Magyar külpolitika, 1939 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1939 / 5. szám - Középeurópa ujjárendezése

MAGYAR KÜLPOLITIKA 11 Középeiuópa ujjárendezése Irta: Dr. Pongrácz Kálmán Kétségtelenül vannak korszakok, mikor a századot uraló eszmék nem kedveznek egyes nemzeteknek. Ugyanaz a gondolat, amely képes valamely nemzetet alig egy félszázad alatt a virágzás és megerősödés legmagasabb fokára juttatni, egy másiknál éppen ellenkezőleg hat. Vájjon miért? Primitív és a történelemmel ellenkező magyarázat lenne e tekintetben az, ha valaki e tünetei azzal indokolná, hogy vannak haladó és haladásra képtelen nemzetek. Hiszen minden nemzet fejlődik, ha fejlődésre alkalmas környezetbe kerül, Nagy nemzeti céljaival párhuzamosak századának irányelvei is. De menthetetlenül hanyatlik, ha a közgondolkodás olyan eszmék kultuszába merül, amelyek ellentétesek természeti vagy történelmi adottságaival, vagy ha a fejlődés egyenesen állami fundamentumát kezdi ki. Láttuk ezt a XIX. század folyamán a nemzeti elvvel kapcsolatban. Ugyanakkor, mikor nyugaton integráló gondolatnak bizonyult, Középeurópában ellenkezőképpen hatott. Míg nyugaton nagyhatalmi tömböket kovácsolt ki e gondolat, keleten évszázados birodalmaknak lett temetője. Hiba lenne azonban ezekből a tényekből azt a következtetést levonni, mintha a nemzeti gondolatnak nem lettek volna keleten is hervadhatatlan érdemei. Sőt! Ez tette lehetővé, hogy a kis nemzetek is egyéniségük értékére ébredjenek s szembeszálljanak azzal az unifikáló irányzattal szemben, amelyet beolvasztásuk céljából termelt ki az imperialista terveket melengető habsburgi birodalom. A baj nem a nemzeti gondolat felmerülésében, hanem alkalmazásának módjában rejlett, mert az akkori politika nem eszmélt rá kellő időben azokra a különbségekre, amelyek Kelet- és Nyugateurópában mindenkor fennállottak s nem igyekezett ezekből a különbségekből kellő időben az elkerülhetetlen következtetéseket levonni. Nem az volt a baj, hogy a középeurópai és dunavölgyi térben a század uralkodó eszméje szintén a nacionalizmus lett, hanem az, hogy ezt az elvet doktriner módon francia és angol adottságok alapján akarták alkalmazni. Természetes tehát, hogy egészen más eredményekre vezetett. . . Oroszország, a Törökbirodalom és részint a Monarchia felbomlásának is ez volt az oka. Nem számoltak kellő mértékben az egyes kis nemzetek kialakult individualitásával s így azokat a politikai módszereket és irányelveket sem tudták kitermelni, amelyek alkalmasak lettek volna ezek kollektív egybekapcsolására. Minthogy a polgáii és nemzeti gondolatból sarjadt nyugati liberalizmus nem ismert nemzeti különbségeket — mert nyelvileg homogén nemzetekre támaszkodott —, a keleteurópai liberalizmus sem akart ismerni s ekként a kisebbségi kérdést csak subordinativ alapon volt hajlandó rendezni. Mikor pedig a kocka fordult és a hatalmi rend a versaillesi és trianoni szerződések folytán új alakot öltött, ez a válság még jobban kimélyült. Az utódállamok valóban ad abszurdum vitték e gondolat alkalmazását. Ök már a történelmi és gazdasági szempontokra sem voltak tekintettel, s ezzel valóban súlyos válságnak tették ki egész Középeurópát. Azzal pedig, hogy etnikai téren a legmerevebben szembe fordultak saját kisebbségi korukban hangoztatott elveikkel és kívánalmaikkal — meghiu sították az észszerű és igazságos újjárendezés lehetőségét s ekként legfőbb okai voltak a mai nemzetközi válság elhatalmasodásának. Csehország sorsa azóta bebizonyította, hogy az „új európai rend" sem épült Középeurópában szilárd alapokra. Nem azért — amint ezt cseh körök ma is szeretik hangoztatni —, mert a nyugati nagyhatalmak nem teljesítették szövetségi kötelezettségeiket s ekként a német túlerőnek nem lehetett ellenállni, hanem azért, mert az elrendezés tarthatatlan volt, amint ezt a válságos pillanatban maguk a békeszerző nagyhatalmak is kénytelenek voltak belátni. Mert ha a békeszerződések igazságosak lettek volna, akkor egyáltalán nem lett volna szükség garanciaszerződésekre, hiszen a világháború szenvedésein átment kisnemzetek egymásra találtak volna — új és korszerűbb formában. Azáltal azonban, hogy a középeurópai tér középpontjában fekvő Magyarországot létfeltételeitől megfosztották, állami méltóságában és függetlenségében megalázták és minden kiegyezési ajánlatát a legmerevebben elutasították, maguk hiúsították meg egy középeurópai blokk megalakulását s annak a stabilitásnak kialakulását, amely pedig az ő szempontjukból is feltétlen kívánatos lett volna. Hiszen egy kielégített és kibékített Magyarországgal együtt az itteni kisállamok tömbje még kellő időben magához tudta volna kapcsolni Ausztriát is. De abban az ingatag helyzetben, amelybe a Dunavölgyét a kisantant államok önzése és rövidlátása taszította, kétszeresen éreztette minden nagyhatalmi nyomás a jelentőségét s így érthetővé válik az a szerep is, amelyet Magyarország e csődtömeg felszámolásánál vállalt s amelyet egyes külföldi körök még mindig nem tudnak kellőképen megérteni. Más kérdés azonban, hogy az a fejlődési irány, amelyet — hasonlóan a mult század ugyancsak idegen politikai szellemdivatához — jelenleg a nagynémet történelmi gondolat inspirál Középeurópában, vájjon alkalmas-e arra, hogy az anynyira régen óhajtott stabilitást megteremtse? Hiszen, amint láttuk, az elmúlt század nemzetiségi politikája is azon bukott meg, hogy külföldi példákat másolt s amint az angol-francia módszerek nem vezettek, mert nem is vezethettek eredményre az annyira más összetételű Duna-térben, úgy vájjon megoldást hozhatnak-e azok a német célkitűzések és módszerek, amelyek, ha pillanatnyilag más alakban is jelentkeznek, gyökerükben mégis Habsburg-tradicióktól terhesek? Vájjon egy nagy, erős és homogén nemzet kellő fogalmat tud-e alkotni magának az itt élő kis nemzetek szerteágazó és bizonyos vonatkozásban mégis annyi hasonlóságot mutató igényeiről, gondolkodásmódjáról és pszihéjéről? És ha a történelmi fejlődés már két ízben bebizonyította, hogy itt import-eszmékkel éppen úgy nem lehet tartós eredményeket biztosítani, mint akár puszta hatalmi alapon, akkor önkéntelenül felmerül a kérdés, hogy a habsburgi „összbirodalmi" gondolat és a kisantant imperializmus elvének elvetésével nem lenne-e célszerűbb az itt élő kisnemzeteket saját létfeltételeikhez, stílusukhoz és adottságaikhoz visszavezetni, ahelyett hogy állandóan esz-