Themis, 1871 (2. évfolyam, 1-43. szám)

1871 / 11. szám - Egy érdekes sajtóper Bécsben

Melléklet a „Tlicmis" márcz. 14k 11. számához. 127 — vésbé volt joga öt becsületsértő állításokkal illetni mivel az egész város beszélt arról a mi az ,Oekonomist"ban mondatott. Vádlott hivatkozott arra, hogy o bebizonyította azt miszerint vádló rágalmazta a külügyministert, tehát joga volt vádlót rágalmazónak nevezni bebizonyította egyszersmind azt is, hogy a vádló nem való dolgokat irt a külügyministerrö], tebát igaz, hogy hazudott és így tovább. A bíróság a következő kérdéseket állította fel az esküdtek számára: \. Vétkes-e vádlott Herzog Mór a „Volkswirtschaftliche Presse" 1870. kijelölt . . . számaiban foghilt (következnek az inkr. czikkek ezimei) czikkek tartalma folytán, abban, hogy Sommersfeld Vilmost költött tények közlése által alaptalanul egy határozott becstelen cselekedettel vádolta ? 2. Vétkes-e (ngy mint 1. kérdésben) abban hogy Sommersfeld Vilmosnak határozott tények felhozása nélkül megvetésre méltó tulajdonságokat és gondolkozásmódot vitt fel? 3. (A 2. kérdés igenlése esetében.) Bebizonyitotta-e Herzog Mór az átala felhozott gyalázások okadatolása végett Sommersfeld Vilmosnak valamely becstelenitő cselekvényét? Ezen három kérdés a kiadóra vonatkozik. Erre u<íyamly szövegű három kérdés következik Langer Ede, felelős szerkesztőre nézve. A kérdések, mint látjuk, szorosan az osztr. bünt. tvkönyv 488. és 494. §-aihoz vannak alkalmazva és pedig vonatkozik az 1. illetőleg 4. kérdés arra, vájjon vádló valóban rágalmazta-e a külügyministert, vonatkozik vádló megvesztegethetőségére. Az esküdtek az első három kérdésre egyhangúlag nemmel, a második három kérdésre egyhangúlag igennel feleltek. Tehát a kiadót nem vétkesnek, a szerkesztőt pedig vétkesnek nyilvániták. Ezen verdikt alapján a bíróság Langer Ede szerkesztőt egy havi fogságra ítélte. Lapszemle. A „Jogtudományi közlő ny"-ben Dr. Csatskó Imre ur a tiszti (állam)-ügyészségről értekezvén, kiemeli mennyire ellenkezik az ügyész hivatásával hogy ő — mint jelenleg több helyütt történik — a vizsgálat teljesítésével is megbizatik, és szorgalmazza a két egészen különnemű teendő szétválasztását, taglalván egyúttal a tiszti (állam)-ügyész teendőit. (C'zikkiró ur nézetét teljesen osztjuk és a „királyi ügyészekéről" szóló törvényjavaslatban érvényre emeltnek látjuk. Szerk.) A „Törvényszéki Csarnok"-ban Zlinszky Imre ur „a telekkönyvi hatóság és birtokbiróság" czimü czikksorozatában vázolván e két hatóság illetőségkörét, az igényperekről is megemlékezik, és a törv. rendtartás azon intézkedéséről, mely szerint az árverés elrendelésénél az ismeretlen és így csak „lehető" igénylők hirdetményileg felhívatnak jogaik érvényesítésére, következőleg szól: „Legkülönösebb a be nem jegyzett igénylők hirdetményi felhívása, ezekkel a hitelezőknek semmi köze, részükre a telekkönyv volt tükre; a biriokállapotnak, s nem szabad lehetőségnek sem lenni, hogy az árverés megrendelése után hozassék más stádiumba. Én az igénypert — indokoltnak csak oly egyének részéről tartom, kiknek igényei a foglaltatót megelőzőleg már be vannak kebelezve. Ezek joga a telekkönyvből folyik s igy a hitelezők következményeit is viselni tartoznak, — de nem helyeselhetem azt, hogy ezen esetben is, mint incidehtális kérdés döntetik el a tulajdoni igény; itt a gyorsaság rovására az alaposságot feláldozni annál kevésbbé szabad, mert a hitelező, ki tudva kölcsönzött igénynyel terhelt birtokra, tartozik annak következményeit is viselni; s azért ily esetekben — nézetem szerint az igényper a rendes biróság előtt rendes eljárás utján lenne folytatandó s itéletileg eldöntendő, a telekkönyvi hatóságot azonban — mely még jelen eljárásunk szerint nincs a tulajdoni keresetek elintézésére hivatva — ily teendővel felruházhatónak nem tartom." (Czikkiró ur helyes érvelése méltán ajánlható a codiricáló közegek beható figyelmébe. Szerk.) Szinte a „Törvényszéki Csarnokban Kókay Károly ur értekezik a „hitvestársi öröklésről" és bár elismeri, hogy az érvényben levő törvények között hazai törvényünk az, mely még legigazságosabban rendelkezik e tárgyban, ez intézkedéseket nem tartja elégségeseknek és indítványozza, hogy a hitvestársi öröklés — a vagyontalan szülök eltartása iránti kötelezettség mellett — tekintet nélkül a vagyon öröklött vagy szerzett minőségére ez elhunyt egész hagyatékára kiterjesztessék. Mert, — mondja czikkiró ur — .Volt légyen a férfi gazdag, a nő szegény, szerzett légyen egyedül az egyik, és volt légyen takarékos a másik, nem vagyok képes jogilag helyes okot találni, hogy az öröklött és szerzett vagyon között különbség tétessék. Az öröklött vagyon is mindenkor tulajdona az illetőnek, csak ugy, mint a szerzett, és jgy be nem láthatom észszerüségét annak, hogy szerződés vagy végrendelet hiányában, és gyermekek nem létében, az öszves vagyont ne az örökölje, a ki az elhunythoz legközelebb állt, a ki vele jó és rosz napokat egyaránt megosztván, ahhoz a legszentebb, legbensőbb kötelékek és emlékek által csatoltatik. Ha szerződés vagy j végrendelet által a hitvestársak magokat kölcsönösen biztosithatják, miért ne biztosíthatná őket I a törvény is, miután kötések nem minden há- ! zasságban történnek, az emberek mindnyájan nem végrendelkeznek, de hirtelen véletlen halál, vagy j mas akadály miatt nem is végrendelkezhetnek ; és miután az öröklött vagyonra nézve jelenleg lenálló különbség nem egyéb, mint a vérrokonságbóli túlhajtott deductio, mely a házassági kötelék természetével ellenkezik, és mely a polgárok érdekeit, minden helyes ok nélkül sérti. Maga^! a gyermekek és szülők közötti jogviszony sem oly I benső, szoros, mint a háiastársaké ; emezeknél kölcsönös kötelezettség létezik a sírig, míg amazoknál a viszony csak egyoldalú, eleinte kötelezettségek csak a szülőknél, későbben csak a gyermekeknél, de ez utóbbiaknál is csak akkor, ha a szülők maguk köteleségeikről meg nem felejtkeztek. — Ha tehát a törvény, az emberi természet és a társadalmi viszony követelményeinél fogva a gyermekek örökösödéséről gondoskodik, miért ne gondoskodhatnék a házastársról is, a kit az elhunythoz nemesebb, és szorosabb kötelékek csatoltak, mint az oldalrokonokat, a kik a boldog házaspárnak egy jó napot talán soha sem kívántak." (Czikkiró ur felszóllalását és érvelését oly méltányosnak és jogosnak tartjuk, hogy ahhoz a magunk vészéről is teljes meggyőződéssel hozzájárulunk. Szerk.) A „Pesti Napló"ban Külley Ede ur j „egy kanapé-per a bíróságok között" czimü czikkében a legfőbb Ítélőszék váltóosztályának azon határozata ellen polemizál, mely szerint az alsó bíróságok nincsenek jogosítva a saját végzésük ellen törvényes időben beadott semmiségi panaszokat hivatalból visszautasítani és azt vitatja, hogy a pesti királyi tábla váltóosztályának nézete helyes, mely szerint a közbevetett perorvoslatok elfogadásának kérdésében határozni minden bíróságnak nemcsak jogában, de hivatásszerű kötelességében is áll. „Nem mondja-e igy érvel K. ur czikke folyamában — a vtk. II. r. 135. §.: „Ha mindazonáltal a 134. „-ban megnevezett esetekben is folyamodások beadatnának, ezek végzés által az oknak megjegyzése mellett visszautasitandók?" A 134. §. szerint ugyanis a halasztást megtagadó, tanuk vagy műértők kihallgatását elrendelő, perújítást megengedő és beismerés alapján hozott, avagy makacssági végzések ellen a felső birósághozi folyamodásnak helye nincs. A „folyamodás" szó alatt pedig nem csak a sajátképeni felfolyamodás, hanem a semmiségi panasz is értendő, annnyival inkább, mert a 140. §. szerint semmiségi panaszszal csak az élhet, a kinek általában felebbezési joga van. Lehet-e az iránt csak legkissebb kétség is, hogy ily világos törvénybe ütköző folyamodást, legyen az sajátképeni felfolyamodás, vagy semmiségi panasz, első sorban azon biróság, melynél az beadatott, visszautasítani tartozik? Avagy a 134. §. eseteiben is a felsőbíróságnak vindicálja a legfőbb Ítélőszék a visszautasítás jogát. A váltótörvény II. r. 142 §. továbbá a csődtörvény 101. §. határozott rendeletei szerint két egybehangzó határozat ellenébon további felebbvitelnek helye nincs. Ily felebbvitel tehát ép oly törvénybe ütköző, mint a fentidézett 134. §. eseteiben beadott folyamodás, és az első biróság, mely emezt a 135. §. világos rendelete szerint visszautasítani tartozik, amazt határozott törvény alapján ne utasíthassa szintén vissza? Nem-e első teendője az alsó bírónak minden beadványra, tehát a jogorvoslati beadvánvokra nézve is megvizsgálni azt, vájjon a beadvány törvényben alapszik-e? És nem tartozik-e minden törvénybe ütköző beadványt hivatalból viszszautasitani ? Mellőzhető-e bármely jogkérdésben, tehát a felebbviteli jogorvoslat elfogadásának kérdésében is az első biróság határozata az illetőségi és felebbezési törvény felforgatása nélkül ? Mielőtt az első biróság valamely kérdés felett nem határozott, a felső forumok ezen kérdésben határozni hivatva nincsenek, rendeltetésűk csak az levén, panasz folytán a felett határozni, váljon az első bíróságok, a perlekedő feleknek sajátképeni bírái, helyesen jártak-e el, vagy sem ? És ha a felső forumok mégis oly kérdést döntenek el, melyben az első biróság még nem határozott, ezáltal egyrészről az első bíróságok hatáskörét jogtalanul magukhoz ragadják, és magukat első bíróságokká degradálják, másrészről az ezen hibába eső másodbiróság a felebbezési forumok számát egygyel kevesbítvén, a felebbviteli jogorvoslatot megszorítja, a legfőbb ítélőszék pedig, melynek határozatai ellen váltó- és csődügyekben további perorvoslatnak helye nincs, a felebbviteli jogot egyenesen megszünteti." 1 (Készünkről nem osztjuk a t. czikkiró ur nézetét, mert a természetes, szabályok illetőségi felforgatásának épen azt tartanók ha azon biróság, melynek határozata ellen emeltetik panasz, vettetik közbe jogorvoslat, ruháztatnék fel a panasz érdemleges elintézésének jogával; joga és kötelessége igenis az alsó bíróságnak megvizsgálni azt, ha vájjon a jogorvoslat idejekorán használtatott e de azt érdemileg határozat tárgyává nem teheti ha a lehető visszaéléseknek, a felek jogai lehető kijátszásának tág kaput nem akarunk nyitni. A perhuzavonának is legszélesebb tere nyílnék az által, ha az elsőbiróságot ruháznók fel a jogorvoslat érdemleges elintézésénekjogával, mert az esetlegesel utasító határozat csak ujabb és ujabb jogorvoslat alapjául vétetnék. Czikkiró úrral ellentétben tehát teljes mérvben osztjuk a legfőbb Ítélőszék váltóosztályának felfogását e kérdésben. Szerk.) A „Pester Lloyd"ban Dr. S. M. az ügyvédrendtartási törvényjavaslatról értekezvén, mindenek előtt helyesli az igazságügyi ministeterium abbeli eljárását, hogy az anyagi jog reformját megelőzőleg az alaki jog átalakítását tűzte ki czélul, mert csak ha a törvénykezési közegek szervezete nyugszik biztos és helyes alapon, lehet reméleni, hogy a törvényhozó rendelkezései illetékes alkalmazást nyerendnek és hogy a törvénynek nyomatékosan érvény fog szereztetni. A törvényjavaslatot általában örömmel üdvözli czikkiró különösen azért, ment az az ügyvédi tekintélyt és függetlenséget óvja meg, midőn a szabadügyvédkedés előfeltételeit az elméleti és gyakorlati képzettség tekintetémegszigoritja és a jogtudori szigorlatok letételét kívánván, négy évi gyakorlatra kötelezi a jelöltet, — midőn az ügyvédnek teljes önállóságát és függetlenségét ugy a hatóságok mint a felek irányában a szólásszabadság és szabadszerződés elvének elfogadásával biztosítja és a szigorúan de igazságosan körvonalazott fegyelmi hatalmat egyenesen az ügyvédi kamarák által gyakoroltatja. Az öszhangzatos javaslatból azonban egy rendelkezést is emel ki czikkiró ur mint olyat, mely különösen a szabadügyvédkedés elvét tönkre tenni alkalmas és melynek fenntartását határozottan ellenzi, az a 69. §. mely szerint „a választmány köteles arra ügyelni, hogy minden biróság székhelyén legalább egy ügyvéd lakjék és e tekintetben feljogositttatik, hogy a kezdő ügyvédnek bizonyos lakhelyet kitűzzön és a felvételt ezen határozatának teljesítésétől feltételezze." (Hogy czikkiró ur általános nézetét a törvényjavaslatra nézve magunk is osztjuk azt tekintettel a lapunk mult számához csatolt előadói jelentésre, talán emlitenünk sem kell, és hogy a javaslatnak 69. §-án kívül több rendelkezés is foglaltatik abban, melylyel egyet nem értünk, az szinte e jelentésből kitűnik, melyben egyebek között a 69. §-ra vonatkozólag véleményünket a következőkben mondottuk ki: „A 69. §. a szabad ügyvédkedés illetve szabad költözködés elvét ténylegesen alterálja, midőn a kamarának szabadságot ad, hogy a kezdő ügyvédet 3 évig bizonyos lakhelyre szoríthatja. Éz a személyes szabadságnak és szabad ügyvédkedésnek oly megszorítása, melyet az ügyvédi függetlenség és önállósággal sehogy sem tudok összegyeztetni. A sérelem az által, hogy azt az ügyvédi kamara követi el, nem