Magyar külpolitika, 1941 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1941 / 10. szám - A hatalmi egyensúly alkonya?

4 MAGYAR KÜLPOLITIKA A hatalmi egyensúly alkonya ? Irta: dr. Polzovics Iván I. A nemzetközi jog tan- és kézikönyvei, valamint egyetemi előadásai is az első világháború befejeztéig, vagyis a Nemzetek Szövetsége megalapításáig kivétel nélkül azt hirdették, hogy a nemzetközi élet kialakításához és nemzetközi jog keletkezéséhez nélkülözhetetlen az u. n. hatalmi egyensúly, vagyis a népek családjának az a rendje, amelyben egyetlen államnak >incs a többieket elnyomó túlhatalma, hanem az erők több hatalom között éspedig úgy vannak megosztva, hogy azok egymással szemben körülbelül egyenlő súllyal esnek számításba, vagyis egyensúlyban vannak. Az első világháború befejeztet követő két évtizedben, a nemzetközi jog u. n. új rendjében, amelyet a Nemzetek Szövetsége lett volna hivatva megvalósítani, ez a hatalmi egyensúlyi elv ugyan eszmeileg háttérbe szorult az u. n. új nemzetközi jogot jellemző másik nagy eszme: a hatalmi egység követelménye mögött, azonban ez a háttérbe-állítás valóiában csak papiroson történt meg, mert a második világháború kitöréséig lefolyt, meg nem nyugvó két évtized alatt is a gyakorlatban továbbra is a hatalmi egyensúlypolitika maradt az úr. Ez a valóságos helyzet nemcsak a hatalmak tényleges külpolitikájában nyilvánult meg, hanem kifejezésre jutott az elmélet tekintélyes részében is, amely az új népszövetségi papiros jogrend ellenére és a való helyzet alapján nem volt hailandó a nemzetközi jog épületét a hatalmi egyensúlypolitika alapjairól a kellően ki nem munkált népszövetségi jogrend eszmei, de bizonytalan síkjára áthelyezni. Mnidezek következtében túlzás nélkül meg lehet állapítani, hogy a nemzetek külpolitikáját és ezen keresztül a nemzetközi jog alakulását is egészen napjainkig a hatalmi egyensúly néven ismert évszázados elv irányította. Ezzel a tényleges és nagyrészt jogi helyzettel szemben a külpolitika legújabb alakulása szigorú bírálatot és egy új vezető eszme követelményét vetette fel. Hivatalos és legilletékesebb helyről fejezte ki ezt a bírálatot és új, más rend követelését legutóbb a Nagynémet Birodalom vezére és kancellárjának a nemzeti szocializmus uralomra jutása évfordulója alkalmával ez év január 30-án Berlinben tartott külpolitikai beszéde, amely élesen síkraszállt a hatalmi egyensúly politikája ellen, azt Európa dezorganizálására iránvuló angol programnak minősítette, amellyel Nagybritannia Európát több évszázadon keresztül szolgasorban tartotta, ezáltal megakadályozta, hogy a kontinens államai a világ nyitvaálló egyéb területein nyelhessenek tért és ezzel egyben a maga részérc intézményesen biztosította a Föld értékes területeinek megszerzését és nyugodt kihasználását. Ez az egyensúlypolitika éppen ezért egész Európa szempontjából súlyos veszedelem és annak további fennmaradása elleni küzdelem európai érdek is Ezt a harcot vállalta a nemzeti szocialista Nagynémet Birodalom és a fasiszta Olaszország, amelyek a kontinens derekán hatalmas túlerőt képviselve, ezt az egyensúlyt már ma is megbontották és ekként „az erők egyensúlya már csak agyrémnek tűnik". Az ebben a háborúban végképp megsemmisítendő hatalmi egyensúly nem fogja többet akadályozni Európa szabad fejlődését, amelyet majd az új európai rend fog kifejleszteni és biztosítani. E szerint a legilletékesebb megnyilatkozás szerint tehát a mai gigantikus küzdelem in ultima analysi a nemzetközi élet alapvető szervezeti kérdése körül forog, amelyet az egyik háborús fél, az u. n. dinamikus nagyhatalmak időszerűtlennek és ' alkalmatlannak tartanak Európa és világ életének további vitelére és amelyet éppen ezért a nemzetközi életből mielőbb és véglegesen kiküszöbölni és mással, megfelelőbbel pótolni törekszenek. A tengelyhatalmaknak ez az egyik vezető háborús célja korántsem kizárólag politikai követeimeny, hanem — és nyilván az előbbi következményként — tudományos tétel is lett. Ebben az irányban a most folyó háború során már eddig is számos, német részről írott tanulmány szállt síkra a hatalmi egyensúly felszámoltatása mellett és bizonyára még több papírt és tintát fog i'iénybe venni ennek a kérdésnek további napirenden tartása a háború befejeztéig. E helyütt ugyan nincs módunk és terünk, hogy az ebben a tárgyban közzétett tudományos igényű tanulmányok és eszmefuttatások felett beható szemlélődést tartsunk, mégis szükségesnek látjuk rávilágítani legalább azokra a főszempontokra, amelyeket a szóban forgó, immár tudományos igényű tétel alátámasztására ezilőszerint felhoznak. Ezeket a szempontokat kitűnően foglalja egybe Gerhart Jentsch tanulmánya (Niedergang und Ende des europáischen Gleichgewichts: zwölf <<eschichtliche Tatbestánde), amely a berlini külpolitikai intézet félhivatalosnak számító külügyi folyóiratában jelenvén meg, különös külpolitikai jelentőségre is számíthat (Monatshefte für Auswartige Politik, 1940. aug. 8. füzet 559—570. oldal). E tanulmány szerint az európai hatalmi egyensúly rendszerét véglegesen ugyan Hitler és Mussolini számolják fel, azonban az már a XIX. század második felétől kezdve feloszlásban van és ezt a felbomlást a következő tizenkét körülmény együttes hatása mozdította elő. Elsősorban is az 1871. óta fennálló európai egyensúlyrendszerből, amelyben körülbelül hét, egyenlő ereiű hatalom (Németország, Franciaország, Nagybritannia, Olaszország, Ausztria-Magyarország, Oroszország és Törökország) tartotta fenn a rendet és biztonságot, az orosz-török háborútól, 1877/78-tól kezdődően kiválik az egyik tényező: Törökország, amely nagyhatalmi állását az itt elszenvedett vereség folytán elvesztette. Másodsorban az 1917-ben tanácsállammá átalakult Oroszország, úgy látszik, leszámolt Nagy Péter nyugatra néző terveivel és minden igyekezetét a belső megerősödésre és az erők megszilárdítására fordítván, hátat fordított Európának, ettől kezdve politikáját a Távolkelet és Nyugat között önállóan intézvén. Harmadsorban az 1918. évi összeomlásban Ausztria-Magyarország alkotóelemeire bomlik szét és ezzel a Duna-monarchia nagyhatalmi állása is megszűnik. Mindezek következtében pe-