Magyar külpolitika, 1941 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1941 / 7. szám - Magyar horvát sorsközösség

MAGYAR KÜLPOLITIKA olyan állandó igazságokra, amelyek örök fényben ragyognak, mint a csillagok. A Bethlen által 1927. április 5-én Rómában aláírt barátsági egyezményben vannak lefektetve a Magyarországot Olaszországhoz fűző bensőséges kapcsolatnak alaptételei, melyek a Berlinhez való hasonló kapcsolódásnak mintegy mintájául szolgáltak. Magyarország és Olaszország között a megértés mondhatni mindjárt a háborút közvetlenül követő években keletkezett és szilárdult meg. A trianoni békét követőleg Magyarországot hivatalosan a Szentszék és az olasz kormány ismerték el elsők gyanánt. Azóta a magyar politika nyílegyenes irányban halad az Olaszországgal való összműködés útján. Francia és angol részről ismételten megkísérelték, hogy elszakítsák Magyarországot Olaszországtól, azonban eredménytelenül. Magyarországnak meg kellett oldania a maga nem zeti problémáját és így helyzete teljes ellentétbe került Párizzsal és Londonnal. Ugyanis London és Párizs a status quo. a békeszerződések érinthetetlensége mellett foglaltak állást, Budapesten pedig kőbevésték Mussolini szavait: „A szerződések nem örökkétartók". (I Trattati non sono eterni!) Mély szakadék választotta el Magyarországot azoktól az országoktól is, amelyekhez Trianon olyan területeket és népességeket csatolt, melyek Szent István koronájához tartoztak. Innen származtak időről-időre súlyos krízisek egyfelől Magyarország, másfelől a Magyarország rovására gazdagodott utódállamok között. Mint különösen értékes jelenségre mutat rá Luciano Berra arra, hogyha a jelen magyar politikájában nincs is mindig teljes megegyezés a belső ügyek terén, a külpolitikában és a nagy nemzeti problémák kérdésében mindig teljes a nemzeti egység. A háború utáni Európában talán egyetlen példa és a parlamentáris államok sorában. Nemcsak írói babérait szaporította Luciano Berra a fegyveres békéről írt munkájával, hanem maradandó emléket állított abban a magyar-olasz megértésnek és barátságnak is. Magyar horvát sorsközösség A magyarok és horvátok kulturális kapcsolataival a Magyar sorskérdések című értékes tanulságsorozat alapján korábban foglalkoztunk. Most ennek mintegy folytatásaképpen közöljük az alábbi részt a magyar-horvát sorsközösségről. A magyarok és horvátok, valamint a horvátok és szerbek nemzeti és politikai együttélését a múltban főleg az különböztette meg egymástól, hogy a horvátság állandóan barátságos magatartást tanúsított a magyarokkal szemben, és ez a barátság a nehéz megpróbáltatások idején jutott legszebben kifejezésre; a szerbekkel szemben azonban a horvátok kezdettől fogva ellenséges magatartást tanúsítottak, mert joggal a török hata'om elöharcosait látták bennük. A horvát nemessé" állandóan panaszkodik a birtokaira betóduló rác elem pusztításai miatt. A szerbeknek, akiket a török évszázadokon keresztül elővédül használt, állandóan rabláshoz és gyilkossághoz szoktatott, nem is lehettek európai fogalmai a törvényről, jogról, a tulajdon szentségéről, stb. így amíg számtalan adat arról tanúskodik, hogy a horvátok már ebben a korban is teljesen különállónak érezték magukat a náiuk sokkal alacsonyabb kultúrájú szerbektől, addig számtalan régi horvát megnyilatkozást találunk a magyar-horvát sorsközösség érzéséről. Ha csupán a régi XVI. és XVII. századi tengerparti horvát irodalmat vesszük is figyelembe, szinte minden jelentősebb költőnél megtaláljuk e sorsközösség érzésének kifejezését. A raguzai Vetranics Mavro a szultán dicsőségéről írt hosszabb költeményében pl. szomorúan emlékezik meg Magyarország pusztulásáról a török idők alatt. Jól látja, hogy Nándorfehérvár Magyarország őrsége volt és elestével megnyílt az út az ország belsejébe. A mohácsi tragédia ugyancsak visszhangra talált egy ismeretlen egykorú horvát költő hosszú elégiájában. Budavár elestéről szintén a raguzai Vetranics írt hosszabb elégiát. Mindezek a költői emlékek csupán legfeltűnőbb megnyilatkozásai a magyar-horvát sorsközösség érzésének. Természetes, hogy ezek után egy olyan esemény, mint Szigetvár ostroma, ahol magyarok és horvátok szint a közös sorsot szimbolizálva küzdöttek egymás mellett, nem maradhatott visszhang nélkül a horvát irodalomban. Karnarutics Bernát, a zárai katonaköltő elsőnek énekelte meg egy hoszszabb eposzban a hősi védekezést. A magyar-horvát sorsközösséget érdekesen szimbolizálja a XVII. században a Zrínyi testvérpár, a magyar hadvezér és költő, Miklós és testvére, Péter, akiben a horvátok szintén a hőst és a költőt tisztelik. Miklós egyik legjelentősebb alakja a korabeli magyar történelemnek, haditettei és írásai a magyar nemzeti gondolat egyik legnagyobb letéteményessévé avatták. Öccse, Péter hasonló szerepet töltött be a horvátoknál. A magyarhorvát sorsközösség bennük csúcsosodik ki. amit a magyar költő így fogalmazott meg: „Az én édes ecsém mint magyar, mint horvát..." De nemcsak a Zrínyi testvérpár esetében találkozunk a magyar és horvát nemzeteszme e sajátságos összevegyülésével, ugyanezt a gondolatot fejezi ki több mint egy évszázaddal később a nemzeti eszme feltámadásának előestéjén a horvátok egyik legnagyobb tudósa és érdemes költője, a pesti egyetem tanára, a ferencrendi barát, Katancsich Péter Mátyás is. 1790-ben Erdődy Jánosnak a horváti báni méltóságba való iktatására írt magyarnyelvű költeményében azt fejtegeti, hogy „horvát és magyar egyben az", aki a báni méltóságot most felveszi, mert régen a bánok magyar és horvát vitézekkel űzték ki a törököt „a haza széliről". Mindezekből a példákból azt látjuk, hogy a magyar és horvát nemzet együttélését hosszú évszázadokon keresztül semmi sem zavarta meg. Ez a magyar-horvát politikai jóviszonv azonban megváltozik a XVIII. és XIX. század fordulóján. Amikor Európában a felvilágosodás szellemi mozgalmának hatása alatt a kis nemzetek is kezdenek öntudatra ébredni, majd a romantika hatása alatt a nagy nemzeti múlt keresése, a nemzeti nyelv és nemzeti sajátságok ápolása és valóságos bálványozása lassanként arra vezetnek, hoűv az ősi államközösségben élő maövar és horvát nemzet lassanként kezdenek eltávolodni esvmástól.