Magyar külpolitika, 1944 (25. évfolyam, 1-3. szám)

1944 / 1. szám - Az asszimiláció kérdéséről

MAGYAR KÜLPOLITIKA 5 Ekkor aztán hiába átkozza a jelszavakat, a világot, a sorsot, mert minden kárvallásnak egyetlen okozója vian: ő maga. És kárvallása mellett ott van tétlensége büntetése is, a világ szimpátiájának elvesztése. Mert a világ csak azokat szereti, akik maguk is akarnak, gondolkoznak és cselekednek. Marius. Az asszimiláció kérdéséről. Irta: Óhegyi Vilmos. Nemzetiségi államokban gyakran emlegetik ezt a fogalmat: asszimiláció. Ez a műszó magyarul hozzáhasonulást. nemzeti átalakulást, népbe beleolvadást jelent. Ami hasonló,* az még teljességgel nem mindig az, az egyenlő rangot csak az azonos sal adja. Az „átalakulás" nem ad feletet erre a kérdésre: mennyire? Beolvadás — ez már valami vei több: eggyé lesz az alapanyaggal! Pontosabb és szabatosabb megjelölés, ha azt mondom, nemzeti, ül. népi átlényegülés, mert evvel a szóval a megtámadhatatlan ós az ilyen kényes fogalomnál félreérthetetlen valóságot határoztam meg. Az átlényegülés teljes szellemi és erkölcsi átváltozása az embernek, de még ez sem tökéletes, mert a faji jellegzetességek és az azt meghatározó elemek megmaradnak továbbra is. A szellem nem akar tudni testi formájáról, külön utakon jár. Az egyén népi átlényegülésének három főbb lélektani mozzanata van. 1. Kezdeti időszak. 2. Az ingadozás korszaka. 3. Megérkezés és átlényegülés. A kezdést elszakadási törekvésnek is nevezhetjük. Az egyén elszakad népétől, vagy fajtájától erőszakos kényszerúton, vagy akaratlagos módon. Nem vitás, hogy az erőszakos elszakítás az egyén életében súlyos visszahatást eredményez. Az egyedülvalóság, a magárahagyottság érzete jelentkezik ekkor s a nemzeti és egyéni önérzetében gyenge, vagy anyagias gondolkozású, csupán ösztönéletet ciő ember behódol az első ostorcsapások alatt. Sem>vnesetre sem nyert vele új népe, csak számbeli szaporulatot jelent. Az erős akaratú eljárja magát ilyenkor a külvilágtól. Visszahúzódik saját faji és lelki életének csigaházába s csak életjogáért harcol. Egészen másképen alakul a helyzet, ha az egyén önkéntesen, akaratlagosan hagyja el népét. Az elszakadás oka lehet helyzeti előny is, sőt leg többször ez a legfőbb cselekvési indítóok. Ilyen esetben a nagyobb darab kenyér utáni vágy a forrása a szakításnak s ez ösztökéli az új néphez való hozzásímulásra. Az új környezetben a hatások tovább is érik az odaérkezettet. Ezek az ostromló hatássugarak olyanok, mint a napfény. Némelyiket befogadja, másokat visszautasítja az ember. Ha csoporthoz tartozik az egyén, akkor a/, új mozzanat már fajtestvérei közé vezérli, ahol egyénisége felolvad a közösségben. Ezentúl már alárendeli magát a vezérlő akaratnak, amely gondolkodik és cselekszik helyette is. A/ egyéniség hátralép és előjön az együttes. A következő lépést az ingadozás korszakának neveztük. Ez nem mindenki számára átmeneti időszak. Vannak, akik életükön át öntudatlanul is itt topognak a nemzeti élet előcsarnokában s sohasem jutnak be a belső termekbe. A nyelvet megtanulták, a ruházatot s a szokásokat fölvették már, de ez nem az ősöké'. Ezek az egyének mindenki előtt meghajló, megbízhatatlan és ezért félelmetes népréteget képeznek a nemzet testében. Félelmetesek azért, mert felismerhetetlenek. Félelmetesek azért is, mert Aquinói Szt. Tamás gondolatával ellentétben két könyvet ismernek s egyikre sem esküsznek, mert egyiket sem tudják alaposan. Amikor megismerem őket, már késő, akkor már Janusarcúk másik felét látjuk. Náluk a józan ész adagolja a nemzeti érzést. Abból is csak annyit, amennyit érdekük kiván. Igazságtalanok volnánk akkor, ha nem vennc'k észre a tömegben azokat, akik csak a középhelyzet energiája következtében tartózkodnak rövidebb-hosszabb ideig itt. Ezeknek reménykedő, bízó sugár vonul át arcukon, ha a jelen átmeneti helyzetből a legközelebbi, végleges állomáshelyre gondolnak. Ezek már nem áldoznak két Istennek. Már csak egyfelé néznek, ahol élniök és meghalniok kell. Még idegen hangzású a nevük, de már csak halovány ködszürőn át emlékeznek a múltra, amikor még külföldön érezték magukat mai otthonukban. Zsúfolt érzéseik mind a mára, mind a mostani hazájukra vonatkoznak, e hazáért vértanúhalált halt és elesett hősökre gondolnak, akik közülük valók voltak. Amikor ide jutottak, akkor már a harmadik lépcsőfokra léptek fel, megérkeztek ők is oda, ahova a célkitűzéskor elindultak. Mostmár a nemzet örömét s buját, baját is magukénak vallják. Minden fonalat elszakítottak már, minden régi szokást elvetettek, egész valójuk átrendeződött és megváltozott. •Ezek már átlényegültek, ezeket már ismerjük, ezekre számíthatunk. Sajnos, sokan vannak, akik sohasem érnek el erre az állomásra. A lélektan megtanított minket az ingadozók felismerésére, de arra is, hogy a tőlünk eltávolodókat vissza kell hoznunk a nemzet anyatejébe. Fizessünk elő a Magyar Külpolitikára