Magyar külpolitika, 1940 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1940 / 5. szám - Nagyhatalmak a háborún kívül

MAGYAR KÜLPOLITIKA A aiáGYAR REVÍZIÓS LIGA HIVATALOS LAPJA XXI. ÉVFOLYAM, 5. S Z. BUDAPEST 1940 Nagyhatalmak a háborún kívül írta: Gróf Csáky Imre ny. külügyminiszter. — máj. 23. A nvugati hadszíntér legutóbbi eseményei teljes mértékben igazolták lapunk legutolsó számában kifejtett azon véleményünket, hogy a skandináviai hadjárat megindításával beköszöntött a háborúnak új, dinamikus szakasza és hogy azt a mozgalmas harci események sorozata fogja követni. Sajnos, igazolódott azon régebbi feltevésünk is, hogy az adott sztratégiai helyzetnél fogva a véres harci események sodrába elsősorban ugyancsak semleges államok fognak belesodródtatni csakúgy, mint ahogyan a háború első hat hónapjának katonailag úgyszólván eseménytelen, de diplomáciailag és gazdaságilag annál elkeseredettebb küzdelme is nem utolsó sorban a semleges államokkal éreztette vészes hatásait. A jelenlegi helyzetben pedig különös figyelmet kell szentelnünk azon a küzdelmen kívül álló nagyhatalmi tényezők várható állásfoglalásának, melyek jövendő elhatározásaikkal a háború végleges eredményét döntően befolyásolhatják. Az európai nagyhatalmak közül kétségtelenül mindenekelőtt Olaszország jövendő elhatározásai vannak hivatva a háború további sorsára döntő befolyást gyakorolni; tudvalevő, hogy a fasiszta Birodalmat a legszorosabb politikai kapcsolatok fűzik a nemzeti szocialista Németországhoz, de ezen túlmenőleg Róma a háború kezdetetői fogva nem egyszer, így legutoljára Ciano gróf legutóbbi milánói beszédében is, félreérthetetlenül hangsúlyozta, hogy Olaszország eddigi tartózkodó magatartása nem azt jelenti, mintha semleges akarna maradni a jelenlegi konfliktusban, hanem hogy ellenkezőleg szilárdan el van szánva az olasz nemzet mindazon követelményeinek elérését minden rendelkezésére álló, tehát szükség esetében nyilvánvalóan harci erejének is latbavetésével biztosítani, melyeket elsőrangú nagyhatalmi állása, földközi tengeri érdekei és tengerentúli birodalmának biztosítása érdekében elengedhetetlennek tart, még pedig abban az időpontban, melyet azok érvényesítésére a legalkalmasabbnak fog tartani. A kérdés tehát csak az, hogy mikor látja a fasiszta kormány ezen pillanatot elérkezettnek és hogy milyen eszközök alkalmazásával fogja céljait elérni igyekezni. Ebben a tekintetben ma még homály burkolja Olaszország elhatározását, és éppen ezen, az akcióbalépés időpontjára és annak eszközeire vonatkozó bizonytalanságban rejlik ma az olasz politika legnagyobb ereje. Senki előtt sem titok, hogy Olaszország a háború kitörésének pillanatától kezdve teljes hadi felkészültségben áll, és hogy azóta is úgy katonai, mint tengerészeti és légi készültségét állandóan és minden igyekezetével fokozza, egyidejűleg pedig gazdasági képességeinek a végsőkig való megfeszítésével a háború esetében döntő fontossággal bíró gazdasági autárkiájának kiépítésén is bámulatraméltó eredménnyel dolgozik. Ezzel egyidejűleg azonban nem kisebb erőfeszítést fejt ki diplomáciai téren közép- és délkeleteurópai békés politikai fejlődés érdkében is, ami azt a látszatot kelti, mintha céljait a háború elkerülésével, békés eszközökkel, gondolná elérhetni. Viszont sajtójában időnkint olyan támadó hangot enged a nyugati szövetségesekkel szemben megnyilatkozni, mely azoknál indokoltan keltheti fel az aggodalmat, hogy Olaszországnak ellenük való fellépése minden pillanatban várható. Figyelemreméltó azonban ezen vonatkozásban annak megállapítása, hogy az olasz közvéleménynek legélesebb angolés franciaellenes kitörései rendszerint olyan pillanatokban látnak napvilágot az olasz sajtóban, midőn Berlinnek egy-egy váratlan elhatározása kívánatossá teszi a nyugati hatalmak figyelmét a német hadvezetőség tevékenységéről legalább részben pillanatnyilag eltéríteni; így nem csekély mértékben könnyítette meg a német hadsereg skandináviai vállalkozásának sikeres keresztülvitelét az angol-francia hajóhadak jelentős részének a Földközi-tengeren való összevonása, melyet ugvíi.n némelyek a szövetségeseknek állítólagos kózelkeleti terveivel hoztak összefüggésbe, melyek valódi oka azonban sokkal inkább az éppen akkor különösen fenyegetővé váló olasz közvélemény megnyilvánulásokban keresendő, éppen úgy, mint ahogyan a Hollandia és Belgium ellen indított német támadással időszerűleg összeeső újabb angol- és franciaellenes olasz sajtótámadások arra késztették Franciaországot, hogy a háborúnak éppen ezen, talán döntő, mozzanatában még az eddiginél is nagyobb számú, — semleges katonai közírók szerint legalább egymillióra becsült, —• katonai készültséget állítson fel az olasz határ mentén, mely haderők kétségtelenül nagy mértékben befolyásolhatták volna a holland-belga hadszíntér eseményeit, ha azokban részt vehettek volna. Mindezen jelekből arra lehet következtetni, hogy, bár Olaszország kétségtelenül felkészülve áll arra az eshetőségre is, ha kitűzött céljait csak fegyveres beavatkozás útján érhetné el, politikája egyelőre inkább közvetett, de azért nem kevésbbé hatékony segítséggel igyekszik német szövetségesének győzelmét elősegíteni, mely győzelem esetében saját céljait mindenképpen elérhetni gondolja.