Magyar külpolitika, 1940 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1940 / 10. szám - Európa új rendje

MAGYAR KÜLPOLITIKA A MAGYAR REVÍZIÓS LIGA HIVATALOS LAPJA XXI. ÉVFOLYAM, 10. SZ. BUDAPEST 1940 X Európa új rendje A küzdelemnek, mely ma Európa és ezzel együtt a világ új rendjéért folyik — hadüzenettel, vagy anélkül —, mindnyájan részesei vagyunk. Ez a küzdelem nem egyéb, mint törekvés magasabb állami szintézisek felé. Minden, a kultúrában résztvevő állam növekedése kettős irányú. Először kiterjeszti saját állami fenségét, aztán ebből a fenségből nyújtózik magasabb, átfogóbb egységek felé. Ez a kettősség világosan látható minden állam szerkezetében. Nem kell az antik Rómáig viszamennünk, hogy egy nagy birodalom bekebelezett államsejtjeit észrevegyük. Nem kell a középkori császári Németország, a központosított nagy államok, vagy a modern nagy államalakulat, az Amerikai Egyesült Államok, történeti fejlődését boncolnunk, elég arra az időre utalnunk, mely minden mai újságolvasó ember emlékezetében él. Csak a nemrég múlt történetéhez tartozik a pánszláv eszme, mely számos néppel feledtette a szigorúan zárt és elkülönített államiságot és irányította vágyát egy magasabb, egyetemes összetétel felé. Ilyen szintézis volt a habsburgi birodalom, melynek azonban nem voltak népei szívében érzelmi gyökerei. Ilyen szintézis volt a hármas szövetség, ilyen szintézis volt maga a brit és a francia birodalom. Ilyen szintézis lett volna a világ új rendjét békésen előkészítő négyhatalmi egyezmény, Mussolini egyik legnagyobb politikai gondolata. Világos, hogy az államszintézis csak akkor lehet állandó és békéthozó, ha a benne résztvevő államok akaratán nyugszik. Az államszintézis éppenséggel nem jelent mindenáron való elnyomást. Ellenkezőleg: csak akkor valódi, csak akkor felel meg céljának, csak akkor tartós, ha a benne együttműködő államok törhetetlen akaratán nyugszik. A történelem egyik legsajátságosabb szintézise éppen a versaillesi gondolat volt. A békeszerződés megteremtette a nyugati szintézist, melynek vezető állama Francia- és Angolország volt. Ez államrendszer bolygóköre volt a kisantant, mely, a bolygók törvénye szerint, a nyugati hatalmaktól kapta fényét, ragyogását. Ez államrendszer diplomáciai művelete az úgvnevezett önálló államok teremtése és felduz zasztása volt. A kisded bolygók, minden történelmi mult, igény és alap nélkül, egyszerre gazdagok, nagyok és tevékenyek lettek. Ingyen hullott ölükbe a sors minden ajándéka. Ha a térképre nézünk, ez új. kis államok helyzete élénken emlékeztet Anglia tengeri támaszpontjainak helyzetére. Itt is, ott is egy-egy megerősített pont. Itt Gibraltár, itt Málta, ott Szuez és Aden, — Európában pedig Csehszlovákia, Jugoszlávia, Románia, Görögország. Anglia nem törődött a földrajzi összefüggéssel, valóban, nem gondolkodott kontinentálisán, akkor, mikor — számára teljesen fölösleges módon — túlzottan kontinentális politikát csinált. Ma már mindenki, még az érdekelt kis államok sora is látja, hogy úgynevezett önállóságuk csak megtévesztés volt. Az oly függetlennek mondott és hirdetett kis szövetségesek a nyugati hatalmak egyszerű szolgái voltak. Vájjon Csehszlovákia függetlenebb volt-e mikor egy francia tábornok szervezte hadseregét, mint Románia ma, mikor németektől tanulja a hadseregszervezés rendjét? Vájjon Barthou beszéde Romániában nem jelentette Románia francia alávetettségét és Sándor király nem Jugoszlávia hódolatát vitte Franciaországba, mikoi élete elszállt Marseille kövezetén? Mindezek az államszintézisek kísérletek voltak, bár szomorú kezdetű és végű, kísérletek Európa rendezésére. Európa a világ legtagozottabb földrésze. Amilyen tagozott földrajzilag, épp oly tagozott nemzetileg is. Ez a két tagozottság Európa gazdagságának és fejlett kultúrájának alapja. Az európai kultúra ezerszínű volta az egész emberiség legnagyobb kincse. Minden nemzetének külön állama van, külön kultúrája. De Európa mégis egy. Egy a célja: a legmagasabb elvek, a legszilárdabb erkölcs, a legmagasabb tudomány keresése. Bármit mondjanak is, mai harca sem egyéb, mint az élet legfőbb, Istenhez legjobban simuló elveinek keresése. A harcolók ezt nyíltan meg is mondják, meg is kell mondaniok, mert — és e szomorú időkben ez az egyetlen örvendetes — Európa népei erkölcsi igazolás nélkül nem állíthatók csatasorba. Európa rendezése azonban a háború alatt is teljes erővel folyik. Szinte úgy tetszik, mire itt lesz a békeszerződések ideje, már itt lesz maga a békés elrendezés is, melyet a békeszerződésnek csak el kell ismernie. Ez a rendezés abban különbözik a versaillesi rendezéstől, hogy — kontinentális lévén, — nem szaggatott erőpontokat állít fel, hanem nagysíkú terűleteket szervez. E nagysíkú rendezésből következik, hogy nem lesz szüksége állambörtönőrökre, mint aminő börtönőrök a kisantant tagjai voltak. Nem népi ellentéteket szervez, hanem megpróbálja egyetértésre bírni a tarka néprajzi egyvelegben élő európai nemzeteket. Ez a rendezés nem nyomja el minden állam legérzékenyebben védett értékét, az államfenséget, de növeli azt a törekvést, mely magasabb államszintézist keres.