Themis, 1871 (2. évfolyam, 1-43. szám)

1871 / 36. szám - A végrendeleti szabadság s a köteles rész. [4. r.]

Második évfolyam. Megjelenik minden kedden : a -ma?var jogaszgyttlés*' tartama alatt nációnként. A kéziratok bérmentve a szerkesztőhez, a megrendelése k a kiadó-hivatallio? intézendok. Szerkesztői iroda: kalap-utcza 6, sz. 36. szám. THEMIS. EGYETEMES JOGI KÖZLÖNY. A MACYAR JOCÁSZCYÜLÉS KÖZLÖNYE. Pest, sept. 5. i87i. Előfizetési árak: Helyben hazhozhordással vaey vi•lékf-n bérmi-ntes szétküldéssel : negyedévre . . rrt. Félévre 4 egew. e»re . . . « , Kiadóhivatal: váczi-utcza !4. sz. Fel elös szerkesztő: I)r. SIEGMIND VILMOS. Kiadó-tulajdonos: RUDNYÍNSZKY A. TAKTALOM : Végrendeleti szabadság s a köteles rész. Dr. Biermann Mihály úrtól. (Vége.) — Személyes jogok bejegyzéséről. Dr. Rexa Pál úrtól. — A kilenczedik német jogászgyülés Stuttgartban. Dr. Környei Ede úrtól. — „Tárcza." Dr. Thomson tanulmányai a bűnügyi lélektan terén. (Első közlemény.) — Válasz Marguay Dező urnák a közjegyzői kényszer tárgyában. Czenthe József úrtól. — Az uj magyar részvény társulat; törvény tervezete. — A német birodalom büntető könyve. — „Törvényszéki tárgyalás." — „Vegyes közieménvek. A curiai döntvényekben kimondott elvek. — Kinevezések, választások, áthelyezések stb. — Különfélék. — Kivonat a .,Budapesti Közlönv"-bői. y

A végrendeleti szabadság s a kö- , teles rész. I Dr. Biermann Mihály úrtól, A (Vége-) Azonban ezen benyulás a tulajdon sértetlenségébe, nagyobb veszedelmet rejt méhében, mint a törvényhozók valaha sejtették; — egy szörny, mely az egész müveit társaságot elnyeléssel fenvegeti, egyenesen ennek védszáruyai alatt nőtt | nagygyá. Ha azon alaptörvény, — hogy a mi egy jogalanyt kizárólag illet, abba senki ! másnak ne legyen beleszólása — egyszer, s pedig maga az állam által táruadtatott meg; ha utóbbi magának fenntartja a jogot elhatározni: mi történjék valamely vagyonnal tulajdonosának halála után? ki fogja gátolni, ha ily hatalmat már annak éltében akar gyakorolni. Pedig kiván-e egyebet az általunk annyira rettegett Communismus dogmája: az összeség rendel- . kezzék minden javakról, ez határozza el, kikinek mi jusson azokból. — Nem egyszer ily öröködési szabályok alkotásánál tényleg előtűnt valamely communisticus utógondolat. A frauczia nemzetgyűlés 1793-ben, melyre annyiszor volt már alkalmam hivatkozni, erre nézve is szolgáltat példákat; egy szónok habozás nélkül ekkép fejezte ki meggyőződését: „a halállal megszűnnek a jogok s minden tulajdon a polgárok összeségére száll, — ezek jogosan megkívánhatják tehát, hogy az egyes, kinél az mindannak daczára meghagyatott, azokra ruházza, kiket az állam neki kijelölt. Schaeffle azért igen jellemzően mondja a hagyaték kényszerű megosztásáról, hogy a communismusuak erős vonásait viseli magán; — s ha széttekintünk a világban, hol öltötte a reüd s emberi haladás e vakmerő ellensége a legveszélyesebb alakot: első pillantásra azt látjuk, hogy Francziahonbau, mig viszont Anglia s Amerikában, hol mindenki feltétlen ur a magáéban — alig birt e gaz még csak gyökeret is verni. S végre, miután nem akarok további részletekbe bocsátkozni, mi az általam vitatott elvet oly ajánlatossá teszi, ez azon körülmény, hogy jótéteményeket osztogatunk vele a nélkül, hogy legkevesebbet koczkáztatuánk. Nem lehet ugyanis ellene felhozni, hogy sok nemzet meggyőződésével ellenkezik s azért sérteni fogja ezek érzelmeit. Tisztán szabadságét adunk, — kinek nem tetszik, az egyszerűen nem él vele. Azonkivül mindig nyitva álland az ut a törvényhozásnak, észszerű s a viszonyok sajátszerűségéből merített szabályok által az intestat öröködést rendezni s ez által jogos befolyást gyakorolni magokra a végintézkedésekre, melyek tapasztalat szerint irányukat nagyobbára onnan veszik; — csak méltatlan gyámság alatt ne tartsa az állam polgárait: mert nagykorúakká lettünk már végre! De el kell mondanom még, mily értelemben fogom fel a szabadságot. A mit az egyik nemzedéknek megadtuuk, azt nem vonhatjuk meg a másiktól, — elvemnek merő megtagadása volna tehát oly intézkedés, mely a jogutódokat önrendelkezésüktől megfosztva, őket tulajdonosokból haszonélvezőkké teszi, szóval: nem engedhetem meg a családi hitbizományokat. Nem nevetséges gőg egy emberben, ivadékainak hosszú sorát szeszélyének rabszolgáivá alacsonyítani, akaratát századokra szóló törvény alakjába ölteni? Hasonlít ez eljárás „a clausula perpetuae sauctionis''-hoz, melylyel törvényhozásunk hajdan némely intézkedését ellátta, csakhogy az utókor ne merészeljen azokon változtatni; de bizony elég érettnek érzi ez magát, hogy ügyeit saját belátása szerint rendezze, s szánakozó mosolylyal veti le e rozsdás bilincseket. Tudjuk különben, hol keresendő a hitbizományok alapja; a rómaiaktól csak nevét vette ez intézmény, valódi természetét a középkori hübérségben nyerte, — czélja egyes nemzetségek fényének növelése volt; — e czél korunk által megtagadtatik. Különben bővebb fejtegetést érdemel e kérdés, mi azonban jelen értekezésnek keretébe már nem tartozik. Hasonló figyelmet érdemelnek a testületeknek s intézeteknek szánt hagyományok. Kétséget nem szenved, hogy a végrendelkezési jog erre is kiterjed; azonban másfelől soha nem engedhetek meg j egyéni szabadságot, mely a közérdekkel meg nem egyeztethető. Az államnak tehát mindig jogában álland megvizsgálni, váljon a czél, mely ekkép gyámolittatik, valóban üdvös-e az összeségre; ha pedig erkölcstelenség vagy veszély rejlik abban, souverain akaratával megakadályozza ez intézkedés valósítását. Ép ugy I gyakran előfordul azon eset, hogy valaI mely alapítvány később czélszerütlenné s | feleslegessé vált, mert a viszonyok, melyek alatt rende'tetett, lényegesen változI tak. Gyengeség volna akkor a végrendelet betűjéhez, mint valamely szent irási j helyhez ragaszkodni; hisz a hagyományzó polgártársainak érdekeit akarta előmozdítani nemes adományával s igy ezek csak az ő szellemében járnak el, ha saját megváltozott szükégleteikhez képest intézkednek annak hová fordításáról. így tartja finom tapintattal a szabad Amerika s példáját nyugodt lélekkel követhetnők mi is. Korántsem merítettem ki ezzel a tárgyat. Csak kimondhatatlan horderejére törekedtem utalni e kérdésnek, melynek helyes megoldásától egész nemzetek erkölcsi alapjainak megszilárdítása, anyagi s socialis elsőrendű érdekeinek sikeres I előmozdítása, ne mondjam: egész sorsa függ. Dúsan érzeném magam meg jutalmazva, ha szerény felszólalásom folytán hazánk szakavatott köreiben bővebb megvitatásra méltatnék e tárgy, ha érveim, melyeket talán nem mindeubeu igazol az élet, de melyek erős tiszta meggyőződés kifolyásai, ellenvetésekre találnának — mindezt kettős jelentőségűnek tartom most, mikor tvj codexünk készül, — hogy a törvényhozás, mikor majd erre rátér, a tudomány által előkészítve találná a tért. S épen tekintettel erre még röviden akarom jelezni, mik voltak saját törvényeink intézkedései a végreudelkezési szabadságról. Nemzetünk jogi meggyőződése soha nem volt ellenkezésben a feltétlen végintézkedési joggal, ellenkezőleg azt, mint a tulajdon természetes folyományát számos törvényeink egész határozottan elismerték; — hol pedig az még is korlátok közé szoríttatott, ott nyomról nyomra ki lehet mutatni, hogy korántsem vele elkövetett visszaélések, vagy az egész intézmény czélszerütlensége, hanem meszsze annak körén tul eső idegen tekintetek voltak irányadók, — megint oly okok, melyek az akkori viszonyoknál fogva, jelentőségüket már rég teljesen el veszte'iték. Legrégibb törvényeink mindenkit tui lajdonának teljes urává tesznek, intézke- | déseinek halálán tul is feltétlen erőt tudonitanak. így Sz. István II. k. 5 fej.: „Mindenkinek legyen hatalma, sajátját megosztani, nejének, fiainak, leányainak és szülőinek, vagy az egyháznak adni. Es ezt még halála után se merje megrontani senki.u Ily jogot egyes kiváltságok még a királyi adományokban is biztosítottak az adományosnak, mint Kovachich Sylloge Decretorum több helyéből kitűnik. Ez intézkedési szabadság ismételten megerősítve érintetlenül tartotta fen magát Nagy Lajos uralkodásáig. E király, pointáii addigi hadrendsze-