Magyar külpolitika, 1941 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1941 / 1. szám - Apponyi Albert, a revízió első harcosa 4. [r.]

MAGYAR KÜLPOLITIKA 5 lenné teszi a megértést, mert ennek előfeltétele (mindenkor) egy bizonyos fokú együttérzés." Mély vallásosságát és emberi felelősségét másik axiómája is bizonyítja: „Isten minden embert olyan magasra becsül, hogy mindegyiknél külön követet tart: a lekiismeretüket.'* Igaza volt ifjabb Andrássy Gyulának, mikor őt a ,,magyar emberi eszmény tökéletes képviselőjének" nevezte, akiben izzó fajszeretete mellett megvolt mindenkor keleti származásunk legértékesebb jellemvonása is: a türelem, méltányosság, nagyvonalúság, szellemi előkelőség és mások nézeteinek vagy érzékenységének szemérmes tisztelete. ..Herrenvolk" fia volt s ezt a tudatot nálánál senki sem képviselte következe tesebben és magasabb színvonalon. Mikor a Nép s^övetség egyik ülésén Titulescu hisztériás dühkitörése után Apponyi kezd beszélni, Kapurtala maharadzsája elbűvölve így szól: „Erre csak ezer év kultúrája képes." Genf, a sokáig ellenséges szellemű Genf gyászba ború!, mikor Apponyi lenúnyja szemeit. Ravatala előtt a hitetlen Paul Boncour térdre ereszkedik s így hódol az általa elnevezett „emberi katedrális" emlékének. Kdouard Herriot volt francia miniszterelnök pedig ezt írja: „Súlyt helyezek arra, hogy megadjam Apponyi grófnak azt a tiszteletet, amellyel egy francia republikánus mindig készséggel adózik mélységesen lelkiismeretes és rendkívüli tehetségű embereknek. Köszönteni akarom ezt a nagy európait, aki a sors szimbolikus rendeltetése folytán hosszú pályafutását a genfi színtéren fejezte be... (Apponyi) megjelenésével, külső modorával, beszédmódjával, gesztusai tekintélyt parancsoló előkelőségével elárulta, hogy családja részt vett annak az európai elitnek életében és mozgalmaiban, amely előtt a kancelláriáknak nem volt titkuk. Ö is megőrizte ... a hagyományos nagyköveti allűröket: sudár dereka sohasem hajolt meg alantas követelések előtt, de fenntartotta magának azt a jogot, hogy gondolkodásmódjával hozzásimulhasson a változó idők követelményeihez ... igazi nagy úr volt; csodálatraméltó tanultsága és műveltsége valóságos enciklopédiává avatták őt. Emellett nyoma sem volt benne a fontoskodásnak, szőrszálhasogatásnak. ami parvenüknél tapasztal ható: ő valóban a szó nemes értelmében egyszerű volt... viselkedésében ritkán tapasztalható jóindulat nyilvánult meg, ám sohasem volt leereszkedő. . . senki sem vonhatja kétségbe, hogy (a Nemzetek Szövetsége előtt) hazáját a legragyogóbb módon képviselte... mi valamennyien le akarjuk szögezni azt, hogy milyen mély hódolattal viseltettünk iránta, a fáradhatatlan zarándok, a soha el nem lankadó ügyvéd, a tüneményes apostol iránt... Mindent összevéve, Apponyi gróf hatalmas, nagyszerű egyéniség volt, egyike azoknak, akik messze fölötte állanak pártokon, sőt kormányokon is: szülőhazája kimagasló fája, melynek koronája felért a fényes egekig. Nálánál senki sem tudta jobban felmagasztalni a jogot, senki sem tudta frissebb, fiatalosabb dísszel körülfonni az ékesszólás legelcsépeltebb témáit. Volt benne valami antik nagyság: az ő fájdalmát mindenki tiszteletben tartotta, mert az sohasem nyilvánult meg gorombán, avagy durván, aminthogy e?t másoknál, sajnos itt-ott tapasztalnunk kellett. Francia demokrata voltom ellenére — ez pedig oly sok ponton választ el Apponyi gróftól — nagyon is méltányolni tudom az ő erkölcsi nagyságát, szavainak, gesztusainak nemességét, kultúráját: fejet hajtok a nagy hazafi előtt, akiben testet öltött Magyarország lelke, — azé a Magyarországé, amelynek már a neve említése is annyi fényt és sok vonatkozásban, annyi ragyogást varázsol lelki szemeink elé." Akiről halála pillanatában nemzeti és politikai ellenfelei így nyilatkoznak, az emberileg körülbelül eljutott arra a legmagasabb csúcsra, amelyet az emberi végesség és gyengeség ezen a földön egyáltalán képes elérni. És mégis ... Ez a gazdag és mély élet, alkonyán sem lehet boldog és zavartalan. Közéleti pályájának legragyogóbb szaka imádott hazájának tragédiájával fonódik egybe; több, mint fél évszázados küzdelmei után porba omolva lát mindent, amiért élete során harcolt s bár új Simeon ként várja az első reménysugárt, hogy annak fényénél bepillanthasson a magyar igazság ígéretföldjére, a sors már nem lebbenti fel szemei előtt a jövő fátyolát: előbb sírba száll, minthogy megérje a trianoni rendszer bukását. . Találóan írja Medici Lőrinc egyik életrajzírója: „Az ember arca csak abban a pillanatban kapja meg igazi alakját, amikor a halál mozdulatlanná teszi és megmerevíti. Míg él, az egyén mindig lesz. így létezni csak abban az órában kezd. amikor az egyéniség minden mozgalma, a mélység nagy hullámai éppúgy, mint a gyors viharok, melyek alig szántják az arc és a lélek felszínét, megállnak és elrendeződnek egy tartós minta szerint, mely a pillanatok összegéből, de a hozzájuk tartozó benső tartalomból is készül, a pillanatot egyszersmint meghaladva s értelmet adva neki... az élőlény végleges veretét csak az ember utolsó képében találjuk meg: abban, amelyet a halál mintáz a maga kezével. . úgy. amint végre az örökkévalóság önmagává változtatja." Ez a megállapítás Apponyira is vonatkozik. Pátriárka arcának elsimult és mégis annyira karakterisztikus vonásain megmerevedett és kirajzolódott az az örök Apponyi-arc, amelyet a magyar nemzet sohasem fog tudni immár elválasztani azoknak az erkölcsi elveknek makulátlan és ragyogó fényétől, amely ennek az államférfinak Trianon elleni harcait beragyogta. Ez az arc szimbólummá vált, egy nép és nemzet igazságának szimbólumává, amelynek fénye ma már elkápráztatja a szemlélőt s eltakarja előle ennek az arcnak azokat a fáradt és szenvedő vonásait is, amelyek pedig velejárói minden emberi küzdelemnek... Pedig önmaga és pályája felett mondott keserű bírálatot akkor, mikor legbensőbb barátja, ifjabb Andrássy Gyula grófról tartja emlékbeszédét az Akadémián. „Mennyivel több a koporsó — mondja —, amely teljesítmény helyett puszta szándékot és merő vágyakozást takar, hiszen a lángész mindig többet érez, mint ami kifejezhető." Az ő végzete is ez lett... Képességeivel és szándékaival nem álltak egyenes arányban tettei és sikerei. A maga elé tűzött feladatok meghaladták emberi erejét és meg oldásuk hosszabb időt kívánt, mint amennyit a végzet számára e földön kijelölt. Hogy ebben mennyire volt hibás ő, a kor és mennyiben a nemzet, ezt csak a jövő fogja eldönteni. Egy azonbaín biztos: „mint a magyar történet annyi nemes hőse: a babérkoszorút ő is a töviskoronával együtt" vi-