Themis, 1871 (2. évfolyam, 1-43. szám)

1871 / 41. szám - A kir. ügyészségnek életbeléptetésének feltételei - A második magyar jogászgyülés üléseiből. [1. r.]

— 465 által csak azt akartam jelezni: hogy mily sokféle szempontokra kell tekintettel lennünk, ha a tárgyalás alatt lévő rendkívül fontos elvi kérdést, specificus viszonyainknak megfelelő helyes alapokra kívánjuk fektetni. Most áttérve a szőnyegen lévő indítványra — nem látom szükségét a novelláris intézkedésnek azért, mert épen a Teleszky ur által oly hevesen megtámadott, „országbírói értekezlet" szolgálhatna nekünk intő példa gyanánt arra nézve, hogy mily káros, ha a régi és uj jogelvek nem hozatnak benső öszhangzatba; szóval ha az anyagi törvények rendszeres epurálás helyett, csak ugy ideiglenesen, mintegy kapkodva foldozgattatnak. Ily eljárás okvetlenül megbosszulja magát! Mert a jogrendszer élő organismus: mely nem tür magában heterogén elemet. S mindennek daczára Teleszki ur most önmaga ajánlja, hogy az országbírói értekezlet által meghonosított, káros állapotot — „a régi törvények és uj elvek vegyes házasságát" — ugyanily félszeg módon irtsuk ki: feledvén — hogy épen ezen mód alkalmazása volt az akkori — s lenne a jövendőbeli baj kútforrása. Egyébiránt vegyük gyakorlatilag a dolgot. Ha most ez ideiglenes intézkedés megtétetnék is, igen könnyen előállhatna azon eset, hogy az pár évi tengődés után ismét cassáltatni fog. ha t. i. be nem illik a majdani codex keretébe. Minthogy azonban a szerzett jogokat, rendszerint a szerzés idejében fönálló törvény szabályozza ; minthogy továbbá ez ideiglenes törvény hatálya alatt keletkezendő jogok még évtizedekre is kiható következménnyel bírnak, igen természetes: hogy az uj codex idejében is alkalmazni kell e törvényt: holott már most is anynyi .ideiglenes" „ideiglenesebb" és „legideiglenesebb" eredetű törvényünk van, hogy alig tudunk köztük eligazodni. (Felkiáltások: Ez igaz. Halljak.) Kérdem tehát, van-e szükségünk a .bábeli zavar* ily fokozására ? Én azt mondom, hogy nincs, mert károsnak vélem, ha a nép jogfogalmai s ezzel együtt a joguralom biztonságán alapuló általános jognézlet gyakran összekuszáltatik. Ezek után méltóztassanak még megbocsátani, ha fáradságot veszek — megvizsgálandó az is : váljon egy pár évi késedelem szükségkép oly nagy veszélyt rejt e méhében, mint azt Teleszky ur képzeli? Én részemről ezt egyelőre is tagadom. Mert: A törvényes öröklés csak először a lemenők; másodszor az örökhagyó neje: és harmadszor szülőinek jogait érintvén első sorban, ha e szempontokból vesszük bonczkés alá a jelenlegi törvényes öröklési szabályokat, azon végeredményre kell jutnunk, bogy: I. fenálló törvényeink a „lemenők" érdekeit tökéletesen biztosítják ; mit maga az indítványozó ur is elismer. E szempont tehát nem indokolja a rögtönös javítást. II. Csaknem ugyanez mondható az örökhagyó nejét illetőleg is. Ugyanis, köztudomású, mily lovagias módon védi corpus jurisunk a nő jogait. Ott látjuk jogrendszerünkben a közszerzeményi jogot, mely paraszt, polgárlibertinus, honorátior, sőt a nemeseknél is fönállott bizonyos esetekben. Ugy hogy az ellenkező állapot: csakis kivételnek tekinthető. E közszerzeményijog még végrendeletileg sem rövidíthető meg csak a nemes által, vagy pedig oly térj által: a ki vagyonát saját tudományával szerezte. Ámde ily esetnél is, ha a férj uem végrendelkezett: a szerzemény fele ipso jure a nőre száll. Sőt ezenfelül, még a férjnek oly szerzeményi javaiból is, a melyet ez a hazásság előtt szerzett: özvegyi öröklés czimén egy gyermekrész illeti a nőt (Kövy 389. §.) Ha a nő nemes férjével közszerző volt: özvegyi öröklés czimen, szintén ugyanily gyermekrész illeti őt, elhunyt férjének még azon javaibói is, melyek a közszerzemény elkülönítése után, osztály fejében jutottak a férj örököseinek (Kövy 388. §.) Hogy az itt jelzett jogelvek a jelenlegi gyakorlati életben is irányadók: hivatkozom néhány legújabban megjelent legfőbb itélőszéki döntvényre, melyek közül az egyik („Tuemis" 1 870. toly. 24. sz.) világosan mondja: „végrendelet és leszármazó örökösök hiányában, gyermeke után az életben lévő szüle örökösödik oly javakra nézve, melyek az elhunyt házastárs közszerzeményei voltak s mint ilyen szállottak át a most már szinte meghalt gyermekre" a másik döntvény pedig („jogtud. közlöny" 1871. foly. 12. szám) „hitvestársi öröklésnek helye van még akkor is : habár a kérdéses vagyon nem a házasság tartama alatt szereztetett." Sőt — a jobbágyokra vonatkozólag, döntvényeinken kívül, a tételes törvény és pedig az 1870. 8. t. cz. 9. §-a világosan kimondja azon jogelvet, melyet az általam most idézett 2-dik döntvény sanctionált. A fenthivatkozott példák folytán tehát tagadom, hogy az indítvány indokolásának illustrálása czéljából Teleszky ur által fölhozott gyakorlati eseteknél az apai szerzeményben a gyermek után nem örökösödik az édes anya; tagadom — ez esetnél különösen azon mozzanatot : hogy a férj egész szerzeményéből semmit sem örököl a nő. Mert föntebb már láttuk, hogy oly esetekben is, midőn a nőnek közszerzői joga nincs: még akkor is felét örökli a nő a férj szerzeményeinek törvényes esetében. E szerint tehát a nőnek rovására rendkívül ritkán .nevethetnek" az oldalagos, vagy felmenő örökösök, főleg ha tudjuk, miszerint a nőre végrendelet és leszármazók nemlétében minden szerzemény átszáll s hogy abból ő még férje szülőit is teljesen kizárja. De e jogokon kívül ott van még a nő biztosítására az úgynevezett özvegyi jog is. Ugy, hogy bátran elmondhatjuk, miszerint a nőre csak azon egy eset lehet hátrányos; midőn a férj szerzemény nélkül hunyván el, öröklött vagyonaiból mit sem hagyott nejének végrendeletileg, holott pedig ez szabadságában állott volna. Ámde előre bocsátva, hogy ily eset igen ritka, még ekkor is védi a nőt az özvegyi jog és özvegyi öröklés, mely utóbbi egy gyermek rész tulajdoni jogát adja a nő részére a férjnek szabadon örökölhető javaiból (Kövy 388. §.) — Ily hatályú özvegyi öröklésnek helye volt a nemeseknél is. Ekként beigazoltam, hogy a nő érdeke sem parancsolja a törvényes öröklés terén való rögtönös intézkedést. Sőt azt hiszem, hogy ha codificatió alkalmával azon sajnos eset beállana, a mi a mostani eszme áramlat mellett igen valószínű, hogy t. i. hazai jogunkat specificus nemzeti jellegéből egész kivetkőztetjük s mintegy cosmopolita jogrendszerré idomítjuk át: mondom ez esetben, a házassági vagyonjog rendezése folytán valószínűleg nem fog a nő oly roppant terjedelmes jogokat élvezni, mint most. Végül térjünk át a Ill-ik és utolsó szempontra t. i. az örökhagyó szülőire. Tagadhatlan, hogy ha sem öröklött vagyon, sem végrendelet nincs: akkor az örökhagyó szüléjét, ,neje teljesen kizárja a szerzeményből. Ámde, habár ily esetben a szülőnek örökölhetési joga volna is, még akkor is ritkán élvezhetné ezt; mert a szerzési képesség és nős állapot már feltételezi: hogy a gyermek jó magas életkort ért s igy a szüle ő előtte halt meg. Egyébbiránt ha a gyermeknek annyira szivén fekszik szülője érdeke — tessék végrendelkezni. Ekkor nem lesz baj. Igaz, előjöhet oly véletlen halál, hogy a végrendelkezésre physicai idő nem marad. — De ez eshetőség szerintem oly malheur: mintha a gyermek még akkor halt volna meg: midőn .szerzeménye" még nem volt. Hát ekkor mivel kárpótoltatik a szüle ?! (Folytatjuk.) Jogeset, mely szerint a p. prts. 44. §-a érvénytelen s a folyó 1871. évi martius 29-én 2816. sz. alatti semmit ős zéki határozattal kimondott el v ugyan csak a semmitőszék által megdöntetett. Gyúr a Adolf ügyvéd úrtól. T. J. felperesnek S. J. s társai elleni tulajdonjog előjegyzésének igazolása iránti perében következő tények merültek fel: T. J. felperes S. J. és társai alperesek testvérjétől tettleg elkülönzött s az úrbéri rendezés alkalmával különhasitott, mindazonáltal S. J. és társaival határozott arányban egy telekkönyvbe jegyzett, igy telekkönyvileg osztatlan birtokot vett meg; hogy ezen birtokra birtoktulajdoni jogát bekebleztethesse, S. J. és társainak bekellett volna mint tulajdonos társaknak ősmerni, hogy az adásvevés tárgyát képező birtok az eladó tulajdona, fs annak a vevő nevérei lejegyzését megengedik. S. J. s tulajdonos társai jogvédjük tanácsára ezen beösmerést, illetve lejegyzési beleegyezést azért tagadták meg, mert eladó testvérjök magtalan levén, ha vevő megvett birtokát nevére át nem Írathatja — halálával ezen birtokot ők fogják örökölni. Ily helyzetben T. J. vevő a megvett birtokra birtoktulajdoni jogát előjegyeztette, a megtörtént előjegyzés után az előjegyző telekkönyvi hatóság előtt S. J. s társai ellen az igazolási pert a prrts. 44-ik §-a alapján megkezdette. Ezen perben alperesek beősmerték, hogy az eladott birtok tulajdonilag eladó testvérüket illeti, de tagadták, hogy mint tulajdonos társak lejegyzési nyilatkozatot adni kötelesek, — hogy ők az igazolási perbe bevonhatók. Felperes alperesi tagadás ellenében kijelentette, hogy alperesek mindaddig mig eladó testvérükkel a telekkönyvi közösség meg nem szűnik — az iránt nyilatkozni tartoznak: mi képezi a közösségből annak tulajdonát, egyszersmind ezen telekkönyvi közösből az eladót illető résznek lejegyzését megengedni tartoznak, hogy továbbá jogosan vonattak az igazolási perbe, mert ők képezik egyedül a bekeblezési akakályt, nyilatkozatuk megtagadása által ezen akadály elhárítása az előjegyzés igazolásának keretébe tartozik s a telekkönyvi hatóság a prrts 44-ik §-a alapján ezen igazolási perben mint egyedül illetékes hatóság jogosítva van mindazon kérdések felett ítélni, melyek a bekeblezésnek akadályai, melyek által az előjegyzés igazolható. Az első biróság felperest keresetével elutasította s 12 frt költségben marasztalta azon indokból, mert állítólag közte és alperesek közt semmiféle jogviszony nem létezik, tehát nem követelheti, bogy alperesek az adásvevéshez beleegyezésükkel hozzájáruljanak, mert továbbá a vagyonközösség megszüntetése vagy a birtok részek elkülönítése s meghatározása igazolási per tárgyát nem képezheti, ez az illető birtoktársak közt eldöntendő kérdés maradván. Felperes ezen ítéletet felebbezte, kimutatta, hogy a felebbezett ítéleti indokok tévesek, mert miután ő az eladó birtokjogaiba lépett, az ő telekkkönyvi joga reá háramlott, igy közte és alperesek közt telekkönyv-közösségi jogviszony igen is létezik, hogy itt továbbá vagyonközösség megszűntetéséről szó sem lehet, mert ugy felperes jogelődje, mint alperesek külön háztartást visznek, vagyonközösséget soha sem folytattak, hogy az osztályrészek telekkönyvileg is meg vannak hányad szerint határozva, hogy a birtok részek elkülönítése végett az úrbéri rendezés alkalmával intézkedés történt, azok régen, még az úrbéri rendezéskor elkülönítettek és mert alperesek beősmerték, hogy az eladott rész 6ladót, felperes birtokelődjét illeti, annak kimondása, miszerint annak lejegyzését alperesek megengedni tartoznak — az előjegyzés igazolásához tartozik, mely felett bíráskodni a telekkönyvi hatóság van hivatva. A királyi itélő tábla 1870. évi 34. számú ítéletével az elsőbirósági ítéletet indokaiból helyben hagyta. Felperes támaszkodva az országbírói értekezlet 153. §-ára, mely szerint telekkönyvi ügyekben két | egybehangzó határozat ellenében is van helye további felebbezésnek, — perét felebbezte leginkább azért, hogy mondassék ki: érvényes e a prrts 44-ik szakasza, mely birtoktulajdoni jog előjegyzésének igazolását ugyanazon telekkönyvi hatósághoz utasítja, hol az előjegyzés történt, mert ha igen: akkor az elsőbiróság hatásköréhez tartozik alperesi kifogások, mint az igazoláshoz tartozók felett érdemlegesen ítélni. A magyar királyi curia azonban 1871. év febr. 27-én 58. sz, a. az indoknélküli királyi táblai ítéletet ugyanazon indokokból helyben hagyta s mert felperes jogelv kimondását kívánta 25 frt rokonsági büntetéssel sújtatott. Ezen lesújtó ítélet ellen semmiségi panasz lön beadva, s felperes hitte, hogy miután a semmitőszék 1871. évi máj. 29-én 2816 sz. a. határozatában elv gyanánt kimondotta, miszerint telekkönyvi peres ügyekben keletkezett két alsó bírósági öszhangzó határozatok ellenében is van helye további fellebbezésnek a Hl-ad birósághozi felebbezést, melyben jogelv kimondása czéloztatott — konokságnak nem vétethetik, legalább az ítélet bírságoló része meg fog semmisittetni. A semmitőszék azonban cserben hagyván folyó év mart. 29-én 2816 sz. a. hatdrozatilag kimondott elvét, folyó évi jul. 18-án 8029. sz. a. határozatával a semmiségi panaszt elvetette, mert szerinte a kir. legf. ítélőszék a konoksági büntetést a törvénykorlátain belől szabta ki.