Magyar külpolitika, 1940 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1940 / 10. szám - Apponyi Albert, a revízió első harcosa

4 MAGYAR KÜLPOLITIKA a másik oldalnak, tehát mind a hazai népcsoportoknak, mind a dunavölgyi kis népeknek is vállalniok kell a feladatnak rájuk eső részét. Mégis sok. nagyon sok függ a magyar közvélemény lelki beállítottságától, politikai szemléletétől és természetesen attól a politikátóil is, amelyet majd gyakorlatilag követni fog. A magyar állam életében fordulat következett be. új és nehéz feladatok közé került, ezért kellett mindezt megmondani, kellett kihangsúlyozni, hogy a sok feltétel mellett milyen nagy fontossága van annak a szellemnek, annak a lelkiségnek, amely közvéleményünkben a jövőben ki fog alakulni. Amire ma szükségünk van. eddig azonban nem volt élő valóság, azt egy szép, bár romantikától nem egészen mentes kifejezéssel birodalmi szemléletnek lehet nevezni. A birodalom, ha terjedelmében nem is, de benső összetételében és feladataiban visszatért. A birodailomvezető nemzeten a sor, hogy valóban lelkében hordja a birodalmi gondolatot. Apponyi Albert, a revízió első harcosa Irta: Pongrácz Kálmán. I. Mikor július közepén világgá röppent a hír, hogy a német csapatok bevonultak Párisba és a versaillesi, valamint trianoni paloták ormáról is bevonták időlegesen a francia lobogót, gróf Teleki Pál miniszterelnök vezetésével a magyar kormányzópárt népes küldöttsége kereste fel gróf Apponyi Albert kriptáját, hogy koszorút helyezzen annak a magyar államférfinek a sírjára, aki minden magyar között elsőnek és legmeggyőzőbben hirdette Magyarország igazságát és elévülhetetlen jogát a vele szemben elkövetett igazságtalanság jóvátételére ... És valóban! Ez a rövid hír többet jelentett, mint egyszerű harci sikert. Az egykori Páriskörnyéki királyi luxuspaloták megszállásával — mint a magyar miniszterelnök mondotta — „az a gondolatvilág (is), amely Versailles-al és Trianonnan született, megszűnt és eltöröltetett... Természetes (tehát), hogy a magyarok gondolata ideszáll a nagy trianoni harcos sírjához", aki egy másik lobogó magyar lángelméhez — Prohászka Ottokárhoz — hasonlóan szintén küldetése színterén esett el, utolsó leheletéig küzdve azokért az igazságokért, amelyeket nemzete s az emberiség felemelése és kiengesztelése érdekében elengedhetetlennek ítélt... Vájjon a mai rohanó, történelmi eseményektől túlzsúfolt korban megérti-e a nemzet, de főleg a tettek kultuszában élő új nemzedék, ennek a szép kegyeleti aktusnak törvényszerű időszerüségét és fel tudja-e teljes terjedelmében fogni annak a férfiúnak nagyságát, aki a budai templom kriptájának nagy némaságában is — egy hosszú élet tanúsága árán — sok élőnél még ma is meggyőzőbben hirdeti történelmi és nemzeti jogaink csorbíthatatlanságát? Eszembe jut egy két évvel ezelőtt folytatott beszélgetés: Pár héttel előbb vonultak be a német csapatok a Szudéta-földre és az egész ország még mindig a nagy történelmi események hatása alatt állott. Estélyen voltam s amikor éjfél után a dohányzó egyik kényelmes bőrfotölyében ülve megpillantottam diplomata házigazdánk nagy műgonddal berendezett lakásának falán Apponyi arcképét, tekintetem önkéntelenül hosszabban rajta felejtettem. Bájos és kedves szomszédnőm — ki nemcsak kora, de szenvedélyes politikai érdeklődése miatt is a legújabb nemzedékhez tartozott —, mikor ezt észrevette, teljes meggyőződéssel így szólt hozzám: Látja, ezek vagyunk mi magyarok. Míg mások cselekednek, mi csak beszélni tudunk. És az eredmények mindig a cselekvőket igazolják .. , íme a földi dicsőség tünő fénye és egy örökké visszatérő kérdés: vájjon az emberi és államférfiúi nagyságot pusztán csak az elért eredmények igazolják? Az a nemzedék, amelynek az összeomlás még éppen úgy nem lehetett személyes élménye, mint háború utáni nemzetközi elszigeteltségüünk nyomasztó légköre, már csak tudja, de nem érzi, hogy Trianonban és az utána következő években egyetlen fegyverünk maradt: a szó! És az az államférfi, aki ennek a fegyvernek használatában nemzetközi viszonylatban is felülmúlhatatlan bajnoknak bizonyult, jelentőségben előtte már csökken, mert tízszer kisebb nemzete számára és egy ellenséges világ közepette nem tudta kiharcolni azokat az eredményeket, amelyeket a hatalmas Németbirodalom is csak két évtizedes megfeszített munka árán tudott elérni... Pedig az a közéleti pálya, amelyet Apponyi hosszú élete során befutott, látszólagos eredmények nélkül is oly szép, tanulságos és oly nagy teljesítmény volt, amelyre érdemes minden magyarnak felfigyelnie. Két évvel a szabadságharc kitörése előtt születik, mint a konzervatív, sőt — egyesek szerint — aulikus felfogásáról ismert Apponyi György kancellár fia, amiért később, politikai pályájának kezdetén sokan bizalmatlanul is tekintenek reá. A szülői házban azonban a legboldogabb gyermekkor részese. „Arra a légkörre — írja Emlékirataiban —, amelyben gyermekkoromat s első ifjúságomat leéltem, nagy befolyással volt az a tény, hogy csupa jó és szeretetreméltó ember vett körül s a társadalom rút oldalait úgyszólván nem is ismertem. Tudtam ugyan, hogy vannak gonosztevők, akik közül egyeseket felakasztanak, másokat bezárnak: de hogy olyan gonosz emberek is legyenek, akik szabadon járnak-kelnek, hogy nem szükségszerűen igaz minden, amit az emberek mondanak, hogy vannak családok, amelyeknek tagjai nem állnak kölcsönös szeretetben és tiszteletben egymással — minderről fogalmam sem volt. Talán ez a tiszta légkör, amely szellemi érésem korában körülvett, volt az oka annak, hogy még később is az emberekkel való érintkezésben túlságosan hiszékenynek bizonyultam, ami olykor nehéz csalódásokat hozott számomra: mindazonáltal mégis áldásnak tekintem azt, hogy ilyen légkörben nevelkedtem. Ennek utóhatása mai napig megnyilvánul abban a hajlamomban, hogy embertársaimat szeretem előnyösen megítélni s hogy rokonszenvet előlegezek nekik: már pedig ezt az életöröm s a nyilvános életben való munkakedv egyik fő forrásának tartom." A szülői házban töltött harmonikus és szeretetteljes gyermekkor után a jezsuiták kalksburgi