Magyar külpolitika, 1939 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1939 / 5. szám - A német-olasz szövetség

4 MAGYAR KÜLPOLITIKA ténelmi útjára, mely nem más, mint a középeurópai áttörhetetlen hegyvonulat. Olaszország és Németország politikája az inkább belső használatra szánt politikai egyszeregyből, a népi elvből kiindulva, ezen a ponton vált magasabbrendűvé, többrétűvé, a birodalmi politikánál is nagyobbá, világpolitikává. A német-olasz hadi egység méltó és — talán — szorosabb párhuzama az angol-francia hadi egységnek és elhárítja a bekerítés és bckeríthetés veszedelmét. Az erővel erőt, a szervezettel szervezetet állít szembe. Ha ennek a politikai műnek jövőben való hatását kutatjuk, nyugodtan a béke biztosítékát láthatjuk benne. Talán egyelőre nem a paradicsomi béke boldog tétlenségét juttatja eszünkbe, mikor az emberek már azt is elfeledték, hogy háború is volt a világon. De eszébe juttatja ez az alakulat minden államférfiúnak, tollforgatónak, cselekvőnek egyaránt, hogy jó lesz megfontolnia, mielőtt új háborúba fog Európában. Az európai háború, az olasz-német szerződés megkötése óta valóban ultima ratio lett az európai politikában. E szerződés aláírása megfagyasztotta a háborús szándékot és háborús uszításokat. Meglehet, az a békés állapot, mely e szerződés aláírása után eljövendő, kemény, szigorú és drága béke lesz, a termelő munka teljes megterhelésével, teljes áldozatot kívánásával. A régi, könnyű élet feledésbe megy. Az állam nagyobb úr lesz, mint valaha. Nem Athén lesz az uralkodó csillag, hanem Spárta. Az erő, mely Európát megmentendő, nem lehet elnéző, vagy szentimentális. A világháborút követő időkben a történelmi gondolkodók hajlandók voltak Európában egy eljövendő Atlantiszt látni, mely — ha maga nem is süllyed el — feladatát hagyja kisiklani kezéből és jelentősége mélyebbre merül a felszín alá, mint aminő mélyre Atlantisz világa süllyedt. Az az érzésünk, hogy ez a süllyedés megszűnt az olasz-német szerződés aláírásának ünnepélyes pillanatában. Ez a pillanat hasonló ahhoz, mint amikor az ozmán uralkodó kimondta a nagy szót: Valamint egy Ür van az égben, egy úr van a földön is. E mondással világhatalom született, fis világhatalom született az olasz-német szerződés aláírásával is. Ez az új hatalom Európát, az eddig céltalanul döcögő Európát is felfrissítette, megifjította. Bármit mondjanak is az európai nemzetek ellenségeskedéséről, mi még így is, mikor két rettentő tábor mered egymásra, látni véljük az egységes, oszthatatlan Európát. Akkor, mikor Londonban olasz muzsikusok a nagy olasz Toscanini vezetésével adják elő a nagy német Beethoven szimfóniáját, lehetetlen nem látnunk Európa belső lelki egységét. Európa nyugati és középső sávja megmutatja egymásnak erejét. Ez valóban rendjén van. Legyünk erősek. Mutassuk meg, hogy halhatatlan erők birtokosai vagyunk. Az erős jobban megfér az erőssel, mint az erős a gyengével. A gyenge alig-alig engedhet erkölcsi méltósága sérelme nélkül. Az erős hosszantűrő. Erős és erős között nincs vita a jog és igazság felett. Ha megmutattuk az erőt, közelebb van hozzánk a külső béke és a lelki béke. A német-olasz szerződés nem olyan ábrándképeket alkot, mint aminő volt a Népszövetség, nem életképtelen szörnyet, mint aminő volt a kisantant szövetsége. A német-olasz szerződés élt és logikus volt, szinte azt mondhatnók, születése előtt, a békeszerződésektől lenyűgözött országok politikájában. E politika lépése volt Ausztria bekebelezése, Csehország elemeire való bonlása és német protektorátus alá vetése. Az a sok kisegítő terv, mely a háború után felmerült — például a cseh korridor kérdése, melynek első visszahatása a nyugatmagyarországi háború és a soproni népszavazással együtt a revízió első hatályos mozzanata is volt —, a politikában csodálatosan könnyű megoldást nyert. Csehország megkapta — például — a maga tengeri útját, akár az Északi, akár a Keleti tenger felé, de a Németbirodalom védelme alatt. Jugoszlávia, a kisantant megszűnte óta nem ugrásra kész ellensége sem Olaszországnak, sem Magyarországnak, hanem barátja. Valóban történelmi erők dolgoznak itt. Mag yarország sem vívja reménytelenül harcát teljességéért. Olaszország, épp úgy, mint Németország ismeri azt a szerepet, melyet Magyarország mellettük betölt. Magyarország mindig hitte a lehetetlent: a békés revíziót, a páriskörnyéki békék eltörlését. Hitt a történelemben, a földrajzi és történelmi hivatás örök törvényében. Azt is jól tudja, hogy az új történelmi fejlődés nem fenyegeti nemzeti és állami létében, hiszen ez pattantotta le róla a kisantant szorító gyűrűjét. Magyarország, mely a legnagyobb megcsonkítottja volt a páriskörnyéki politikának, örömmel üdvözölheti e politika romjainak végső eltakarítását. Az utolsó három évtizedben a politika nagy kört írt le. Elmúlt Ausztria-Magyarország, mely ideiglenes kompromisszum volt és magában hordta elmúlása csiráit. Az olasz politika nyugatra fordult, de itt, noha felhasználták, soha nem méltányolták és nem értették meg, vagy politikai terveikbe nem illeszthették bele az olasz barátságot, mely a háj ború után tétlenné és ezzel a levegőben lógóvá tette volna a kisantant jugoszláv tagját. így ;iz olasz politika ereje egyre és egyre jobban Középeurópa felé terelődött. Minél jobban erősödött Németország, minél jobban nőtt-terjeszkedett az olasz birodalom, annál szükségszerűbb lett az olasz-német összeforrás. Azt lehet mondani, ez a terv nem államférfiak agyában forrott, nem mesterkélt mű, hanem az erőviszonyok és a dolgok logikájában rejlő parancsoló útmutatás eredménye. A francia politika, mely erőtlen, nyomorult Középeurópát akart, most szembentalálja magát a félelmetes erejű Középeurópával. A kicsinyes politikai méregkeverés játéka véget ért. Most a nagyvonalú, nyilt, valódi erővel vezetett és telített politika korszaka kezdődik. És ezzel együtt kezdődhetik Európa felemelkedése is régi, vezető szerepére, kezdődhetik Európa valódi megújhodása is. Minden középeurópai államváltozásnak, melylyel a trianoni korszak a történelemnek még adós