Magyar külpolitika, 1942 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1942 / 9. szám - Az indiai válság. 2. [r.]

MAGYAR KÜLPOLITIKA 5 nunk hogy a gyárak száma és termelési értéke ma jóval nagyobb, mert a visszacsatolt részek ipara is erősíti és gazdagít ja a magyar gyáripart. Különösképpen Erdély visszacsatolt része jelent és fog jelenteni a jövőben komoly gyarapodást. Gyáriparunk fejlődése mint láthattuk, mind jobban fedezi az ország ipari önellátását és természetes piacainkat is évről-évre mind jobban ellátjuk ipari produktumokkal. Ha a jövőben egy észszerű életterekkel számotvető Európa rendezés megengedi azt, hogy a délkeleteurópai gazdasági tömb szabadon fejlődhessék, úgy ennek a területnek komoly ipari erőfeszítésre lesz szüksége. Itt pedig elsősorban országunk ipari erőfeszítése jön számításba. Egy észszerű rendezés esetén egyáltalán nem kell féltenünk a magyar, és a fejlődő délkeleteurópai ipart más országok konkurenciájától, mert természetes életterünkről lévén szó, ha a politikai érdekünk nem keresztezi ipari kivitelünket, úgy legalább is egyenlő versenytársai lehetünk igen sok iparágban a legerősebb ipari országoknak is. Abb an az esetben, ha a délkeleteurópai mezőgazdasági államok száz százalékosan a nyugati iparra vannak utalva és ennek a területnek semmi ipara sincs, akkor minden téren annyira ki lesznek szolgáltatva a nyugati államoknak, hogy igen hamar azok vazallusaivá válnak, mint ahogy azok többé-kevésbbé a múltban voltak. Tehát ne feledjük el, hogy békés időben mindig nehezebb a nyerstermékek értékesítése, viszont ha ez a délkeleteurópai élettér egy olyan agrár állam iparára támaszkodhatik, mint Magyarország, amelynek magának is létérdeke az ipari és agrárérdekek és árak egyensúlyban tartása, föltéve azt, hogy az az iparos agrárország elég erős, úgy ez meg tudja majd védeni a keleti agrárállamokat attól, hogy áruikat elkótyavetyélni legyenek kénytelenek. És attól is meg tudja védeni ezeket az agrárállamo kat, hogy áruik eladását a politikai függetlenségük föladásától tegyék függővé. Minthogy erősen iparosodó tendenciájú agrárország vagyunk, és beletartozunk a délkeleteurópai térbe, ugyanúgy ezt az élettért mi kapcsoljuk az iparos nyugathoz, országunk szerepe egy újfölépítésű Európában sokkal komplikáltabb lesz, mint a szorosan egyetlen élettérhez tartozó országoké. Nekünk ipari téren életterünk egész Délkeletcurópa, mert földrajzi helyzetünknél fogva ott találjuk meg természetes piacainkat (természetesen nem számíthatunk arra, hogy ennek a piacnak a nagy ipari országokkal szemben egyeduralkodói lehetünk, arra viszont joggal számíthatunk, hogy bizonyos jólfejlett magyar iparágak domináló szerepet fognak játszani ebben az élettérben.) Agrár szempontból életterünk az iparos Nyugat, mert a délke'eteurópai országokkal való összefogásban és egyetértésben itt helyezhetjük el agrártermékeinket és mezőgazdasági iparunk termékeit. Tehát az újonnan igen gyakran használt élettér meghatározást országunkra nézve úgy alkalmazhajuk, illetve úgy helyesbíthetjük, hogy Magyarországnak kettős élettere van: egyik nyugat felé, amelynek az a célja, hogy minél magasabbra tartsuk a délkeleteurópai agrárproduktumok árait, a másik kelet felé, ahol országunk fékként funkcionál, nehogy a nyugati országok ipari erejük következtében kizsákmányolhassák a délkeleteurópai mezőgazdasági életteret. Az indiai válság. Irta: ür. Váli Ferenc II. 1857-ben folyt le északon a nagy felkelés, melynek okai sem voltak igazán nemzetiek, úgyhogy az annál kevésbbé járhatott sikerrel, miután a fejedelmek nagy része kitartott az angolok mellett. E lázadás következménye volt mégis a mogul forgai uralmának megszüntetése, a Brit-Indiai Társaság feloszlatása és a brit-indiai területek formai bekebelezése. Ezután már alkirály intézte India ügyeit az angol kormány utasítása mellett, aki először Kalkuttában majd később Delhiben, a történelmi fővárosban székelt. Viktória királynő pedig felvette az India császárnője címet. 1867-ig Anglia az erős kéz politikáját követte Indiában és az indiaiaknak beleszólást a belső kormányzatba nem engedett. Ez persze csak BritIndiára vonatkozott, mert a bennszülött fejedelmek területein az ellenőrzés csak közvetett volt. 1861-ben a városi és községi önkormányzat bizonyos elemeit vezették be és ezzel kezdődött az a nagy közdelem, mely India számára önkormányzatot, illetve teljes függetlenséget követelt. . Különösen erősen nyilvánult meg ez a törekvés már a világháború alatt, amidőn az India által hozott háborús áldozat ellenértéke gyanánt engedményeket követelt a nacionalista érzelmű indiai értelmiség. Az angol kormány a MontagueChelmsford jelentésben bizonyos ígéretet tett az önkormányzat bevezetésére és ennek következménye volt az 1919. évi India Act, mely egyrészt áttörte az eddigi szigorú központi kormányzatot, másrészt a tartományokban bizonyos mértékig felelős képviselő testületeket vezetett be. A tartománvok hatáskörébe eső ügyeket két részre osztották, az átengedett ügyekben a tartományi miniszterek a tartományi törvényhozás segítségéve] és felelősséggel jártak el, míg a fenntartott ügyekre nézve továbbra is a tartományi kormányzó bírt hatáskörrel és kizárólag az alkirálynak felelt. A központi kormányzatot mindazokban a kérdésekben való döntés joga illette meg, amelyeket a törvény nem ruházott a tartományokra, így nevezetesen a védelem (hadügy), külügy, vám, vasút, posta, jövedelmi adó. pénzverés, államadósságok, kereskedelem és hajózás, bíráskodás ügyeiben míg a tartományi kormányok és törvényhozó tanácsaik a helyi kormányzat, az egészségügy, közoktatás, közmunkák, földadó, földmívelés, városi igazgatás és rendőrség ügyeit látták el. Az 1919. évi India Act szerint a központi kormányzat is rendelkezett parlamenttel, mely két házból, az államtanácsból és a törvényhozó testű létből állott. De ezeknek valóban csak tanácsadási joguk volt és 1935-ig a központi kormányzat, melv az alkirályból és minisztériumából állott a központi kormányzat ügyeiben korlátlanul járt el, de természetesen a brit kabinetben helyet foglaló indiai államtitkár irányítása mellett, aki a londoni parlamentnek felelős ténykedéseiért. Az indiai nacionalistákat azonban mindez távolról sem elégítette ki, dacára annak, hogy a közigazgatás vezető helyeit most már nagyrészt indiaiakkal töltötték be. ők az igéret teljesítését, a