, de egyszersmind teljes szabadsággal emeli érvényre mindazt, mit e téren a tudomány mint helyest, és a gyakorlat mint caélszerüt felmutathat. [Vége köv.] Dr. Apáthy István. Könyvészet. Gncist legújabb munkája abünvádi eljárásról. (Vier Fragen eur Deutschen Strafprozessordnuny mit cinem Schhisswor/ über die Schöffengt nrhte von Rudolf Gneist. Berlin. 1874. Springer kiadása). Aki azt hinné, hogy ezen műben egyedül a bűnvádi eljárás négy kérdése tárgyaltatik, az nagyon tévedne. Tárgyalja itt a világhiríí író az állami élet minden nevezetesebb részét mint a bűnvádi eljárással kapcsolatban lévőt és kifejti a jogállam mibenlétét elragadó szellemmel és e mellett vonzó egyszerűséggel. Ami pedig mindenek felett kiemelendő, az azon tisztult ítélet, melylyel az embereket és az emberi viszonyokat tekinti. Gneist az embert sem jobbnak sem roszabbnak nem mondja, mint a milyen valóban, nem szépit és másrészről óvakodik a tulsötét színek alkalmazásától is. Keresi egyedül az igazságot, és ezen körülmény adja meg szavának azon meggyőző erőt, melynél fogva ellenfeleit minden nagyobb dialectikai erőlködés nélkül mintegy játszva kiűzi az általok elfoglalt és megközelithetlennek tartott állásukból. De halljuk magát a szerzőt. I. Mindenekelőtt utal a bűnvádi eljárás reformjának nehézségeire. Az anyagi jognak s a polgári perrendtartásnak reformja sokkal kevesebb ellenzésre talál; ellenben a büntető bíróságok szervezete és eljárása oly mértékben felöleli az állam alapzatát, hogy már a bűnvádi eljárásban láthatók az illető nemzetnek eszméi az alkotmány tárgyában. A bűnvádi eljárásban tett változtatások tehát nem csak a jogi személyzet hivatali szokásait, hanem az állam és a társadalom alapviszonyait is érintik és ellen. télbe jönnek a társaságnak egymás közt nej hezen összeegyeztethető képzeleteivel és érde' keivel; tehát közvetlenül a politikai pártnéze| teknek és azok vitatkozási modorának körébe esnek. Szerző itt oly valamit állit, ami áll ugyan j Németországban, de nálunk ennek épen ellén-I kezőjét tapasztaljuk. A bűnvádi eljárás nálunk ! eddig csaknem minden törvényes intézkedés | nélkül, egyedül az annak kezelésére hiva-i tott közegek kezdeménvezése folytán átalakult olykép, hogy az igazságszolgáltatás ezen terén aránvlag előrehaladott álláspontot foglalunk I el; holott a polgári perben még mindig a régi í chablon uralkodik. Szerző abban látja a bűnvádi eljárás mostani reformjának legnagyobb akadályát, ' hogy az állapot, melyben a német államok e ; tekintetben vannak, m m ttirhctleu. Nincs conj servativebb elem, mint a törvényszékek hiva: tali szokásai. Ez az első tényező, melylyel min-i den jogreformnak számolnia kell. Minden nji-I tás ellenzésre talál a bíróságok nézeteiben és \ leginkább a felsőbb bíróságokéban. De még i akkor is, ha az alpelvek megváltoztatása keí resztülvitetik, az egyes részletekben, a menyj nyire csak lehet, a régit tartják meg a birósá-i gok. Minden új perrendtartásnál tehát a régi praxis elvei igen nagy mértékben fennmaradnak, így történt az 1848-ben is, midőn a némjt bűnvádi eljárás reformáltatott. Behozatott egy fél vádrendszer, fél szóbeliség és fél nyilvánosság. Amint akkor a kutató eljárás tartatott kizárólagosan „gyakorlati"nak, úgy ismét a jelenlegi átmeneti állapothoz annyira hozzászokott mindenki, hogy ez tartatik egyedül üd vözítőnek. A személyzet a neki kimutatott he