Magyar külpolitika, 1942 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1942 / 7. szám - A magyarság és a külföldi közvélemény
MAGYAR KÜLPOLITIKA gyen az ország területe kisebb, vagy nagyobb, e birodalmi gondolat és feladat sohasem változott. A birodalmi gondolat Szent Istváni, tehát magyar értelmezésében a népek testvériségét jelenti olyan országban, melyet a művelődés vezető eszméi hatnak át. A magyarság tudja, hogy hivatása van. Eszméket, művelődést, jogot teremt, átvesz és továbbad. Ezt a hivatást nem veheti át semmiféle európai nép azon a helyen, melyre a magyarságot a Gondviselés állította. Minket nem lephet meg olyan forró gőz, amilyen, például, a pánszlávizmusban füstölög. Számunknál és egyedülvalóságunknál fogva, nem ragadtatjuk magunkat délibábos túlzásokra. De ismerjük erőnket és hivatásunkat. A feladat, melyet teljesíteni akarunk, az, hogy példát mutassunk belső nemzetiségi politikánkkal a népek békés együttélésére. A magyaron kívül nincs más nép, mely oly régóta meg tudta volna csinálni, teljes függetlensége megóvása mellett, az együttműködés politikáját. Politikánk sohsem volt sem túlzó, sem tajtékzó, mindig meg tudott engesztelődni. Éppen ez mutatta meg erejét és életképességét. Elfeledtük a Habsburg-politika beolvasztó törekvéseit, nem azért, mert gyengék voltunk, hanem azért, mert éreztük erőnket örök hivatásunkban: a népek békés együttlakozásában, a Szent Istváni gondolatban. A történelem utolsó másfél évszázada a nemzeti érzés növekedését mutatja. Épp a nemzetek önérzetének duzzadása idején van nagy szerepe a magyarság európai hivatásának. Épp most kell megmutatnia, hogy a magyarság kettős örök princípiumának mind a két része egyformán fontos és szükséges a jövő rendjében, a nemzetek közös békés együttműködésében. A nemzeti büszkeségnek, terjeszkedni akarásnak meg kell látnia a népek testvériségét. A nemzetek nemcsak különböznek egymástól, hanem hasonlítanak is egymáshoz. A magyar politika kettős folyamának kell — a magyar prizmán keresztül — megtanítani a népeket a politika krisztianizálására, az igazi Szent Istváni politikai evangéliumra. Ha visszapillantunk sorsunk századaira, csodálkozva láthatjuk, hogy a magyar sohasem gyűlölte nemzetiségeit. Gyűlölködés sohasem indult ki tőlünk és békén tűrtük, saját otthonunkban, a nemzetiségek túlzó propagandáját. A magyar türelem nem merő passzivitás. Ami benne cselekvést kerülőnek látszik, az az örök elvek türelme, melynek — mint Kállay miniszterelnök is mondotta — van ideje várni, mert az idő mindig az igazság részén van. Szent István politikai evangéliuma élő történelmi elv, minden magyar ember szívébe írva. Ez a politikai elv, mely véghez tudta és tudja vinni a ma legnagyobbnak látszó csodát: a népek békés együttélését, — nem csupán belső, kisebb területen alkalmazható elv és erő. Ez, egyúttal, a jövő útmutatása. Azé a jövőé, melyben minden nemzetnek meg kell mutatnia nemcsak produkáló képességét, hanem a többi nemzettel való együttélés, tehát a béke képességét is. Ha egy nemzet csak dolgozni tud, ez még nem jelenti azt, hogy boldogan él. És nem jelent boldogságot az sem, ha más nemzetekkel együtt dolgozva, nem fejti ki saját nemzeti tulajdonságait. A jövő boldogsága azon múlik, átterjed-e a világ vérkeringésébe a magyarság, Szent István politikai evangéliuma: az együttműködés és teljes függetlenség csodálatos tanítása. Nekünk, magyaroknak, nincs okunk félni a jövőtől. A világnak nemcsak nyersanyagokra, nemcsak harci erőkre, hanem legelső sorban magas eszményekre, politikai bölcseségre van szüksége. És hol találnak magasabb vezető elvet, mint a magyarság ezeréves politikai hitvallásában, mely a világi és isteni bölcseséget egyesíti magában. Ezt az igazságot kell hirdetnünk nemcsak itthon, magunk előtt, hanem világszerte is. Tudnunk kell, hogy erőnk az egyedülvalóságban van, rokontaíanságunkban, abban, hogy magyarok vagyunk. Abban a tudatban, hogy kell lennünk. Hivatásunk van, magyarságunknál fogva, Európa rendszerében. És hivatásunk van a világban politikai hitvallásunknál fogva, mely átfogó szellemével, példa és reménység a magát újra rendezni kívánó világ számára. Marius. A magyarság és a külföldi közvélemény. trta: Kováts Tibor. A történelem és még inkább a magyar szellemi élet reakciója a történelmi eseményekkel szemben életünk egyik fő tanítómestere. „A nemzetek — mondta Apponyi Albert, a nagy magyar államférfi — épp oly kevéssé élnek elkülönített életet, mint az egyének. Körülöttük más nemzetek küzködnek, fejlődnek, hanyatlanak — szóval: élnek és akár akarják, akár nem, mindegyik élete hatást gyakorol a másik életére. Egy nemzet sem állapíthatja meg tulajdon sorsát tekintet nélkül a többiekre; mindegyiknek számolnia kell a többiek törekvéseivel és erejével: saját törekvései megállapításánál, saját ereje mérlegelésénél." Néhai nagy külpolitikusunk szavait, úgy a magyarság külügyi képzését, mint a külföldi közvélemény tájékoztatását illetőleg úgy értelmezhetjük, hogy igenis be kell látnunk, hogy helytelenül és kevéssé vagyunk ismerősek illetve ismertek a külföldet illetőleg. Fokozott mértékben igaz ez a magyar nemzetről, amelyet a Gondviselés Európának földrajzi tekintetben talán legveszélyesebb területére állított, mint rokontalan és aránylag csekély számú fajt, nagy fajok és nagy világáramlatok összeütközési vonalába. S hogyan állhassunk meg, ha közvetlen barátainkat, ellenségeinket, azoknak mentalitását, terveit: tehát a tartós együttműködéshez vagy legalább is a súrlódások szükségszerű elkerüléséhez igen fontos előfeltételeket nem ismerjük? Bennünket is, a legjobb esetben nem ismernek, sajnos, mint rendszerint kiderül, félreismernek, s ez rosszabb, mert meg nem alkotott véle-