Magyar külpolitika, 1942 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1942 / 3. szám - Az Egyesült Államok világpolitikája

MAGYAR KÜLPOLITIKA 3 népekkel való politikai együttélést és egységet lehetővé teszi. Ez a szintézis sokszor volt élő valóság, amikor pedig a való élet eltávolodott tőle, a nemzeti élet nem volt teljes és nem volt kiegyensúlyozott. Amikor a szűkebb Magyarországon az idegen uralom következtében alig volt önálló nemzeti élet, Erdélyben ez akkor is virult. Virult pedig a szentistváni életforma kerete között, amely ott a három történelmi nemzet közösségében jutott kifejezésre. Nem volt véletlen, hogy a függetlenségi gondolat Erdélyben volt legéberebb és hogy számtalanszor onnan indult el a mozgalom a függetlenségnek az egész történelmi területen való kivívásáért. Csak természetes volt, hogy ez az életforma utána a teljessé vált Magyarországban is elismertetett. Ha pedig időnként eltávolodás következett be ettől az életformától, ez mindig kisebb nagyobb válságokat idézett elő a nemzeti életben. Nyilvánvaló, a háború követelte átalakulás nem mehet odáig, hogy megtagadja a magyar történelmi életformát, hogy szembe kerüljön a szentistváni államgondolattal. Ezt meg kell őriznünk és a mai háborús időkön túlra átmentenünk, mert egyébként a nemzeti életnek lényeges kellékétől fosztatunk meg. A szentistváni államgondolattal azonban még nem mentettük ki a történelmi magyar életforma jellemzését. A szentistváni állam a keretet adta, amelyen belül a magyar nemzeti élet lefolyt. Ez az élet maga pedig tele volt feszültséggel, küzdelemmel, amely abból adódott, hogy a nemzet lényegéhez, történelmi egyéniségéhez és tradíciójához mereven ragaszkodott. Ebben az önön lényéért, saját történelméért folyt harcában olyan erőkkel állott szemben, amelyek a nemzetre más. életformát, más lényeget, más történelmi tudatot akartak ráerőszakolni. E két erő közötti harc nagyrészt a közjog síkjában zajlott le, vagyis alkotmányjogi harccá vált. Végül a magyar álláspont győzött, ezért van most független Magyarország. Ha a nemzetnek azonban nem lett volna történelmi alkotmánya és ehhez nem ragaszkodott volna megalkuvás nélkül, a harc bizonyára nem így zajlott volna le és talán nem is vezetett volna független Magyarországhoz. A történelmi alkotmány ténye t. i. olyan erkölcsi pozíciót biztosított az országnak, amelyről egyedül lehetett ezt a küzdelmet egy állandó túlerővel szemben megnyerni. A nemzeti gondolatnak nem volt minden időben olyan átütő ereje mint ma, de az alkotmány minden időben nagy erkölcsi erőforrást képezett, amelyet meg lehetett ugyan sérteni, hatályon kívül is lehetett helyezni, de erkölcsi jogosultságát, a benne rejlő erkölcsi erőt soha tagadni nem lehetett. A történelmi magyar alkotmány a magyar nemzet és a magyar életforma fennmaradását akkor is biztosította, amikor a magyar nemzeti öntudat még nem állott azon a fokon, amelyre az utóbbi két évszázadban jutott. Mindebből pedig igen könnyű problémánk szempontjából következtetéseket levonni. Ami ezer éven át biztosította a nemzet fennmaradását, ami életformájának jóformán centrális erőforrása volt, az alkotmány, azt olyan időben különösen meg kell őrizni, amelyben a világtörténelem hatalmas fordulatot tesz és alapvetően változtatja meg nemzetek és egyének életét, illetve életfeltételeit. Ilyenkor különösen kisebb nemzetek könnyen elveszíthetik önmagukat, még akkor is, ha a bekövetkező változás rájuk nézve anyagi előnnyel jár. Ha pedig ezt ki akarják kerülni, ha nem akarnak a kataklizma végén mai lényükkel ellenkező egyéniséggé válni, akkor szigorúan ragaszkodni kell történelmükhöz és meg kell becsülni azokat az értékeket, amelyeket a történelem számukra kitermelt. A magyar nemzet számára ilyen legfőbb érték a szentistváni államforma és az alkotmányos gondolat. Ezekhez hozzányúlni nem szabad, a szükséges átalakulásnak ezeken túl mennie nem lehet, mert különben céltalanná válna a mostani nagy harc és értéktelenné annak majdani eredménye. Az Egyesült Államok világpolitikája Irta : Lukács György l A brit kormány egyik tagja ismertette a brit parlamentben annak idején azokat a megállapodásokat, amelyeket Franklin Roosevelt, az Egyesült Államok elnöke és Winston Churchill, angol miniszterelnök az Atlanti Óceánon történt találkozásuk alkalmával okmányba foglaltak. Ebben az okmányban legrögzítették a két birodalmat érintő bizonyos közös elveket, melyek követése, reményük szerint, jobb jövőt biztosítana a világnak. Ezeket az elveket nyolc pontba foglalták össze. Később ez a programm különböző szónok latokban, nevezetesen Churchill 1941. augusztus 24-én tartott rádióbeszédében, melyben ő a nyolc pontba foglalt programmot Atlanti óceáni államokmánynak (Charter of the Atlantic) nevezte el, továbbá Eden külügyminiszter augusztus 30-án Coventryben tartott beszédében még részletesebb kifejezést nyert. Szeptember 1-én pedig, a munka napján (Laboür Day), Roosevelt maga is hallatta szavát az amerikai munkássághoz intézett beszédében. Ez a Roosevelt—Churchill-féle programm önként kínálkozik összehasonlításra azzal a programmal, melyet Wilson elnök az első világháború idejében formulázott meg és amelynek a világháborút befejező béke alapjául kellett volna szolgálnia. Wilson programmját általában a 14 pont programmjának szokás nevezni, azonban ez az elnevezés nem fedi a néhai amerikai elnök teljes programmját. Ugyanis Wilson négy különböző alkalommal formulázta meg programmját: 1918. évi január 8-án, február 11-én, július 4-én és szeptember 27-én. Az első nyilatkozat tartalmazza a híressé lett 14 pontot, ezért szokás a közönséges szóhasználatban ezt az elnevezést az egész programm megjelölésére alkalmazni. Pedig a többi nyilatkozatok is fontosak, pl. a népek önrendelkezési joga nem a 14 pontban, hanem a február 11-iki nyilatkozatban foglaltatik bent. A négy nyilatkozat összesen 27 pontot tartalmaz. Ezért megfele-