Magyar külpolitika, 1940 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1940 / 2. szám - A semlegesek problémái

MAGYAR KÜLPOLITIKA A MAG ¥ A R REVÍZIÓS LIGA HIVATALOS LAPJA XXI. ÉVFOLYAM, 2. SZ. BUDAPEST 1940 A semlegesek problémái írta: Gróf Csáky Imre ny. külügyminiszter. A francia nagyközönség, megszokott szellemességével, már régóta a „különös háború" névvel jelölte meg a francia-angol-német fegyveres mérkőzést, és tagadhatatlan, hogy ezen megjelölés találóan jellemzi azon harcmodort, mely eddig a francia-német határon folyik. Míg ugyanis a tömegek képzeletében egy minden eddigi mértéket felülmúló vérengzés és borzalom rémét idézte fel ezen háború gondolata, addig az immár félesztendős tartama alatt jóformán még annyi vér- és anyagáldozatot sem kívánt, mint amenynyivel a hosszabb-rövidebb időközökben ismétlődő középamerikai polgárháborúk szinte szokványosán járnak. Ebben a tekintetben tehát bevált azon feltevésünk, melynek már a háború kitörésekor kifejezést adtunk, hogy tudniillik tekintettel a szembenálló felek katonai erejére, legkorszerűbb fegyverkezésére és felszerelésére, továbbá a kölcsönös védelmi vonalak technikai tökéletességére, azok egyike sem fogja egykönnyen rászánni magát azon elkerülhetetlen és kiszámíthatatlan nagyságú vér- és anyagáldozatra, mellyel egy nagyszabású támadó hadművelet az adott feltételek mellett járna, és ezért aktív katonai műveletek helyett egész erejét inkább a gazdasági és politikai hadviselés lehető leghatásosabb alkalmazásának fogja szentelni, hogy a döntést ezek eszközeivel csikarja ki. Ha azonban a hadviselők szempontjából és főleg katonai szemmel ítélve csakugyan „különösnek" jellemezhető a háború eddigi menete, sajnos annál komolyabbak annak következményei a háborúban részt nem vevő semleges népekre nézve már eddig is, és ha minden jel nem csal, még sokkal komolyabbakká válhatnak ezentúl, úgy hogy nem látszik túlzottnak azon megállapítás, hogy a hadviselés terhét nagyrészt ők kénytelenek viselni. Következik pedig ez épen abból, hogy a hadviselők erőlködése elsősorban gazdasági téren nyilvánul meg, még pedig oly többé-kevésbbé erőszakos rendszabályok alkalmazásában, melyeknek következményei nem maradhatnak hatás nélkül a semlegesek gazdasági életére, sőt arra a legnagyobb nyomást gyakorolják. Természetes, hogy ezen nyomás, mely alól a semlegesek minden tőlük telhető módon szabadulni igyekeznek, politikai helyzetükre sem marad hatás nélkül; így a semlegesek a két harcban levő fél akaratlan vagy tudatos, egvmással ellentétes nyomásának harapófogójában szorongva csak a legnagyobb elővigyázatosság és körültekintés alkalmazásával kerülhetik el azt a veszélyt, hogy akaratukon kívül, a hadviselők által teremtett helyzetükből kifolyólag, maguk is bele ne sodortassanak a konfliktusba. Hogy milyen nehéz helyzetbe hozhat egy kormányt a feltétlen semlegesség megóvásának akarata, azt mindennél világosabban mutatja a legutóbb oly nagy port felvert Altmark esete, melynek következményei egyelőre még át sem tekinthetők, habár joggal tételezhető fel, hogy tekintettel Norvégiának csaknem védtelen helyzetére az Északi-tengert uraló Brit Birodalommal szemben, annak a már eddig elhangzott kölcsönös tiltakozásokon túlmenő gyakorlati folytatása nem is lesz. Mellesleg megjegyezve, ezen vonatkozásban akaratlanul is felvetődik azon kérdés, hogy vájjon a brit kormány ugyanazt az értelmezést adta volna-e a semlegességi kötelezettségeknek és ugyanazon gyakorlati következtetést vonta volna le abból, ha a szóban forgó eset nem Norvégia, hanem egy elsőrangú tengeri nagyhatalom, teszem azt Japán vagy az Egyesült Államok területi vizein játszódott volna le? A semlegesek ezen nehéz helyzetében a legnagyobb veszély azonban azon körülményben rejlik, hogy a háborúnak gazdasági rendszabályok alkalmazása által való sikeres befejezése csak abban az esetben kecsegtet aránylag gyors és átütő eredmény reményével, ha a hadviselőknek az ellenfél utánpótlási lehetőségeinek elvágásával egyidejűleg, azt meglévő készleteinek és tartalékainak fokozott mértékben való felhasználására is tudja kényszeríteni, a mit csak fokozott harci tevékenységre való késztetésével érhetnek el. Ellenkező esetben ugyanis, — számbavéve azon óriási készleteket, melyeket a küzdő felek a bekövetkezendő összecsapás előrelátásában eleve gyűjtöttek, — könnyen bekövetkezhetnék azon eset, hogy addig, míg teszem azt az egyesült angol-francia erőfeszítéseknek sikerül a Német Birodalmat meglevő élelmiszer és nyersanyagkészleteinek kimerítésére kényszeríteni, mely készletek normális fogyasztás esetében kétségkívül rendkívül hosszú időre bizonyulnának elegendőknek, addig a német tengeralattjáró és aknaháborúnak ugyancsak sikerülhetne a brit szigetek ellátásához feltétlenül szükséges hajóürtartalomnak oly nagymértékű pusztítása, mely a szövetségeseket is megakadályozná a háború továbbvitelében. Ezért nyilvánvaló, hogy a hadviselők, — vagy legalábbis a nyugati hatalmak szempontjából — kik nyilván soha sem gondoltak nagyarányú támadó hadműveleteknek saját erejükkel való kezdeményezésére, — döntő jelentőséggel bírna, ha sikerülne ellenfelüket oly újabb harctereken való katonai beavatkozásra kényszeríteni, mely azt azon, a gazdasági háború sikerének előfeltételét képező nagy anyagelhasználásra késztetné, melyet különben csak az általuk elkerülni kívánt saját vér- és anyagáldozatok árán érhetnének el, vagy ha ez lehetetlennek