Magyar külpolitika, 1943 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1943 / 1. szám - Tunisz, Algir és Marokkó. (Befejező közlemény)

4 MAGYAR KÜLPOLITIKA dett a nemesi rendbe. A jobbágysorban maradt nemzetiségi egyének pedig a magyar jobbágyokkal teljesen azonos bánásmódban részesültek. A jobbágyság megszüntetésével a nemesek és a volt jobbágyok teljesen egyenjogú honpolgárokká lettek. Ezt az egyenjogúságot a nemzetiségi egyenjogúság tárgyában alkotott 1868. évi 44. be írta körül részletesen. Ez a törvény a teljes egyenjogúság megállapítása mellett egyedül az országban divatozó többféle nyelv hivatalos használatára nézve és csakis annyiban állított tel külön szabályokat, amennyiben ezt az ország egysége, a kormányzat és a közigazgatás gyakorlati lehetősége és az igazság pontos kiszolgáltatása szükségessé tette. Nem csak a törvény rendelkezett így. hanem a magyar közfelfogás is teljesen egyenjogú polgártársaknak tekintette mindenkor a nem magyar nemzetiségű honpolgárokat is. Ami pedig a felekezeti kérdést illeti, a vallásszabadság területén egyetlen európai állam sem előzte meg a magyar törvényhozást. Erdélyben 10 évvel a franciaországi Bertalan éjszaka előtt kimondották a teljes vallásszabadságot. Magyarországon ma sincs az állam az egyháztól elválasztva, de igenis el vannak választva az állami és egyházi hatáskörök. Az iskolák ma is túlnyomóan felekezetiek. A legrégibb bevett vallásfelekezet a római katholikus. Ez volt kezdetben az uralkodó vallás. Az apostoli királyt megilleti a legfőbb patronátusi jog. A református és evangélikus vallások a XVII. században, a bécsi és linzi békekötéseket becikkelyezö 1608. évi 1. és 1647. évi 5. te. óta bevett vallások. Ezek autonómiával bírnak, melyet az 1791. évi 26. tc. szabályoz. A görögkeletiek és görögkatholikusok vallásszabadságát és autonómszervezetét az 1791. évi 27. tc. ismerte el végleg és iktatta a bevett vallások közé. Az izraelita vallás politikai és jogi egyenjogúságát az 1867. év 17. tc. mondta ki, a bevett vallások közé pedig az 1895. évi 42. tc. sorolta. Az izraelita származású honpolgárok polgári'és politikai jogait az utolsó évek törvénvhozása korlátok közé szorította. (Vége.) Tunisz, Algir és Marokkó. Irta: Ókéri Polzovics Iván. — Befejező közlemény — Az 1912 március 30-án a marokkói szultánnal kötött protektorátusi szerződés teljesen a tuniszi nvomokon halad, azokat legfeljebb csak meg kényelmesebbekké tágítja a protektor hatalom, Franciaország számára. Alapelve, hogy a szultán minden nemzetközi szerepe megszűnik s bar az ország állami különállása fennmarad, neveben minden nemzetközi viszonylatban Franciaország jár el. Az ország képviseletét, nemkülönben atu nak, valamint polgárainak védelmet külföldön Franciaország veszi át (6. e). Nincsen szo tehát marokkói külképviseletről, sem idegen hatalmak marokkói diplomáciai képviseletéről, de nincsen szó arról sem — ami a tuniszi szerződésben meg szerepelt —, hogy a szultán — bár Franciaország hozzájárulásával — nemzetközi szerződéseket köthet. Marokkót illetően a nemzetközi szerződéskötési jog is közvetlenül Franciaországnál helyezkedik el. miért is a protektorátusi státus ellen szólt volna, ha az USA — úgy, mint Tunisz esetében — a partraszállás vagy az átvonulás engedélyezése végett a szultánhoz fordult volna. Ugyanazok a jogok vannak megállapítva a szerződésben a katonai megszállást és a közigazgatást illetően is, mint a tuniszi protektorátus chartájában. Franciaország Marokkót a szerződés alapján katonai megszállás alá helyezi (2. c), nemkülönben a kormányzóhatalmat is gyakorolja (5. c). Ez utóbbi hatalma alapján tetszése szerint valósíthat meg közigazgatási, jogszolgáltatási, gazdasági, pénzügyi, iskolaügyi és honvédelmi reformokat (1. e). Franciaország e széleskörű jogai gyakorlására, nemkülönben a szerződés határozmányainak ellenőrzésére Marokkóban is francia kiküldött ál! a kormányzat élén, akit itt főbiztosnak neveznek (commissaire résident général). Ö gyakorolja a teljes francia protekciós hatalmat, ő áll a kormányzat és a közigazgatás élén, valamint ö közvetíti a szultán és az idegen hatalmak között megnyih á nulható bizonyos szerényebb keretű érintkezést. A szultán önállóan csak a főpap (imám) szerepét töltheti be. Az előadottak szerint tehát Marokkó is a tulajdonképeni protektorátus nemzetközi helyzetében van, azaz bár megvan a külön államisága, külön jogrendje, minden érintkezését a külhatalmakkal a protektor állam közvetíti. Az állam belügyeire vonatkozó erős francia befolyás talán még többre is mutat, különösen a gyakorlatban érvényesített francia rendszabályok folytán (amelyeket a jóformán egészen 1934-ig tartó szinte folytonos lázadások leküzdésére érvényesített), minek folytán sokan a marokkói státust mai állásában már nem tulajdonképeni, hanem gyarmati protektorátusnak tekintik. Ez a minősítési bizonytalanság vagy kettősség egyébként megszokott jelensége a nemzetközi életviszonyoknak, amelyekben az esetek többségében nem lehet az egyes kategóriák között éles határvonalat vonni. Természetes is ez annak következtében, hogy a viszony a felállam és a protegált ország között is időről időre változik, megfelelően a mindenkori ténvleges hatalmi viszonyoknak és a nemzetközi konstelláció színváltozásainak. Ebből természetszerűen viszont az is folyik, hogy ha ezidőszerint és ma is már csak jogilag ez a státusuk az északafrikai francia gyarmati, illetve védnökségi területeknek, az nem fog fizikai törvényként érvényesülni minden időkre, sőt nyilván már e háború befejezésére sem. Akármilyen is legyen ugyanis az erők megoszlása e háború megszűntével, annyi kétségtelen, hogy Franciaország hatalmi állása mindenképpen jelentékenyen gyengültnek fog mutatkozni. Ilyen módon pedig aligha fogja tudni folytatni e gyarmati és védnökségi területek szervezésének ezt az eddig egyre erősülő, ridegebb módját, nemcsak a külhatalmi erőviszonyokra tekintettel, hanem ez országok belső erejének relativ fokozódása folytán is. Mindezek szerint nem csak pillanatnyi kíváncsiságot elégíthettek ki azok a