Magyar külpolitika, 1941 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1941 / 1. szám - Apponyi Albert, a revízió első harcosa 4. [r.]

4 MAGYAR KÜLPOLITIKA Apponyi Albert, a revízió első harcosa Irta: Pongrácz Kálmán. IV Most, hogy Apponyi igéi testet öltenek és a világ vezető nagyhatalmai újra Magyarország etnikai "térképe fölé hajoltak, de most már nem azért, hogy egy ezer esztendős nemzetet megalázzanak, hanem, hogy a múlt hibáit jóváfcegyék — ezekben a történelmi jelentőségű napokban lélekben minden magyarnak meg kell állni egy pillanatra ennek a nagv patriótának a sírjánál . . . ' Milyen hosszú volt az út, amit Apponyi megtett, míg a ..kancellár fiából" Apponyi Albert, juajd csak „Apponyi" s végül a „nemzet ügyvédje" lett. Talán tényleges eredményekben nem volt gazdag ez az élet, de szándékban és eszközökben annál nemesebb s ez az oka annak. — mint egyik életrajz írója mondja, — hogy „élete estéjén az egész magvarság forró hódolata kíséri azt a fiát. akit legtöbbnyire sohasem követett .. (S ez az elkésett elégtétel) legalább pályája alkonyán megajánlja Apponvinak mindazt, amit ötven éven át megtagadott tőle s ami a legdurvább reálpolitikai számítás szerint csak annak jár ki. akinek életösvényet termékem- cselekedetek és kézzelfogható eredmények útjelzői kísérik. A nemzet, amikor Annonyit nagy embere gyanánt magasztalja, tula j donképen hódolattal adózik a fejedelmi intellektus, a tiszta és nemes elme és a mocsoktalan erkölcs előtt, aki mint valamikor Johnson Sámuel, sohasem hajtotta meg lobogóját a hazugságok előtt." Apponyi élete végén azonban maga is érzi azt az ellentmondást, ami szándékai és teljesítményei között mutatkozik. Fiatalkori vágyakozása a tudomány és művészet iránt újból feléled s amit ekkor a tudomány és politika viszonyáról ír, azt némikép önvallomásnak is lehet tekinteni, amely reá nézve talán igazolásnak, politikai életünkre pedig magasztalásnak látszik. Bár politikus mégsem alakoskodik és nyiltan kimondja: „A tisztán emberi vonatkozású dolgok, amint például a művészetek, minden politikai ténykedésnél előbbre helyezendők." Vagy máshol: „Ha életemet újból kezdhetném mindenesetre a tudománynak, akármib en tudománynak, szentelném magamat. A tudományos működés óriási fölénve abban rejlik, hogy a tudomány emberének semmivel sem kell számolnia, csak a íiszta igazsága!, amint azt felismeri Ezért folyton teljes harmóniában van önmagával. Ellenben minden olyan tevékenvségi körben, amelynél mások közreműködését nem nélkülözhetjük, tehát legfőképp a politikában" az igazságon kívül még számolnunk kell a „mások" — legvenek azok uralkodók, tömegek vagv pártok — előítéleteivel, gyengeségeivel, szenvedélyeivel; ezeknek szükségképp bizonyos fokú engedményeket kell tennünk, a teljes igazság rovására is, mert különben egv lépést sem haladunk a kitűzött — felteszem — ió és igazságos cél felé és az igazságnak még nagvobb vereségét kockáztatjuk. A becsületes politikus lelkét állandóan gvötrik ezek az elkerülhetetlen kompromisszumok: állandóan kételkedik, hol a határ, amelynél tovább nem mehet, ameddig elmenni azonban — épp az ügy érdekeben kell. Tökéletes benső harmóniát tehát alig élvez valaha. A tiszta igazság a politikában olyan, mint a tiszta arany, amely tudvalevőleg az érmeforgalomra csak bizonvos nemtelen ércvegyülék által válik alkalmassá, amikor azután mindig kétség, hány százalék ilven vegyülék mellett érdemli még meg az „arany" nevet, épp úgy: hány százalék engedmény mellett marad még igazság a forgalomképessé tett igazság? Számszerint ez a kérdés meg nem oldható és azért nehezedik bizonyos homály a legideálisabb politikai törekvésekre is. Boldog a tudós, akit munkájának természete ettől mentesít." Hol van hát a jutalom, amely Apponyit kárpótolja hosszú és rögös közéleti munkájáért? Az elismerésben, hírnévben, tiszteletben vagy forró sikereiben'^ Oh nem! Kzek látszólagos, gyorsan tünő és kétes értékű előnyök, amelyeket egy oly hosszú életpályát befutott államférfi — mint Apponyi — már nem tud sokra értékelni. A valódi jutalom és elégtétel abban a tudatban rejlik, hogy legjobb tudása és ereje szerint nemcsak mindig igaz ügyért, de egy igazságos és jobb sorsra méltó nemzet ügyéért is harcolt, amely népnek ha meg is vannak bizonyára „a maga hibái ám kétségtelen, hogy ezek közé semmi esetre sem tartozik az alantas gondolkozásmód: ez a nép át van hatva nobilis, nagyvonalú érzésektől. Majdnem azt mondhatnám, hogy a magyar nép lelke túlnő törékeny testén, amelybe belekényszerítették: igaz, hogy ez a nagy lélek aztán olyan teljesítőképességet kölcsönöz a testnek, amely messze túlhaladja a számokban kimutatható alapot. Életem alkonyának büszkesége és öröme, hogv hatvan esztendőn keresztül legjobb meggyőződésem szerint, hűségesen szolgálhattam ezt a népet." Mikor 1933 január végén a Népszövetségi Liga meghívására előadását megtartja Bécsben, bár egészségét már* megtámadottnak érzi, nyolcvanhét éves korával mégis neki vág a genfi útnak, hogy Magyarországot egy fontosabb probléma kapcsán képviselhesse a Népszövetség ülésén... A végzet azonban máskép határozott. Betegen érkezik meg s azonnal ágynak dől. amelyből többet már nem is kel fel. Emberi és keresztényi nyugalommal tekint nagv útja felé. amelynek közeliségével maga is tisztában van. Mosolyogva mondja környezetének: „Csendesen elpihenek." Midőn bécsi előadásának nvomtatott füzetét ágyára teszik, tollat kér s egy példányba dedikációt ír: Hálás köszönettel utolsó kezelő orvosomnak. A magyar gentleman halálos ágyán sem tagadja meg önmagát. Valóban nagyszerű emberpéldány volt. Többnek született, mint egyszerű politikusnak; a magyart, kozmopolitát, keresztényt, politikust, gentlement, tudóst, művészet-rajongót és emberbarátot csodálatos harmóniában tudta önmagában egyesíteni. A mai eldurvult korban szinte valószínűtlenül hangzanak mély emberi belátásról tanúskodó axiómái: „Az ember akkor sem szakad el hazájától, akkor sem szűnik meg annak sajátosságait magában hordani, ha történetesen az egész világ szellemi kincseit magáévá tudja tenni s hatni képes az egész emberiségre." Vagv: ..A rokonszenvvel telt elfogultság, bizonyára alkalmasabb egyes emberek vagy nemzetek megítélésérc, mint az ellenszenvtől átitatott előítélet, (hiszen) az utóbbi szinte lehetet-