Magyar külpolitika, 1939 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1939 / 5. szám - A Magyar Birodalom vonalán

MAGYAR KÜLPOLITIKA 7 A Magyar Birodalom vonalán Irta: Török Árpád. Szekfü Gyula volt az első, aki tekintélyének egész súlyával, történelem-politikai tudásának hatalmas erejével kiáltotta messze hallhatóan a magyar közvélemény felé, hogy Magyar Birodalom és magyar nemzetiségi politika szoros és logikus kapcsolatban állanak egymással: az új Magyar Birodalom feltételezi a szentistváni szellemű magyar nemzetiségi politikát. Azóta sikerült egy lépéssel közelebb jutnunk a Magyar Birodalomhoz. De mert még jó egynehány lépést kell tennünk, és mert az eddig tett lépés is bizonyos tanulmányi, illetve tapasztalati anyagot bocsátott rendelkezésünkre, amely teljes mértékben igazolta a kiváló történettudós tételét, mi sem természetesebb, minthogy most már a legkomolyabban szembenézzünk ezzel a kérdéssel és úgy lelkileg, mint pedig intézményekben felkészüljünk a vele járó feladatokra. Hogy a feladatokkal most már nem lehet sokáig várni, igazolják azok a beszédek is, amelyeket a választási küzdelem folyamán gróf Teleki Pál miniszterelnök, valamint gróf Csáky István külügyminiszter mondottak el. Különösen az utóbbi mutatott rájuk félreérthetetlen nyíltsággal Sopronban, amikor a következőket jelentette ki- ..Életkérdés nekünk az, hogy a teljes összhangot megtaláljuk minden nemzetiséggel és idegen ajkú állampolgárral a magyar élet közösségében. Ettől függ, lesz-e Magyar Birodalom, amely történelmi misszióját betölti a Kárpátok medencéjében, vagy pedig csak Magyarország maradunk". Világos szavak ezek, amelyek határozottan körülírják azt a feladatot, amelyet a Magyar Birodalom megvalósítása érdekében kormánynak, közvéleménynek, de természetesen maguknak az érintett nemzetiségeknek is vállalniok kell. Maga a kormánv nem húzódik ennek a feladatnak vállalásától. Amikor olyan feltűnő, szinte tüntető módon hívja fel újból és újból a közvélemény figyelmét erre a kérdésre, el sem gondolható, hogy önmaga nem volna hajlandó belőle a kellő következtetéseket levonni. Hiszen mindenféle politikának legfőbb irányítója a kormány. Ha tehát egy bizonyos politikai irányért síkra száll, akkor csak természetes, hogy érdekében megteszi mindazt, ami saját hatalmában van. Ezt az elvi megállapítást a konkrét esetben a gyakorlat is igazolja. Számtalan bizonyítéka van már annak, hogy a kormány komolyan veszi azokat a nemzetiségpolitikai elveket, amelyeket vall és amelyeket világosan tár a közvélemény elé. bppen a választásokkal kapcsolatban mutatkozott ez meg minden kétséget kizáró módon. A Magyar Élet Pártja három hivatalos jelöltséget juttatott olyan férfiaknak, akik a hazai németség népi mozgalmában tevékeny részt vettek. Ezzel a kormány megadta a lehetőséget arra, hogy ez a népcsoport a törvényhozásban olyan emberekkel is legyen képviselve, akik nemcsak németvérűek, német anyanyelvűek, hanem amellett a németségnek népi sorsával is mindig behatóan foglalkoztak és arra mindenkor befolyást is gyakoroltak. Rajtuk kívül bizonyára nem egy olyan tagja is lesz a magyar törvényhozásnak, aki ugyancsak német származású és népiségével sem vesztette el a lelki kapcsolatokat. A kisebbségi képviselet kérdése ezzel olyan megoldást nyert, amely nemcsak magát az érintett népcsoportot elégíti ki, hanem bizonyára azokat a külföldi német köröket is, amelyek mindég élénk figyelemmel kísérték az európai német népcsoportok sorsát. A választásokat megelőzően a kormány egy német kultúrális egyesületnek, a „Volksbund der Deutschen in Ungarn"-nak engedélyezte az alapszabályait, bár egy másik német népművelődési egyesület több mint tíz éve áll fenn és fejti ki működését az egész országban. Ez az engedély további haladást jelent a magyar nemzetiségi politika útján, egyrészt, mert általa bizonyságot tett a kormány amellett, hogy egy népcsoportnak nem akarja előírni, milyen kultúrális szervezeteket létesítsen, illetve milyenekhez csatlakozzék, másrészt pedig nem gyakorol befolyást arra, hogy kik álljanak a szervezetnek az élén, hanem azt teljesen magára a népcsoportra bízza. Mindehhez jön az a komoly haladás, amely a kisebbségi iskolapolitika terén következett be, amelynek eredményeképpen számtalan új kisebbségi iskolát létesítettek és több pedagógiai intézménynek az alapját lerakták. A probléma súlypontja tehát már nem a kormánynál van. Ha ezen a téren van is még tenni való, a kormány bizonyára nem fog elzárkózni attól, hogy a megkezdett úton tovább haladva megadja, illetve megtelve mindazt, amire egy népcsoportnak népi élete érdekében szüksége van. Ma más területen problematikus még a helyzet: a magyar közvélemény oldalán. Kormányférfiak, amikor intő szavakat intéznek a közvélemény felé, nem ok nélkül teszik ezt. Tudják, hogy eredményes kormánypolitikához a széles tömegek, különösen pedig az értelmiségi osztályok támogatására van szükség. Ezt a támogatást azonban csak akkor lehet megnyerni, ha a közvélemény megérti és méltányolni tudja a kormány törekvéseit, ha meg van győződve arról, hogy egy bizonyos politikára a nemzet érdekében van szükség. A nemzetiségi politika terén ez a meggyőződés úgy látszik még nem általános. A közvélemény még nem értette át teljesen, milyen mértékben függ össze ez a kérdés a magyar nemzeti törekvésekkel és mennyire feltétele az új Magyar Birodalom létrejöttének. Ezzel magyarázható, hogy gróf Teleki Pál miniszterelnök éppen úgy, mint gróf Csáky István külügyminiszter nem szűnnek erre a kérdésre rámutatni és a közvéleményt, különösen pedig a sajtót, ennek a nagy fontosságára felhívni. De egyben figyelmeztetni arra is, hogy ezen a téren több megértést kell tanúsítani. Emlékezetes még gróf Teleki Pálnak a sajtóhoz intézett intelme, hogy a szentistváni állameszmével behatóbban foglalkozzék, a tiszta nemzeti állam ideológiájáról le kell térnie. Meg lehet érteni, ha a magyar közvélemény bizonyos irányban még mindig tájékozatlanságot mutat, illetve, ha nem tudja milyen álláspontot foglaljon el az egyes felvetődő részletkérdésekkel szemben. Szekfü Gyula mélyen belelátott a magyar lelkiségbe és tudta, milyen erősen belevésődött abba a totális magyar nemzeti állam gondolata, amelyről a trianoni időben sem tudott lemondani, bár közben súlyos sorscsapásokat kellett eltűrni és sok csalódáson keresztülmenni. Megnehezítette a beidegződött ideológia