Magyar külpolitika, 1941 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1941 / 10. szám - A tizennégy pont és a nyolc pont

MAGYAR KÜLPOLITIKA 3 államok javára nyújtott elégtételek tárgya; 4. A nemzeti kívánalmakat oly módon kell teljesíteni, hogy ne keltsenek újabb vitákra okot, vagy a régieket ne állandósítsák és ezzel Európa és a világ békéjét újból meg ne bontsák. Az entente-hatalmak államférfiúi Wilson nyilatkozatát először nagy óvatossággal kezelték. De minthogy a háborúnak abban a szakában nem ellenkezhettek az Eg\esúlt Államok akaratával, idővel helyeslő nyilatkozatokat tettek a 14 pont irányában, így az angol miniszterelnök 1918. július 4-én mondott beszédében kijelentette, hogy a központi hatalmak bármikor békét nyerhetnek, ha csatlakoznak Wilson álláspontjához. Ezek után a központi hatalmak joggal gondolhatták, hogy Wilson az összes szövetséges kormányok nevében beszélt. De az entente-hatalmak formálisan is csatlakoztak a Wilson-féle békefeltételekhez 1918. őszén, a fegyverszünetet megelőző jegyzékváltások során. Midőn a német kormány 1918. október 4-én Wilsonhoz fordult és a maga részéről elfogadta a béke alapjául Wilson elvi kijelentéseit, a szövetséges kormányok november 5-én kelt jegyzékükben a maguk részéről is elfogadták ezt az álláspontot, csupán a tengereken való szabad hajózás tekintetében éltek bizonyos fenntartással. Az osztrák-magyar kormány 1918. október 7-én kelt jegyzéke hasonlóképpen elfogadja az elnök elvi jelentőségű deklarációit. A fenti eseményekből számos külpolitikai író azt a helves következtetést vonja le, hogy a szövetséges hatalmakat a békefeltételek megszövegezése alkalmával jogi kötelezettség terhelte, hogy e feltételeket a Wilson-féle elvek alapján szabják meg. De majdnem valamennyien megetíveznek abban, hogy az entente-hatalmakat legalább is erkölcsi kötelezettség terhelte a Wilson-féle 14 pont és azt követő nyilatkozatok szellemének tiszteletben tartására. Ezeken a nyilatkozatokon vörös fonál gyanánt húzódik végig a népek önrendelkezésének jotía, ami gyakorlatilag annyit jelent, hogy semmiféle területet az anvaországtól elszakítani a népesség akaratának kivizsgálása nélkül nem szabad. A népesség akaratának kivizsgálása rcdig csak egy pártatlanul végrehajtott népszavazás útján lehetséges Amidőn az ezeréves Magyarország területének kétharmad részét leszakították, sehol nem volt népszavazás, a trianoni szerződés ilyet sehol el nem ismert. Maga a soproni népszavazás, mely, mint tudiuk. Magvarország iavára dőlt el, csak egy későbbi külön megállapodás eredménye volt és csak egv igen kis területet érintett. Külügyi sajtófőnökünk, Ullein-Keviczky Antal, a trianoni szerződés területi rendelkezéseinek iogi természetéről írt francianyelvű könyvében (La nature juridique des clauses territoriales du Traité de Trianon, Páris, 1936.) e szerződés megtámadhatóságának, tehát a revíziónak egyik indoka gyanánt sorolja fel a Wilson-féle elvek alkalmazásának mellőzését. Ebből az értékes könvvből kitűnik, amint azt a békekonferencia minden külföldi pártatlan kommentálóia is leíria, hogvan diadalmaskodtak a Wilson-féle elvek felett a titkos szerződések, hogyan küzdött hiába az ideálisan gondolkozó, de gyakorlati érzékkel és állhatatossággal nem rendelkező elnök azokkal a démoni erőkkel szemben, amelyeket a békekonferencia előszobáiban dolgozó kisebb államok fondorlatos megbízottai képviseltek. A legyőzött országok képviselői soha sem jutottak abba a helyzetbe, hogy a békefeltételeket megvitassák volt ellenfeleikkel, azokra csak írásban tehettek megjegyzéseket és azután csak a néma alávetés maradt hátra. A Wilson-féle 14 pont nemalkalmazásának tanulsága az, hogy nem elégséges egy államférfiú hivatalos kijelentése ahhoz, hogy valamely nemzetet fenyegető veszély elháruljon. A Wilson-féle nyilatkozatok egy politikai szándéknak kifejezései voltak, mely az elnököt személyében kötötte, de az amerikai széles rétegek erőteljes támogatását nem bírta. Még kevésbbé határozott volt a többi szövetséges nagyhatalom csatlakozása ezekhez az elvekhez. Nem mintha mindez eljárásukat igazolná, mert a Wilson-féle 14 ponttól való eltávolodás erkölcsileg és jogilag egyaránt súlyosan kifogásolható és a központi hatalmak félrevezetésével volt egyértelmű. De másfelől a központi hatalmak felelős vezetőinek tudomással kellett volna bírniok egyrészt a titkos szerződések létezéséről, másfelől arról, hogy Wilson mennyire távol állott attól, hogy a békekonferencia működését elveivel befolyásolhatta volna. Hiba volt, habár néha jóhiszemű tévedés, a központi hatalmak akkori vezetői részéről, hogy egyedül e nyilatkozatokban bízva tették le a fegyvert és különösen az akkori magyar felelős tényezők részéről bűn volt, hogy engedték a hadsereget szétzülleszteni akkor, amidőn arra leginkább szükség lett volna. Az olyan sokszor hangoztatott reálpolitikai megfontolás hiányzott azokban, akik egyedül a 14 pontban vetett bizalomra kívánták a magyar külpolitika tengelyét helyezni. Jól tudjuk, hogy a nemzetközi életben a hatalmi viszonyok eltolódása miatt a szerződésekbe vetett hit gyakran csalódásokat okoz, de még kisebb értékű egy olyan sokféleképpen értelmezhető politikai nyilatkozat, amilven Wilson elnök tizennégy pontja. Különösen megfontolandók ezek a szempontok most, amidőn az Atlanti-óceán túlsó oldaláról egy újabb, most már nem tizennégy, hanem nyolc pontos nyilatkozat hangzott el, amely több tekintetben eltérést, de igen sok szempontból hasonlóságot mutat fel a Wilson-féle elvekkel. Mi a Roosevelt—Churchill-féle nyilatkozattal, mint egy feltétlenül érdeklődésre számot tartó államokmánnyal foglalkozunk, de nem mint olyannal, amelyből most praktikus következtetéseket lehetne levonni. Az analógia a Wilson-féle és az újabban elhangzott pontok között azonban olyannyira frappáns, hogy érdemes e kérdéses nyolc pont körülményeit és szövegét vizsgálni akkor is, ha ezeknek valaki gyakorlati jelentőséget tulajdonítani nem kíván. (Befejező közlemény a következő számban.)