Magyar külpolitika, 1942 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1942 / 7. szám - Magyar hivatás

2 MAGYAR KÜLPOLITIKA vetélést, mintegy automatikusan elismertük, hogy az igazság szolgáltatása harmadik tényező feladdata. Már rámutattunk arra, hogy a politikai igazság a keresztény erkölcstannak és a kor jogi felfogásának a függvénye. Érvényesítése tehát olyan nemzetközi testületnek volna a hivatása, amely ennek a két tényezőnek köszönheti létrejöttét. A világháborút követő két évtizedben azonban a világ hatalmasai mit sem akartak tudni arról, hogy hatalmukról egy olyan független nemzetközi tényező javára lemondjanak, amely a keresztény és politikai erkölcs alapján áll. Szükségszerűen kellett tehát az akkor érvényben volt politikai helyzet felszámolásának bekövetkeznie. Mikor pedig ez a felszámolás végre is megindult és a hatalmi viszonyok alapvetően kezdtek eltolódni, éppenséggel nem lehetett gondolni egy ilyen nemzetközi fórum felállítására. Adva volt az alkalom Magyarország számára, hogy politikai érdekeit a helyzet kihasználásával érvényesítse. Miért is mondott volna le erről, amikor úgy sem létezett nemzetközi fórum, amely ítéletet hozhatott volna? Ha nincsen bíró, aki igazságot szolgáltathat, nem marad más hátra, mint más eszközök igénybevételével a jogokat érvényesíteni. Magyarország azonban nem élt ezzel a lehetőséggel, bár lett volna hozzá módja. Mindössze az volt számára kérdéses, miként lehet nemzetközi bíróság hiányában mégis egy igazságos bírót találni. Ez persze nem lehetett egyoldalú feladat. A bírót ebben a minőségében mindkét félnek kell elismernie. Ahol nincsen állandó bírói intézmény, ott esetenként lehet döntőbíróhoz folyamodni. Döntőbíró persze csak az lehet, akiben mindkét fél megbízik és aki mindkét fél irányában egyforma jó indulattal van. Az ilyen döntőbíró biztosíték, hogy ítélete igazságos lesz. Magyarország kétízben választotta ezt az utat és kétízben fogadta megnyugvással a hozott ítéletet, bár ez nem felelt meg száz százalékig annak a felfogásnak, amelyet a közvélemény a nemzet jogáról magának alkotott. Ebben tehát kétségtelenül nagy erkölcsi áldozat rejlett. Először elfogadtuk a döntőbírót, másodszor belenyugodtunk ítéletébe, holott az nem elégítette ki teljesen a nemzeti érdekeket és végre másként is cselekedhettünk volna. A magyar politika vonala tehát ebben a tekintetben töretlen maradt. Amit a húszas évek elején vallott, azt a harmincas évek végén sem tagadta meg és annak szellemében cselekedett, amikor erre alkalma nyílott. Sőt még ma sem távolodtunk el ettől a vonaltól, bár benne vagyunk a háborúban. A háborúban pedig a fegyvereknek van szavuk. Hiszen felelős magyar tényezők eddig egy pillanatig sem hagytak kétséget abban a tekintetben, hogy részvételünk nem jelent anyagi vagy területi törekvéseket, hanem tisztán erkölcsi jogokat védünk, az ország biztonságát és függetlenségét. Megvan tehát a hatalompolitikai jogcím arra, hogy majdan szavunkat hallassuk, de megvan az erkölcsi jogcím arra is, hogy az elrendezésnél igazságunk érvényesüljön. Szeretnők remélni, hogy ezt minden oldalon meg fogják érteni és kellően értékelni. Szeretnők hinni, hogy ennek a világrengető orkánnak a végén eljön az igazságos kiegyenlítődés ideje, hogy nem fognak ismerni kicsinyes szempontokat sem azok, akiknek nagy szavuk lesz az elrendezésnél, sem azok a kisebbek, akik mindenkor a nagyok árnyékában igyekeztek külön pecsenyéjüket megsütni. Ezt az optimizmusunkat az az erkölcsi tőke táplálja, amelyet több mint két évtizeden át gyűjtöttünk és amely mellett akkor is kitartottunk, amikor a világ nem sokat adott erkölcsi jogokra. Ámde ha ez az erkölcsi tőke mégsem volna elegendő az ország jogainak az érvényesítésére, van nekünk ezenkívül még egy másik erőnk is, ez pedig az ütőképes hadsereg és a kiegyensúlyozott, fegyelmezett nemzeti társadalom. Ez a három tényező: az erkölcsi tőke, a hadsereg és az egységes társadalom biztosítékot jelent a tekintetben, hogy Magyarország minden jogát akkor sem lehet megtagadni, ha a világ az elrendezés pillanatában történetesen máskép gondolkodnék. X Magyar hivatás. A magyar nemzet politikájában ezer esztendő óta két áramlat volt megkülönböztethető: az együttműködés és a teljes függetlenség politikája. Sajátságos ebben éppen az, hogy egyik nem zárta ki, hanem föltételezte a másikat. Egyszerre van jelen mind a kettő és feszülésben, egyensúlyban tartja a magyar politikai életet és gondolkodást. A magyar nép, rokontalanul érkezve Európába, kapcsolatait tiszta látással maga állapította meg. Együttműködés Szent István keresztény politikája, függetlenségi politika volt az, hogy koronáját szellemi hatalom, a pápa adományozta. A magyarság sajátos helyzetét — és ebből eredő politikáját — rokontalansága teszi erőssé és megingathatatlanná. A magyarság egyedülállására mindig szüksége lesz Európának, mert a roppant szláv és román-germán vonzás között Magyarország az erők választóvonala. A magyarság — mi sem mutatja jobban politikai érettségét — történetének szinte első pillanatában öntudatosan fogta fel helyzetét és ezzel együtt hivatását Európában. Érezte, hogy egyedülvalóságában van ereje. Nem vonzatván a rokonság tömegétől sem ide, sem oda, a történelem parancsolta helyzet és hajlama szerint választhatott. Választása nagyobb horderejű, önmagára és Európára nézve, mint ahogy általában hiszik. A nyugati Európa rendszerét erősítve, megmaradt azon a helyen töretlenül, ahol előtte semmiféle nemzet meg nem maradhatott. Testvértelenül állva a világban, megtalálta az európai népek testvériségét Szent István politikai evangéliumában. Ez a politika nem szűk, nem helyi, nem regionális, nem egy magános és elzárkózni, tehát elsenyvedni akaró néptörzs politikája, hanem magas, évezredekre szóló birodalmi politika. „Az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és romlandó." E tanítással Szent István a magyar birodalom törvényét állította fel, ezért, le-