Magyar külpolitika, 1940 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1940 / 10. szám - Apponyi Albert, a revízió első harcosa
MAGYAR KÜLPOLITIKA 5 híres kollégiumába kerül, ahol már tanújelét adja nemcsak rendkívüli képességeinek, de izzó magyarságának is. Bár már a szülői házban elsajátítja a német, francia és latin nyelvet, majd később megtanul még görögül, olaszul, angolul, sőt spanyolul is, magyarságának izzó tudata az idegen stúdiumok között és környezetben is kiállja a próbát. Egy nyári félév nagyobb részén át — írja élete e szakáról — a megállapított időnél egy órával korábban keltem fel, hogy több időm legyen a magyar irodalom tanulmányozására. Rajongtam nagy költőinkért; iparkodtam hírnevüket irodalmat művelő német társaim között terjeszteni; evégből verses fordításokat készítettem számukra; német jambusokra lefordítottam Vörösmarty ÁLDOZAT-ának három utolsó felvonását, melynek szép nyelve elragadott és nagy sikert értem el vele." Ha társai fel akarják ingerelni, bécsi születése miatt kétségbevonják magyarságát, mire a kis Apponyi formális düh-kitöréssel válaszol, ami egy időre pajtásai között élcelődés tárgyává is teszi. Mikor az intézetben egy színdarab előadása alkalmával a magyar diákok azt hiszik, hogy idegennyelvű társaik közül többen gúnyos megjegyzést tesznek az egyik darabban díszletként használt magyar címerre, a gyermek Apponyival élükön harcrakészen pillanat alatt körülveszik a hazai jelvényt, hogy azt megvédi ék a vélt támadással szemben." Mikor pe dig mindenki kivonult — írja — kegyelettel leszedtük a címert az oszlopról és ünnepélyes menetben elvittük a magyar tanár lakására, aki előtt élénk színezésben ecseteltük a szent jelvény veszedelmét és azt oltalmára bíztuk. A jó páter kellő komolysággal fogadta előadásunkat és eleget tett kérelmünknek." Kalksburgi éveire Apponyi mindig szívesen és szeretettel emlékezett vissza s érdekes, hogy szónoki képességeinek kifejlődését is ezektől az évektől számítja. Görög és latin professzora megkívánta, hogy hevenyészett fordítások helyett pontos és művészi formában adják vissza az ókori rétorok pompás szónoklatait s lelki vezetője az, aki a Ciceroért lelkesülő gyermek Apponyit Demo sthenes szeretetére, tanulmányozására buzdítja. „Azt a kifejezési könnyűséget — ismeri be emlékirataiban — amellyel szónoki pályámon, mégpedig bármely általam ismert nyelven rendelkeztem és amely rögtönzéseknél sem hagyott cserben soha, egyenesen ennek tulajdonítom... Kalksburgban én lettem a házi deklamátor... Az akkori tartományi főnökkel, ki kiváló hitszónok volt, az intézet gyönyörű parkjában sétálgatva beszéltük meg az előadandó témát és beszélgetésünk kiterjedt a szónoklat művészetére egyáltalán, de különösen Cicero és Demosthenes összehasonlítására. Az előbbinek négytagú körmondataiért és hatásos peroratioiért rajongtam; az utóbbit száraznak találtam, nem is tudtam megérteni, hogy miért is tekintik olyan nagy szónoknak. A tartományi főnök nagy tudással világította meg a kérdést és ezekkel végezte előadását: Fiatal barátom, ha ön szónoki pályára készül, ne Cicerót vegye mintául, hanem Demósthenest, mert a mi korunk hallgatósága nem veszi be a Cicero-féle virágos és kissé mesterkélt ékesszólást, hanem csak a demosthenesi egyszerű logikával és világos okfejtéssel felépíttet. Ez a kis epia kis epizód — ismeri be Apponyi —, mely mai napig is él emlékemben, döntő befolyással volt szónoki egyéniségem fejlődésére." Az egyetemi éveket részben Bécsben, részben Budapesten tölti, de ezekhez az évekhez nem fűzi maradandó emlék. Az 1865-ik országgyűlés megnyitásával figyelme a hazai viszonyok felé fordul, azonban mivel az egyetem elvégzése után még nem érzi magát szellemileg eléggé, felvértezettnek, nemcsak autodidakta módon — főleg a közgazdasági tudományokban — képezi magát tovább, de 1868-ban kitűnő sikerrel a bírói vizsgát is leteszi. Ambícióktól feszül, mikor mint fizetéstelen gyakornok a kereskedelemügyi minisztérium szolgálatába áll s bár rövid egy hét alatt feljebbvalói legnagyobb megelégedésére kidolgozza a magyar—görög kereskedelmi szerződés egész szövegét, mégis pár hónapi munka után otthagyja a minisztériumot, mert „az aktázás szürke mindennapiságába való visszaesést" friss szellemével összeegyezhetetlennek érzi. 1870-ben, mint a Főrendiház jegyzője jelenik meg egy üzenettel a képviselőházban s megilletődéssel lépi át ennek küszöbét, mert érzi, hogy jövendő munkássága színterére lépett. Mikor rövid mondókáját elmondja, Pulszky Ferenc megszorítja kezét és így szól hozzá: „Gratulálok öcsém a hangodhoz; nagy tényező ez a szónoki sikerben; Kossuth Lajos is ennek köszönte szónoki hatásainak nagy részét; remélem meg lesz benned a többi is." Apponyi Pulszky bíztatását csakhamar valóra is váltja. De nem is csoda! Pályája kezdetén olyan emberek támogatásával, tanácsaival és barátságával dicsekedhetik, mint: br. Sennyei Pál, id. Andrássy Gyula, Eötvös József báró, Deák Ferenc, Montalambert, Ketteler püspök, avagy Manning érsek. De döntő reáhézve az a kapcsolat is, amely őt, mint közismert zenerajongót kora két legnagyobb mesteréhez: Liszt Ferenchez és Wagner Richárdhoz fűzi, akiknek bejut legszűkebb baráti társaságába is. Bár az első képviselőválasztáson megbukik, az 1872-es alkotmányos küzdelem mégis mandátumhoz juttatja s fiatal koránál fogva korjegyzője lesz a háznak. Noha a Deákpárt jelöltjeként lép fel, nem szakít a szülői házból hozott konzervatív tradíciókkal s élénk kapcsolatban marad a báró Sennyey Pál vezetése alatt álló mérsékelt ellenzékkel is. Mint nagy zenerajongó és Liszt Ferenc tisztelője szűzbeszédét az Országos Zeneakadémia felállításával kapcsolatban mondja el, amit'Deák Ferenc is nagy érdeklődéssel hallgat végig. „Az öreg úr ugyanis — írja — a részletes költségvetési vita alatt többnyire a Ház folyosóján tartózkodott és adomázott... Valóságos szenzáció volt tehát, mikor nevem felemlítésekor Deák Ferenc egész kíséretével belépett a terembe és tüntető érdeklődéssel felém fordulva foglalta el helyét... Mit éreztem én, amikor elsőízben szóltam ahhoz a gyülekezethez amelyben el voltam tökélve vezérszerepet játszani, de amelyben akkor még kevesek, rokonszenvet bírtam? Hazudnék, ha azt állítanám, hogy minden elfogultságtól mentes voltam; az a síri csend, amely fogadott, az a tudat, hogy mennyi függ az első benyomástól, bizony rezgésbe hozta idegrendszeremet. De ez csak addig tartott, míg a két első mondatot elmondtam. Azontúl határozottan élveztem a helyzetet és amint láttam, hogy miként nő a kedvező hatás, amint éreztem azt a